Belerúgott egy halom elszáradt levélbe.
— Sosem tudok uralkodni magamon, az a baj.
Ogg Ángyi nem szólt semmit.
— És a legkisebb ostobaságtól is elveszítem az önural…
— Igen, de…
— Még nem fejeztem be!
— Bocsánat, Eszme!
Denevér szállt el mellettük. Néne biccentett felé.
— Hallottál valamit Magratról, hogy boldogul? — kérdezte olyan hangon, amihez képest a női fűző laza ruhadarabnak tűnt.
— Sománk szerint jól elvan.
— Értem.
Odaértek a keresztúthoz; a fehér por halványan derengett a holdfényben. Az egyik út Lancre felé vezetett, ahol Ogg Ángyi élt. A másik az erdőbe veszett, ösvénnyé szűkült, majd Mállottviksz Néne kunyhójánál ért véget.
— Mikor találkozunk megint mi… ketten? — kérdezte Ogg Ángyi.
— Ne csináld! — válaszolta Mállottviksz Néne. — Jól elvan, nem? Sokkal boldogabban fog élni királynéként.
— Nem mondtam semmit — felelte Ogg Ángyi szelíden.
— Pontosan tudom, hogy nem mondtál semmit! A saját fülemmel hallottam, ahogy nem mondtál semmit! Te tudsz a leghangosabban nem mondani semmit azok közül, akikkel valaha is dolgom volt, leszámítva a halottakat!
— Tizenegy tájt jó lesz akkor?
— Persze!
Ahogy Néne elindult a kunyhója felé az ösvényen, újból feltámadt a szél.
Tisztában volt vele, hogy nagyon feszült. Egyszerűen túl sok dolga lett hirtelen. Magratot elintézte, Ángyi pedig tud vigyázni magára, de a Hölgyek és Urak… velük nem számolt.
Arról volt szó, hogy…
Arról volt szó, hogy Mállottviksz Néne úgy érezte, meg fog halni. És ez kezdte idegesíteni.
Az egyik abszurd előnye annak, ha az ember valódi mágus, az, hogy tudhatja, mikor fog meghalni. És mindent egybevetve, ez valóban jutalom.
Sok varázsló hal meg úgy, hogy a borospincéje utolsó üvegének tartalmát kortyolgatja, miközben a körülmények furcsa összejátszásának eredményeként nagy összegekkel tartozik másoknak.
Mállottviksz Néne mindig kíváncsi volt, milyen érzés lehet. Vajon minek a fenyegető közeledtét veszi észre az ember. Kiderült, hogy az ürességét.
Az emberek úgy képzelik, hogy életük során kis pontként haladnak a múltból a jövőbe, miközben az emlékek úgy hullámoznak a nyomukban, mint egy képzeletbeli üstökös csóvája. De az emlékek előrefelé is kiterjednek, nemcsak hátra. Egyszerűen csupán arról van szó, hogy a legtöbben nem tudnak mihez kezdeni velük, ezért megérzésnek, előjelnek, intuíciónak és ösztönnek nevezik őket. A boszorkányok értenek hozzá, és ha hirtelen csak ürességet találnak ott, ahol a jövő indái kellene, hogy kacskaringózzanak, az éppen olyan hatással van rájuk, mint a felhőgomolyagból kiérő pilótára az, mikor hirtelen egy csapat serpát lát mosolyogni maga előtt.
Van még néhány napja, és ennyi. Mindig úgy gondolta, lesz egy kis ideje magára, rendbe szedheti a kertet, kitakaríthatja kunyhót, hogy a következő lakója, bármelyik boszorka is legyen az, ne gondolhassa, hogy slampos háziasszony volt. Kiválaszthat egy illendő kis sírhelyet, majd egy ideig üldögélhet a hintaszékben, miközben semmi mást nem tesz, mint hogy a kertet nézegeti és a múltra gondol. De így… esélye sincs.
És más dolgok is történtek. Úgy tűnt, mintha szórakozni kezdett volna vele az emlékezőtehetsége. Lehet, hogy valóban így volt. Lehet, hogy a végén mindenképpen leereszt az ember, mint Kólika Ángyi, aki utolsó napjaiban a macskát rakta a tűzhelyre, és az üstöt engedte ki a kertbe éjszakára.
Néne becsukta maga mögött az ajtót, és meggyújtott egy gyertyát.
