— Valahol a vadonban, mondjuk — javasolta Tetőfedő, a kocsis.
— Valahol messze vidéken — tette hozzá Bádogos, a bádogos.
— Ahol senki se jár — egészítette ki Kocsis.
Jászón megdörgölte sajtreszelő érdességű borostáját. Muszáj volt kitalálnia valamit.
— És ki játssza Exeunt Omnest? — kérdezte Takács.
— Hát, neki nincs túl sok szövege, nem?
A postakocsi egymástól megkülönböztethetetlen mezőségeken zötyögött végig. Az Ankh-Morpork és a Kostető között elterülő föld termékeny volt, művelt és végtelenül unalmas. Az utazásról azt tartják, kitágítja a tudatot. Ez a táj beszűkítette a tudatot, míg az kásaként nem kezdett el kifolyni az ember fülén. Az a fajta vidék volt, ahol ha az ember meglát egy káposztaszedő munkást, addig nézi, amíg el nem tűnik a láthatáron, mert egyszerűen nem tud mit kezdeni a szemével.
— Gondoltam — mondta a Kincstárnok. — A szó L-lel kezdődik.
— Úúk.
— Nem.
— Látóhatár.
— Kitalálta!
— Hát persze, hogy kitaláltam. Nem tudtam volna nem kitalálni. Volt már É, mint ég, K, mint káposzta, Ú, mint úúk, és ezen kívül nincs errefelé semmi.
— Nem játszom tovább, ha maga is játszik. — A Kincstárnok a szemébe húzta kalapját, és megpróbált összegömbölyödni a kemény ülésen.
— Lancre-ben rengeteg látnivaló lesz — ígérte az Arkrektor. — Az egyetlen lapos földdarab arrafelé a múzeumban található.
Abrand nem szólt semmit.
— Egész nyarakat töltöttem ott — sóhajtott Maphlaves. — Tudják… másképp is alakulhattak volna a dolgok.
Az Arkrektor körbenézett. Amikor az ember a személyes múltjának valamely bensőséges részét osztja meg a hallgatóságával, akkor biztos akar lenni abban, hogy odafigyelnek arra, amit mond.
A Könyvtáros az ugrándozó látképet bámulta az ablakból. Duzzogott. Duzzogásának nagyon sok köze volt ahhoz az új, élénkkék színű nyakörvhöz, amin az állt, hogy „PONGÓ”. Valaki még meg fog ezért lakolni.
A Kincstárnok éppen arra a célra használta a kalapját, amire a kagyló használja a héját.
— Volt ez a lány.
Abrand Stib, akinek a kegyetlen sors jóvoltából egyedül kellett helytállnia a hallgatóság szerepében, meglepettnek tűnt. Tisztában volt vele, hogy minden bizonnyal még az Arkrektor is volt valaha fiatal. Elvégre ez csak az idő kérdése. Józan paraszti esze azt súgta, hogy a varázslók nem hetvenévesen és kilencvenkilósan születnek. De erre rendszeresen emlékeztetni kellett a józan paraszti eszét.
Úgy érezte, mondania kéne valamit.
— Csinos volt, uram?
— Nem. Nem, azt nem mondhatnám. Lenyűgöző. Ez volt rá a jó szó. Magas. Olyan szőke, mint a tejfel. És az a tekintet! Akár a fúró, elhiheti.
Abrand megpróbálta feldolgozni a hallottakat.
— Ugye nem arra a Fúró nevű törpére gondol, aki éttermet üzemeltet a… — kezdte.
— Úgy értem, mindig az volt a benyomásom, hogy átlát rajtam — válaszolta Maphlaves egy cseppet ingerültebben, mint szándékában állt. — És úgy tudott szaladni…
Megint elhallgatott, ahogy emlékezetének filmje pergett előtte.
— Elvettem volna, tudja — mondta végül.
Abrand nem szólt semmit. Ha az ember a parafadugó szerepét játssza valaki más tudatfolyamában, nincs más választása, mint hogy tehetetlenül sodródjon és ugrándozzon az árban.
