Magrat tátott szájjal üldögélt.
— Azt hittem, a királynők királynőnek születnek — szólt.
— Ó, dehogy! — válaszolta neki Brooks úr. — Nincs olyan, hogy királynőpete. A méhek döntése, hogy melyiket nevelik ki királynőnek. Azt királyi nektárral etetik.
— És mi történik, ha mégsem?
— Akkor abból is csak egy egyszerű dolgozó lesz, fenség — felelte Brooks úr, gyanúsan köztársasági érzelmű vigyorral.
A szerencsés egyedek, gondolta Magrat.
— Szóval akkor ott az új királynő. Ilyenkor mi történik a régivel?
— Az öreglány általában elrajzik — magyarázta Brooks úr. — Útnak ered, és magával viszi a kolónia egy részét. Ha ezer ilyen rajt nem láttam, akkor egyet sem. De még soha nem láttam királyi rajt.
— Az meg micsoda?
— Nem tudom pontosan. Régi méhészkönyvekben szokták emlegetni. A rajok raja. Nem utolsó látvány, azt mondják. — A méhész egy pillanatig vágyakozva tekintett a távolba. — De persze — rázódott vissza az eredeti kerékvágásba —, az a valódi mulatság, amikor, ugye, rossz az idő, és az öreg királynő nem tud elrepülni. — A kezével lassú köröket írt le a levegőben. — Ilyenkor az van, hogy a két királynő — az öreg, ugye, meg az új —, szóval a két királynő elkezdi kergetni egymást a lépek között, miközben az eső dobol a kaptár tetején, körülöttük meg folyik a munka. — Brooks úr elmutogatta a kezével, és Magrat előrehajolt. — Körbe a lépek körül, a dolgozók zümmögése közepette, ők meg végig tudják, hol van a másik, mert érzik, ugye, és akkor megpillantják egymást, és…
— Igen? Igen? — érdeklődöt előrehajolva a leendő királyné.
— Suhh! Szitty!
Magrat beverte a fejét a pajta falába.
— Csak egy királynő maradhat a kaptárban — fejezte be Brooks úr nyugodt hangon.
Magrat kinézett a kaptárakra. Egészen eddig szívesen gyönyörködött bennük.
— Számos alkalommal találtam halott királynőket a kaptárak előtt rossz idő után — folytatta Brooks úr vidáman. — Képtelenek elviselni, ha egy másik királynő is van a környéken, az a helyzet. És ez nagyon régi harc. Az öreg királynő dörzsöltebb. Az új számára viszont sokkal komolyabb a tét.
— Tessék?
— Mármint, ha párzani akar.
— Ó!
— De ősszel válik igazán izgalmassá az egész — lendült bele Brooks úr. — A kaptárban télen nincs szükség semmi holtsúlyra, tudja, a herék pedig nem csinálnak semmit, csak lébecolnak, úgyhogy a dolgozók kirángatják őket a kaptár bejáratához, és beléjük döfik a…
— Azonnal hagyja abba! Ez rettenetes! — kiáltott fel Magrat. — Én azt hittem, a méhészkedés, szóval hogy az nemes dolog.
— Persze ez az az időszak, amikor a méhek már fáradtak — folytatta a méhész. — Az történik, ugye, vegyük az egyszerű méhet, szóval amikor már nem bírja tovább, és rengeteg öreg dolgozó vonszolja magát a kaptárak előtt…
— Hagyja abba! Ez már igazán túl sok. Tudja, én királyné vagyok! Majdnem.
— Elnézést, hölgyem! — válaszolta Brooks úr. — Azt hittem, érdekli a méhészet.
— Igen, de nem ez a része!
Magrat elviharzott.
— Ó, hát nem is tudom — morfondírozott Brooks úr. — Szerintem jót tesz az embernek, ha egy kicsit közelebb kerül a természethez.
Vidáman megrázta a fejét, miközben a leendő királyné eltűnt a sövény mögött.
— Csak egy királynő maradhat a kaptárban — tette még hozzá. — Suhh! Szitty! Hehhehe!
Valahonnan a távolból Hodgesááá kiáltását hozta a szél, akihez éppen közel került a természet.
Mindenhol gabonakörök nyíltak.