Volt egy doboza a ruhásszekrényben. Felnyitotta a konyhaasztalon, és kivett belőle egy gondosan összehajtogatott papirost. Tollat és tintát is talált benne.
Némi elmélkedés után ott folytatta, ahol legutóbb abbahagyta.
…barátnémra, Gytha Oggra hagyományozom az derék aljat, az elhasznált rugózattal egyetembe', amit Aranyér kovácsa készített nekem, az öffzeillő korsó és lavór és hogyhíjják készletet, amelyre Gytha szemét mindig is vetette, és az seprümet, amit kis munkával Teljesfen Rendbe Lehet Hozni.
Magrat Beléndekre hagyományozom e doboz többi Tartalmát, ezüst teáskészletemet az tréfás tehenet formázó tejkiöntővel, mi Családi Örökség, továbbá az fali órát, mi édesanyámé vala, de mindig fel kell húznia, mert ha az óra megáll…
Valami neszt hallott kintről.
Ha bárki más is tartózkodott volna a szobában, Néne bátran kivágja az ajtót. De egymagában lévén nagyon óvatosan felvette a piszkavasat, a bakancsa természete ellenére meglepően hangtalanul az ajtóhoz lopakodott, és minden idegszálával a kert neszeire összpontosított.
Valami járt odakint.
A kert nem volt túl nagy. A gyógynövények mellett gyümölcsbokrok kaptak helyet benne, némi gyep, és persze a kaptárak. Nem övezte kerítés, erdő vette körül. A helyi fauna sokkal értelmesebb volt annál, hogy egy boszorkány kertjébe merészkedjen.
Néne óvatosan kinyitotta az ajtót.
A hold lenyugodni készült. A sápadt ezüst fény egyszínűvé változtatta a világot.
Egy unikornis állt a gyepen. Nénét megcsapta a bűze.
Maga előtt tartva a piszkavasat, kilépett. Az unikornis mellső lábával a füvet kapálva hátrálni kezdett.
Néne meglátta a jövőt. Azt már tudta, mikor. Most kezdte felfogni, hogyan.
— No — szólalt meg halkan. — Pontosan tudom, honnan jöttél. És akár már vissza is mehetnél oda.
Az állat oldalba akarta támadni, de lendült a piszkavas.
— Ki nem állhatod a vasat, mi? Hát, poroszkálj csak vissza az úrnődhöz, és mondd el neki, hogy mi itt Lancre-ben mindent tudunk a vasról! És én róla is tudok mindent. Tartsa magát távol innen, rendben? Ez az én területem!
Mindez még holdfénynél történt.
Később, mikor már sütött a nap, meglehetősen nagy tömeg gyűlt össze azon a helyen, amit Lancre főtereként ismernek. Nem sok minden történt a királyságban amúgy sem, és egy boszorkánypárbajt mindig érdemes megnézni.
Mállottviksz Néne háromnegyed tizenkettőkor ért oda. Ogg Ángyi a fogadó előtti padon várta. Törülköző volt átvetve a nyakán, és egy vödör vizet is hozott magával, amiben szivacs úszkált.
— Ez meg micsoda? — kérdezte Néne.
— A félidőre. És hámoztam neked egy tál narancsot is.
Feltartotta a tálat. Néne szipákolt.
— Amúgy is úgy nézel ki, mint akire ráfér egy kis ennivaló — jegyezte meg Ángyi. — Olyannak tűnsz, mint aki még nem is evett ma semmit.
Lenézett Néne bakancsára, és ruhája sáros szegélyére. Harasztdarabok és némi hanga csimpaszkodott a szövetbe.
— Te ostoba vén csoroszlya! — sziszegett rá. — Mi a fenét csináltál?!
— El kellett…
— Fent voltál a köveknél, gondolom! Próbáltad visszatartani a Szépeket.
— Hát persze — felelte Néne. Nem tűnt fakónak a hangja. Nem is imbolygott. De Ángyi látta, hogy azért nem tűnik fakónak a hangja, és azért nem imbolyog, mert Mállottviksz Néne testét Mállottviksz Néne elméje tartja szorításában. — Valakinek meg kellett tennie — fűzte még hozzá a nevezett.
— Eljöhettél volna, hogy szólj!
— Lebeszéltél volna.
Ogg Ángyi előrehajolt.
— Jól vagy, Eszme?
— Jól! Tökéletesen jól vagyok! Semmi bajom, hallod?