— Micsoda nyár volt! — mormolta Maphlaves. — Pont olyan, mint ez, ami azt illeti. Úgy nyíltak mindenfelé a gabonakörök, mint a pipacs. És… hát, szóval kétségek között vergődtem. A varázslás nem tűnt elégségesnek. Egy kicsit… elveszett voltam. Feladtam volna az egészet érte. Minden átkozott oktagrammát és varázsigét. Egy szempillantás alatt. Ismeri azt, amikor valakinek a nevetését hegyi patak csörgedezéséhez hasonlítják?
— Hát, én személyesen még nem tettem ilyet — felelte óvatosan Abrand —, de olvastam verseket, amelyekben…
— Egy halom trágya, a versek… — fojtotta bele a szót Maphlaves. — Hallottam már hegyi patakot, és olyan a hangja, hogy csobb, csobb, buggy. Ráadásul dolgok is vannak benne, tudja, olyan kis férgek izékkel… mindegy. Cseppet sem hasonlít női nevetésre, erre szerettem volna kilyukadni. A költők hülyék. Ez pont olyan, mint amikor azt mondják, hogy „az ajka, akár egy cseresznye”. Kicsi, kerek, kemény maggal a közepén? Hahh!
Lehunyta a szemét. Egy kis idő múlva Abrand megkérdezte:
— És mi történt, uram?
— Mi?
— Azzal a lánnyal, akiről mesélt.
— Milyen lánnyal?
— Hát, azzal a lánnyal.
— Ó, vagy úgy, azzal a lánnyal. Hát, szakított velem. Azt mondta, szeretne kipróbálni dolgokat. Azt mondta, van még ideje.
Megint szünet.
— És akkor mi történt? — követelte a folytatást Abrand.
— Mi történt? Mit gondol, mi történt? Elmentem tanulni. Megkezdődött a szemeszter. Rengeteg levelet írtam neki, de nem válaszolt. Valószínűleg meg se kapta, arrafelé minden bizonnyal megeszik a leveleket. A következő nyáron végig tanulnom kellett, és nem volt időm elmenni oda. Végül soha nem tértem vissza. Vizsgák, meg minden. Most már biztosan meghalt, vagy öreg, kövér nagymama egy tucat unokával. Egy szempillantás alatt elvettem volna. Egy szempillantás alatt. — Maphlaves megvakarta a fejét. — Bárcsak eszembe jutna, hogy hívták…!
Kinyújtózott, és lábát a Kincstárnokra tette.
— Furcsa — gondolkozott el. — Nem jut eszembe a neve. Hah! Még egy lónál is gyorsabban tudott futni…
— Pénzt vagy életet!
A kocsi hirtelen megállt.
Maphlaves kinyitotta az egyik szemét.
— Ez meg mi? — kérdezte.
Abrand felrezzent álmából, amiben hegyi patakokhoz hasonlatos ajkak szerepeltek, és kinézett az ablakon.
— Úgy tűnik — felelte —, egy rendkívül alacsony útonálló.
A kocsis lesandított az út mentén álló alakra, de nem látott belőle sokat annak kis termete és széles kalapja miatt. Úgy nézett ki, mint egy fölöttébb jól öltözött gomba, tollal a tetején.
— Elnézésüket kérem — szólt a kistermetű útonálló —, de sajnálatos mód engem megrövidítettek!
A kocsis sóhajtott egyet, és leengedte a szárat. Az Útónállók Céhének előre bejelentett akcióit még elfogadta, de egy csípőig érő haramia fenyegetéseit, aki még számszeríjjal sem rendelkezett, nem állt szándékában komolyan venni.
— Te kis gazember — mondta —, akkorát rúgok beléd mindjárt…!
Kicsit jobban megnézte magának.
— Mi az a hátadon? Púp?
— Ó, szóval feltűnt önnek a létrám! — válaszolta a rendkívül alacsony útonálló. — Hadd szemléltessem…
— Mi történik? — kérdezte Maphlaves a kocsi hátuljában.
— Izé, most mászott fel egy törpe egy kis létrán, és rúgta lábközt a kocsist — válaszolta Abrand.
— Hát, az nem mindennapi látvány lehet — szólt Maphlaves. Boldognak tűnt. Az út egészen addig felettébb eseménytelennek bizonyult.
— Felénk indul.
— Ó, remek!
Az útonálló átlépett a nyögdécselő kocsis testén, majd létráját maga mögött húzva a postakocsi ajtajához masírozott, és kinyitotta.
— Pénzt, vagy, már ne is haragudjanak, de…