E pillanatban Rubina épp a kártyavetésre oktatta őket.
Azt mondta, hogy azok az Ősök összesűrített tudását tartalmazzák. Perdita nem tudta elnyomni magában azt az árulásnak is beillő kérdést, hogy kik lehetnek vajon azok az Ősök. Nyilvánvaló, hogy nem az öregekről van szó, akik Rubina szerint teljesen hülyék — de sehogy sem tudta felfogni, miért kellene az Ősöknek okosabbnak lenniük például a ma élő embereknél.
Azt sem értette, mi a csuda az az Örök Nőiség. És ez a belső én-ügy sem volt számára teljesen világos. Kezdett arra gyanakodni, hogy neki nincs is olyan.
És azt kívánta, bár ki tudná úgy festeni a szemét, mint Rubina.
És azt kívánta, bár képes lenne úgy járni magas sarkúban, mint Rubina.
Afázia Apparát egyszer megemlítette neki, hogy Rubina valódi koporsóban alszik.
Ágnes azt kívánta, bár ő is merne olyan tőrös-koponyás tetoválást viselni a karján, mint Afázia — még ha az tintával volt is csak felrajzolva, és Afáziának minden este le kellett mosnia, nehogy az anyja véletlenül észrevegye.
Perdita belső énjének vékony, rosszindulatú kis hangja azt súgta, az Afázia talán mégsem annyira jó névválasztás.
De a Perdita sem, ha már itt tartunk.
És azt is mondta, Perditának talán nem kellene olyasmibe ártania magát, amihez nem ért.
A gond csak az volt, hogy úgy nagyjából semmihez sem értett.
Azt kívánta, bár úgy állna rajta a fekete csipke, mint Rubinán.
Rubinának sikerültek a dolgok.
Perdita ezt soha nem hitte volna. Természetesen mindig is tudott a boszorkányokról. A boszorkányok öregasszonyok, akik madárijesztőnek öltöznek. Kivéve Magrat Beléndeket, aki, őszintén megvallva, teljesen ütődött, és mindig úgy néz ki, mint aki mindjárt elsírja magát. Perdita emlékezett arra, amikor Magrat valamelyik disznólesés éjjelén tartott bulira egy gitárral állított be, és reszkető hangon népdalokat énekelt olyan módon lehunyt szemmel, ami egyértelműen jelezte, hogy tényleg el is hiszi minden szavukat. Nem tudott gitározni, ami végül is nem volt akkora baj, elvégre énekelni sem tudott. Az emberek persze tapsoltak, de hát mit is tehettek volna?
Viszont Rubina olvasott volt. Tudott dolgokat. Mint például hatalmat nyerni a kőkör által. Az is működött.
Jelenleg éppen a kártyákat mutogatta.
A szél megint feltámadt. Megzörgette az ablaktáblákat és leverte a kormot a kéményekből. Perdita úgy látta, mintha az összes árnyékot a szoba sarkába fújta volna…
— Figyelsz, nővérem? — kérdezte Rubina hidegen.
Meg ez is. „Nővérnek” kellett egymást szólítaniuk, az összetartozás megerősítéseképpen.
— Igen, Rubina — felelte alázatosan.
— Ez a Hold — ismételte meg Rubina —, ha esetleg valaki nem figyelt volna. — Feltartotta a kártyát. — És ez vajon micsoda… Morféma?
— Hááát… talán a hold ábrája? — kérdezte Morféma (született Susan) reménykedve.
— Dehogy! Absztrakt megfeleltetésről van szó, és ami azt illeti, ez elég távol áll a konvencionális referenciarendszertől.
— Ja.
Széllökés rázta meg a kunyhót. Az ajtó a falnak csapódott, és egy pillanatra feltűnt a felhős ég, amin éppen a növő hold absztrakt megfeleltetése látszódott. Rubina intett. Oktarin fény villant fel. Az ajtó becsapódott. Rubina mosolyát Perdita hidegnek és tudálékosnak nevezte volna.
Perdita kirakta a kártyákat maga elé egy fekete vászondarabra.
Majd gyászosan nézett végig rajtuk. Nagyon szépek voltak, olyan színesek, mintha kis papundekli ékszerek lettek volna, és érdekes nevekkel bírtak. De a kis áruló hang azt susogta: honnét a pokolból tudná a kártya, mit tartogat a jövő? A karton nem az eszéről híres.
