Unaloműzésként céltalanul kószált a palota egyik szobájából a másikba, ruhája suhogását majdnem teljesen elnyomta az életuntság turbináinak zakatolása:
— humdrumhumdrumhumdrum — A délelőtt során megpróbálta elsajátítani a hímzés tudományát, mert Millie biztosította róla, hogy márpedig a királynék ezzel foglalkoznak, és a mintadarab az Áldás szállyék e házra! üzenettel most is ott hevert ledobva a székén.
A Hosszú Képtár falát ősi csaták hatalmas, hímzett ábrázolásai borították, melyeket régebbi korok unatkozó uralkodónői készítettek. Magrat eltöprengett azon, vajon mivel bírták rá azt a sok harcost, hogy ilyen hosszú ideig mozdulatlanul álljanak modellt. És végignézte a magukról a királynékról készített sok-sok festményt is; a hölgyek mind csinosak voltak, a kor divatjának megfelelő öltözéket viseltek, és mind majd meghaltak unalmukban.
Végül visszament a napvizsgálóba. Ez egy nagy terem volt a főtorony tetején. Elméletben arra szolgált, hogy a napot vizsgálják onnan. Erre teljes mértékben megfelelt. Továbbá az eső és a szél megfigyelésére is. Olyan volt, mint egy merítőháló, ami az időjárási jelenségeket illeti.
Magrat megrántott egy csengőzsinórt, mire elméletileg meg kellett volna jelennie egy inasnak. De nem történt semmi. Pár további próbálkozás után, titokban örülve a kis testmozgásnak, lement a konyhába. Szeretett volna több időt tölteni ott. A konyhában mindig meleg volt, és mindig volt kihez szólnia. De nobliessz obligáj — a királynéknak a felső szinteken kellett szórakozásra lelniük.
Az alsó szinteken egyedül Soma Ogg tartózkodott, aki éppen a kemencét pucolta egy nagy vasrúddal, és azon elmélkedett, hogy talán nem ez katonai karrierjének csúcspontja.
— Hova tűnt mindenki?
Soma felugrott, és beverte a fejét a kemencébe. — Jajj! Elnézést, kisasszony! Aúú! Mindenki… mindenki lent van a főtéren. Én is csak azért maradtam itt, mert Szkorbin asszony megfenyegetett, hogy elnáspángol, ha nem szedem ki az összes koszt a kemencéből.
— De hát mi történik a téren?
— Azt mondják, pár boszorkány készül egymásnak esni, kisasszony.
— Mi? Csak nem anyád és Mállottviksz Néne?
— Dehogy, kisasszony. Valami új boszorkány.
— Lancre-ben? Egy új boszorkány?
— Azt hiszem, id'sanyám ezt mondta.
— Ezt meg kell néznem.
— Ó, nem hinném, hogy ez olyan jó ötlet lenne, kisasszony! — tiltakozott Soma.
Magrat uralkodói pózba vágta magát.
— Történetesen mi vagyunk a királyné — jelentette ki. — Majdnem. Szóval ne akard megmondani, hogy mit tehetek és mit nem, különben még valaki esetleg elküld árnyékszéket takarítani!
— De már most is én takarítom az árnyékszéket — közölte vele Soma gyakorlatias hangon. — Sőt, még a budiárt…
— Az pedig meg fog szűnni! — rázkódott össze Magrat. — Már volt szerencsénk hozzá…
— Nem baj, kisasszony, legalább felszabadul a szerda délutánom — válaszolta Soma. — Csak azt akartam mondani, hogy meg kell várnia, amíg leszaladok a fegyvertárba, és előkapom a trombitámat, a fanfár végett.
— Senkinek nincs szüksége fanfárra, köszönjük szépen!
— De önnek igen, kisasszony.
— Ha szükségünk lesz fanfárra, egyedül is meg tudjuk fújni a trombitánkat, köszönjük szépen!
— Igenis, kisasszony.
— Milyen kisasszony?
— Királyné kisasszony.
— És jobb lesz, ha erről nem feledkezel meg!
Magrat, amennyire csak tellett tőle, rohanvást indult a térre királynéi egyenruhájában — melyről egyébként hiányolta a hermelinprémet.