Az univerzumok irányba álltak. Felhagytak forrongó spagettitáncukkal, és, hogy átjussanak a történelemnek ezen a kiskapuján, fej fej mellett rohantak versenyt az inkontinens idő gumilepedőjén át.
Ilyenkor, ahogy Abrand Stib agya ködösen érzékelte, hatással voltak egymásra — valóságnyalábok ugrottak előre és hátra aszerint, hogy az univerzumok éppen hogy pozicionálták magukat.
Ha valaki sokat edzette az agyát a kézzelfogható valóságon túli érzékelésre, és ebben a pillanatban éppen teljes gőzzel dolgoztatta volna, az minden bizonnyal elkaphatott néhány nagyon furcsa jelet…
Az óra ketyegett.
Mállottviksz Néne a nyitott doboz előtt üldögélt és olvasgatott. Időnként megállt, lecsukta a szemét és megmasszírozta az orra tövét.
Az, hogy nem látott a jövőbe, elég rossz volt, de annak legalább tudta az okát. Mostanában viszont dejà vu felvillanások gyötörték. Már egy hete tartott. De ezek nem az ő dejà vui voltak. Életében először látta ezeket a képeket, ami azt illeti — egy olyan emlékezet villanásait, amely nem létezhetett. Nem létezhetett. Ő Eszme Mállottviksz, józan, akár a kőszikla, mindig is az volt, soha nem volt…
Kopogtattak az ajtón.
Pislogott egyet, örömmel, hogy megszabadulhat ezektől a gondolatoktól. Egy vagy két pillanatba telt, hogy a jelenre összpontosítson. Majd összehajtotta a papírt, visszacsúsztatta a borítékba, azt visszarakta a csomagba, a csomagot a dobozba, amit bezárt azzal a kicsi kulccsal, ami a tűzhely felett lógott, és az ajtóhoz sétált. Gyorsan még ellenőrizte magát, hogy nem vetkőzött-e le önkívületében, vagy ilyesmi, majd kinyitotta az ajtót — 'stét — köszönt Ogg Ángyi, kezében egy ruhával letakart edénnyel. — Hoztam neked egy kis…
— Hát ezek meg kik?
A három lány láthatóan zavarodottan ácsorgott.
— Tudod, eljöttek hozzám, és azt mondták…
— Ne is folytasd. Hadd találjam ki! — vágott közbe Néne. Kivonult, és megszemlélte a triót. — Hát, hát, hát — mondta. — Szavamra. Szavamra. Három leány, aki boszorkány akar lenni, így van? — Falsettóra vékonyította a hangját. — „Ó, kérjük szépen, Ogg asszony, most már látjuk, hol hibáztunk, és meg akarjuk tanulni, hogy kell igazi boszorkánynak lenni!”, ugye?
— Igen. Valami ilyesmi — válaszolta Ángyi. — De…
— Ez boszorkányság — mondta Néne —, nem… nem valami römiparti. Ó, te jó ég!
Végigsétált a reszkető lányok előtt.
— Mi a neved, leányom?
— Magenta Frottidge, nagysága.
— Lefogadom, anyád nem így szólít.
Magenta lehajtotta a fejét.
— Ő Violának hív, nagysága.
— Hát, az szebb szín, mint a magenta — válaszolta Néne. — Titokzatosak akarunk lenni, mi? El akarjuk hitetni az emberekkel, hogy értünk az okkult dolgokhoz? Tudsz varázsolni? Tanított neked egyáltalán bármit is a barátnőd? Verd le a kalapomat!
— Tessék, nagysága?
Mállottviksz Néne hátralépett, és megfordult.
— Verd le! Nem fogok ellenállni. Rajta!
Violásodó Magenta rózsaszínűvé változott.
— Izé… én soha nem értettem igazán ezt a pszichoakármit…
— Te jó ég. Hát lássuk, mit tudnak a többiek… te ki vagy, leányom?
— Afázia, nagysága.
— Milyen szépséges név. Lássuk, mit tudsz!
Afázia idegesen körbenézett.
— Én, ööö, nem hinném, hogy sikerülne, ha néz közben… — kezdte.
— Milyen kár. És te, ott a végén?
— Ágnes Nitt — mondta Ágnes, aki sokkal gyorsabban kapcsolt, mint a másik kettő, és belátta, hogy nem ez a megfelelő pillanat előhozakodni a Perditával.