Másrészről a boszorkánygyülekezet tényleg segített az embereknek… többé-kevésbé. Erőket támasztott fel, meg ilyenek. Ó, te jó ég, mi lesz, ha engem akar feleltetni?
Perdita rádöbbent, hogy aggódik. Valami nincs rendben. És az imént romlott el. Nem tudta, mi az, de elromlott. Felnézett.
— Áldás szálljék e házra! — szólalt meg Mállottviksz Néne.
A hanghordozása hasonlatos volt azokéhoz, akik olyanokat mondtak, mint példáuclass="underline" „Tessék, egy kis forró ólom, Vazul!”, vagy: „Gondolom, most azon töprengsz, hogy mindazon események után maradt-e még nálam léggömb és lámpabúra?”
Rubina álla leesett.
— Ööö, rosszul csinálod. Próbáld meg nem elszúrni ezt a leosztást — javasolta Ogg Ángyi segítőkészen, a válla felett átnézve. — Az ott egy Dupla Tökfej.
— Kik maguk?
Egyszer csak ott termettek, gondolta Perdita: az egyik pillanatban még csupán árnyékok, a másik pillanatban meg már ott állnak, sziklaszilárd valójukban.
— Mi ez a sok krétapor a földön? — kérdezte Ogg Ángyi. — Tiszta kréta a padló. És az a sok pogány írás. Nem mintha bármi gondom lenne a pogányokkal — tette hozzá. Úgy tűnt, ezen elgondolkozik. — Tulajdonképpen én is az vagyok folytatta a gondolatmenetet —, de én nem firkálom össze a padlót. Mi a csudának tennék ilyet? — Oldalba bökte Perditát. — Sose jön majd ki az a sok kréta — mondta —, belemegy a résekbe, meg minden.
— Hát, ez egy mágikus kör — válaszolta Perdita. — Izé, jó estét, Ogg asszony! Izé, arra való, hogy távol tartsa az ártó erőket…
Mállottviksz Néne kicsit előrehajolt.
— Áruld el nekem, kedvesem — kérte Rubinát —, biztos vagy benne, hogy működik?
Még előrébb hajolt.
Rubina hátrahőkölt.
Majd lassan visszadőlt előre.
Végül szinte már összeért az orruk.
— Ki ez? — kérdezte Rubina a szája sarkából.
— Izé, ez Mállottviksz Néne — válaszolta Perdita. — Izé. Szóval ő egy boszorkány.
— Hányas szintű? — érdeklődött Rubina.
Ogg Ángyi körülnézett, hogy mi mögé rejtőzhetne el. Mállottviksz Néne szemöldöke megvonaglott.
— Szintek, mi? — kérdezte. — Hát, azt hiszem, én egyes szintű vagyok.
— Kezdő? — kérdezett vissza Rubina.
— Ó, jóságos ég! Megmondom, mi legyen — szólt oda Ogg Ángyi halkan Perditának —; ha fellökjük az asztalt, mindketten be tudunk mögé bújni, simán!
De magában ezt gondolta: Eszme soha nem tudna visszautasítani egy kihívást. Egyikünk sem tudna. Nem is vagy boszorkány, ha nem teng túl jócskán az önbizalmad. De mi sem leszünk fiatalabbak. Olyan, mint hivatásos vívónak lenni, ez a boszorkánymesterség. Úgy gondolja az ember, hogy nagyon jó benne, de biztos van valaki, aki fiatalabb, mindennap gyakorol, rendszeresen kifényesíti az eszközeit… És akkor egy nap sétálsz végig az úton, és meghallod, hogy valaki mögötted azt mondja: kard ki kard, vagy valami ilyesmit.
Még Eszme is. Előbb vagy utóbb találkozni fog valakivel, aki fondorlatosabb nála.
— Ó, igen — válaszolta Néne csendesen. — Még csak most kezdtem. Mindennap éppcsak hogy belekezdek.
Ángyi arra gondolt, hogy azért erre nem ezen a napon fog sor kerülni.
— Maga bolond, vén nőszemély! — mondta Rubina. — Nem ijeszt meg engem. Igen. Tudok mindent a módszerekről, amikkel maguk öregek rettegésben tartják a babonás parasztokat, ami azt illeti. Motyogás és kancsítás. Az egész az emberek fejében van. Egyszerű pszichológia. Nem igazi boszorkánykodás.
— Én, én asszem kimegyek a konyhába és keresek néhány vödröt, amit megtölthetek vízzel, jó? — tette fel a költői kérdést Ogg Ángyi.