Megérkezvén több száz, körben gyülekező helyi lakost talált ott, a tömeg szélén pedig Ogg Ángyiba botlott.
— Mi folyik itt, Ángyi?
Ángyi megfordult.
— Jaj, bocsánat! Nem hallottam a fanfárt — szólalt meg. — Pukedliznék, de hát a lábam…
Magrat elnézett a távolba, ahol a két alak ült a körben.
— Mit csinálnak?
— Farkasszemnézés.
— De hát az eget bámulják!
— Elmegy a fenébe az a Rubina lány! Arra kényszeríti Eszmét, hogy a nappal nézzen farkasszemet — magyarázta Ogg Ángyi. — Nem fordulhat el, nem pisloghat…
— Mióta csinálják?
— Körülbelül egy órája — felelte Ogg Ángyi gyászosan.
— De hát ez rettenetes!
— Rettenetes ostobaság, az! — horkant fel Ángyi. — Nem értem, mi ütött Eszmébe. Mintha a boszorkánykodás az erőről szólna! Ezt neki jobban kéne tudnia. Nem az erő a lényeg, hanem hogy hogyan használod fel.
A kör felett sápadt aranyszínű köd jelent meg, a mágia kicsapódása.
— Napnyugtakor abba kell hagyniuk — vélte Magrat.
— Eszme nem fog kitartani napnyugtáig — válaszolta Ángyi. — Nézz csak rá! Teljesen le van eresztve.
— Nem használhatnál fel esetleg valamiféle varázslatot, hogy… — csuklott el Magrat hangja.
— Legyen már egy kis eszed! — torkolta le Ángyi. — Ha Eszme rájönne, végigrugdosna az országon. Ráadásul a többiek is észrevennék.
— Talán csinálhatnánk egy kis felhőt, vagy valami — javasolta Magrat.
— Nem! Az csalás.
— Hát, te mindig csalsz.
— Csak ha rólam van szó. Mások érdekében nem csalhatsz.
Mállottviksz Néne megint összeroskadt.
— Én leállíthatnám — jelentette ki Magrat.
— Egy egész életre szóló ellenséget szereznél vele.
— Úgy gondoltam, Néne már most is az életre szóló ellenségem.
— Ha így gondolod, leányom, akkor egy csöpp eszed sincsen — válaszolta Ángyi. — Egy nap majd megtudod, hogy soha nem volt jobb barátod, mint Néne.
— De tennünk kell valamit! Nem jut eszedbe semmi?
Ogg Ángyi elgondolkozva bámulta a kört. Időnként kis füstfelhő bodorodott fel a pipájából.
Birdwhistle Kostetői legendák és régiségek című könyvében később részletesen megemlékezett a párbajról, a következő szavakkaclass="underline"
Az párbaj kilenczvenedik perczében egy kitsiny fiú gyermek rohant át vala hirtelen az téren s lépe bele az varázskörbe, ahol is szörnyűséges üvöltésfel rogya hasmánt, egy villanásnak kíséretében. Az idős boszorkány körültekinte vala, felálla székéből, felkapá s nagyanyjához vivé, majd visfzatére ülő helyére, minek alatta az ifiú boszorkány le sem vevé szemét az Napról. De az más fiatal boszorkányok véget vetének az párbajnak, mondván, lásfátok, Rubina győzedelmeskedett vala, mivel hogy Mállottviksz elfordítá tekintetét. Minekutána az gyermek nagyanyja felemelé hangját, mondván: ó, igen? Hát kapjatok az ti fejetekhez kitsinyég! Eme verseny nem az erőről szól, ostoba leányzók, hanem az boszorkányi létről, miről ti tán még azt sem tudjátok, mi légyen?
— Mert nem az volna-é az boszorkány, ki körbenéz, ha meghall egy gyermeket sírni?
És az város lakói felelék egy hangon: de igen!
— Ez nagyszerű volt! — lelkendezett Quarney asszony, a szatócs felesége. — Az egész város éljenzett. Igazi legenda lesz ebből.
A fogadó hátsó szobájában voltak. Mállottviksz Néne egy padon feküdt, arcán nedves törülközővel.
— Az volt, valóban — mondta Magrat.
— A leány alól kirántották a talajt, ahogy mondani szokás.