— Szóval te mindent tudsz a boszorkánykodásról — állapította meg Mállottviksz Néne.
— Tanulom, igen.
Ogg Ángyiban tudatosult, hogy levette a fejéről a kalapját, és most izgatottan rágcsálja a karimáját.
— Szóval nagyon jó vagy benne — tételezte fel Mállottviksz Néne.
— Elég jó — értett vele egyet Rubina.
— Mutasd meg!
Tényleg jó, gondolta Ogg Ángyi. Már több mint egy perce állja Eszme tekintetét. Még a kígyók is feladják egy perc után.
Ha egy légy véletlenül kettejük pillantása közé keveredett volna, lángra lobban a levegőben.
— Én Kólika Ángyitól tanultam a bűbájt — mondta Mállottviksz Néne, aki Sövényi Jóasszonytól tanulta, akit Igaz Néne oktatott, aki Fekete Alisstől szerezte a tudását, aki…
— Szóval azt mondja — vágott közbe Rubina, oly módon pakolva a szavakat a mondatba, ahogyan a töltényeket rakják a tárba —, hogy valójában senki sem tanult semmi újat?
A csendet, ami ezt a kérdését követte, Ogg Ángyi hangja törte meg.
— Azannyát, teljesen átharaptam a karimát! Teljesen.
— Értem — mondta Mállottviksz Néne.
— Nézd — bökdöste meg sietve Ogg Ángyi a reszkető Perditát —, teljesen átharaptam a szegését is, meg minden! Két dollárba és egy disznó meggyógyításába került nekem ez a kalap. Hát nem érte meg sem azt a két dollárt, sem a disznógyógyítást.
— Úgyhogy akár haza is mehet, anyóka! — szólt Rubina.
— De még találkozunk — felelte Mállottviksz Néne.
Az idős és a fiatal boszorkány végigmérte egymást.
— Éjfélkor? — kérdezte Rubina.
— Éjfélkor? Nincs semmi kihívás az éjfélben. Éjfélkor szinte bárki tud boszorkánykodni — válaszolta Mállottviksz Néne. — Mit szólsz a délhez?
— Nekem megfelel. Mi a tétje a harcnak?
— Harcnak? Nem fogunk harcolni. Csak megmutatjuk egymásnak, mit tudunk. Barátságosan — mondta Mállottviksz Néne.
Felállt. — Mennem kell — mondta. Mi, anyókák, sokat alszunk. Tudod, hogy van ez.
— S mit kap a nyertes? — kérdezte újra Rubina. Már érezni lehetett valami halvány kétséget a hangjában. Nagyon halványat; a kétségek Richter-skáláján valószínűleg csak ahhoz hasonló értékűt, mint amikor egy műanyag teáscsésze leesik egy alacsonyabb polcról a szőnyegre — de jelen volt.
— Ó, hát a nyertes nyer — válaszolta Mállottviksz Néne. — Ez erről szól. Ne állj fel kikísérni! Betalálni is betaláltunk egyedül.
Az ajtó kivágódott.
— Egyszerű pszichokinézis — jelentette ki Rubina.
— Hát, rendben. Akkor ezt is tisztáztuk — mondta Mállottviksz Néne, miközben eltűnt az éjszakában. — Ez tényleg mindent megmagyaráz.
Régen, még mielőtt feltalálták volna a párhuzamos univerzumokat, az irányok egyszerűek voltak — fel és le, jobbra és balra, előre és hátra, a múltba és a jövőbe…
De a hagyományos irányok nem működnek a multiverzumban, ahol sokkal több dimenzió létezik, mint amennyiben bárki is képes lenne eligazodni. Úgyhogy új irányokat kellett találni, az eligazodás végett.
Mint példáuclass="underline" hold-túl-nyugat, nap-túl-kelet.
Vagy: az északi szél mögött.
Vagy: az isten háta mögött.
Vagy: oda és vissza.
Vagy: az ismert terek mögött.
És helyenként léteztek rövidebb utak is. Egy ajtó, vagy egy kapu, néhány felállított kő, egy villámsújtotta fa, egy iratszekrény.
Vagy csak egy folt valahol a lápon…
Egy olyan hely, ahol az ott már majdnem itt.
Majdnem, de nem egészen. Ezek a helyek eléggé szivárognak ahhoz, hogy az ingák beinduljanak és a médiumok feje csúnyán megfájduljon, hogy a házról elterjedjen, hogy kisértetjárta, vagy hogy időnként egy-egy edény átszáguldjon a nappalin. Eléggé szivárognak ahhoz, hogy a herék elővigyázatosabban repüljék őrköreiket.
Ó, tényleg! A herék.
Létezik egy heregyűlés néven nevezett jelenség. Néha, szép nyári napokon a herék többmérföldes körzetből útnak indulnak a különböző kaptárakból és összegyűlnek bizonyos helyeken, ahol körbe-körbe repkednek a levegőben, úgy zümmögve, mint megannyi apró riasztórendszer — mint ahogy azok is, voltaképpen.
A méhek eszes állatok — bár ezt a szót az emberek találták ki. De a méhek a rend teremtményei, és a génjeikbe van kódolva a káosz utálata.
Ha bizonyos emberek tudnák, hol vannak ezek a fent említett helyek, és amennyiben lenne tapasztalatuk abban, hogy mi történik, amikor az itt és az ott összefonódik, akkor talán — ha tudnák, hogyan kell — megjelölnék ezeket a helyeket bizonyos kövekkel.
Abban a reményben, hogy a legtöbb ostoba átlagember ezt figyelmeztetésnek veszi, és távol tartja magát tőlük.
— Szóval, mit gondolsz? — kérdezte Néne, miközben hazafelé száguldottak.
— A kis csendes, kövér lánynak van némi természetadta tehetsége — válaszolta Ogg Ángyi. — Megéreztem. A többit csak az izgalom miatt érdekli a dolog, úgy vélem. Boszorkányosdit játszanak. Tudod, varázsgömbökkel és kártyákkal, fekete, ujj nélküli csipkekesztyűben piszkálják az okkult dolgokat.
— Nem helyeslem, ha az okkult dolgokat piszkálja bárki is! — szögezte le Néne. — Amint belepiszkál az ember az ilyesmibe, rögtön elkezd hinni a szellemekben, és amint szellemekben kezd hinni, rögtön jönnek a démonok is, és még mielőtt a fejéhez kaphatna, már az istenekben is hisz. Na, és akkor kezdődik a baj.
— De ezek mind léteznek — jegyezte meg Ogg Ángyi.
— Attól még nem kéne hinni is bennük. Az csak felbátorítja őket.
Mállottviksz Néne sétatempóra lassított.
— És mi a véleményed róla? — kérdezte.
— Pontosan melyik része érdekel?
— Érezted az erőt?
— Ó, hogyne. Libabőrös lettem tőle.
— Valakitől kapta, és tudom is, hogy kitől. Egy gyereklány, akinek tele a feje bolondsággal, amiket a könyvekből vett, hirtelen hatalmat kap, és fogalma sincs, mihez kezdjen vele. Kártyák! Gyertyák! Ez nem bűbáj, ez csak társasjáték. Piszkálja az okkult dolgokat. Feketék voltak a körmei, láttad?
— Hát, az enyimek sem olyan tiszták…
— Úgy értem, feketére festette őket.
— Amikor fiatal voltam, vörösre festettem a lábkörmöm — szólt Ángyi múltba révedő hangon.
— A lábköröm, az más. És a vörös is. És egyébként is — mondta Néne —, te azért csináltad, hogy vonzónak tűnjél.
— És működött.
— Hahh!
Egy darabig csendben sétáltak.
— Rengeteg erőt éreztem — szólalt meg végül Ogg Ángyi.
— Igen. Tudom.
— Rengeteget.
— Igen.
— Nem mondom, hogy ne tudnád legyőzni! — fűzte hozzá gyorsan Ángyi. — Eszemben sincs. De nem hiszem, hogy én le tudnám, és úgy láttam, cseppet téged is megizzasztana. Lehet, hogy bántanod is kell ahhoz, hogy legyőzd.
— Kezdem elveszíteni a józan ítélőképességemet, mi?
— Ó, én…
— Felbosszantott, Gytha. Mit tehettem volna? És most meg kell vívnom egy tizenhét éves kislánnyal, és ha nyerek, akkor gonosz vén banya leszek, ha pedig veszitek…