Azt mondták: a Tündöklők. Azt mondták: a Szépek Népe. Utána kiköptek, és megfogtak valami vasból készült dolgot. De mára, generációkkal később már feledésbe merült a köpködés és a vas. Már nem emlékeznek az emberek arra, miért használják ezeket a neveket, csak arra, hogy Ők gyönyörűek voltak. Igen, akkoriban rengeteg boszorkány élt. Túl sok nő találta üresen a bölcsőt, és túl sok férj nem jött haza a vadászatból. Mert őket vadászták le.
Tündék! Azok a szörnyetegek… és mégis… és mégis… valahogy csináltak valamit az emlékekkel, igen.
Ogg Ángyi megfordult az ágyában. Csöves tiltakozása jeléül mordult egyet.
Vegyük például a törpéket és a trollokat. A népek azt mondják: ó, azokban nem lehet megbízni! A trollokkal el lehet boldogulni, ha nem engedi őket a háta mögé az ember, és van közöttük pár, amelyik a maga módján egész tisztességes, de a legtöbb gyáva és ostoba. A törpék pedig, hát azok kapzsi és körmönfont kis átkozottak, na jó, meg kell hagyni, néha az ember útjába akad egy-két olyan közülük, aki egészen elfogadható, de nagy általánosságban fikarcnyit sem jobbak a trolloknál. Ami azt illeti…
…pont olyanok, mint mi.
De nem szebbek nálunk, és nincs stílusuk. Mi pedig ostobák vagyunk, az emlékezetünk csapnivaló, és a tündékről a szépség jut eszünkbe, meg ahogy mozognak, és elfelejtjük, hogy kik ők valójában. Olyanok vagyunk, mint az egerek, akik azt mondják, „mondjatok, amit akartok, de a macskáknak azért van stílusuk”. Az emberek soha nem forgolódtak álmatlanul azért, mert annyira féltek a törpéktől. Soha nem bújtak a lépcső alá a trollok elől. Igaz, időnként ki kellett őket kergetni a tyúkólakból, de a trollok és a törpék soha nem okoztak múló bosszúságnál komolyabb bajt. Soha nem jelentették az éjjel érkező rettenetet.
Mi meg csak arra emlékszünk, hogy a tündék énekeltek. Azt már elfelejtettük, miről.
Ogg Ángyi megint megfordult. Csúszós hang hallatszott az ágy végéből, majd fojtott nyávogás, ahogy Csöves földet ért.
És akkor Ángyi felült.
— Vedd fel az utcai tappancsaidat, ifjú harcos! Kimegyünk. Amikor leért a sötétbe borult konyhába, megállt, elvette az egyik nagy, fekete vasalót a tűzhely melletti sutról, és rákötött egy darab ruhaszárító kötelet.
Egész életében úgy sétálgatott eddig az éjszakai Lancre-ben, hogy eszébe sem jutott bármiféle fegyvert vinni magával. Persze legtöbbször igen jól fel lehetett ismerni boszorkányi mivoltát, így ha az ember nem akarta létfontosságú szerveit zacskóban hazavinni, akkor inkább nem bántotta, de ez Lancre többi asszonyára is igaz volt nagy általánosságban. És a férfiakra is, ha már itt tartunk.
Ezúttal azonban érezte a saját félelmét.
A tündék valóban visszatérni készülnek: az árnyékukat már előreküldték.
Rubina felért a dombtetőre.
Megállt. Nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy az öreg Mállottviksz nagysága a nyomában jár. Biztos volt benne, hogy valami követi az erdőn át.
Senki nem volt a környéken.
Megfordult.
— 'stét, kisasszony!
— Maga? Szóval tényleg követett!
Néne feltápászkodott a Furulyás árnyékából, ahol eddig észrevehetetlenül megbújt a sötétségben.
— Ezt az apámtól tanultam — mondta. — Amikor vadászni ment. Mindig azt mondta, a rossz vadász üldöz, a jó vadász lesben áll.
— Ó? Szóval most már vadászik rám?
— Nem. Én csak vártam. Tudtam, hogy fel fogsz jönni ide. Nincs más hely, ahova mehetnél. Azért jöttél, hogy előhívjad, ugye? Hadd nézzem a kezed!
Nem kérés volt, parancs. Rubina érezte, hogy a keze magától megmozdul. Még mielőtt visszaránthatta volna, az idős nő elkapta, és szilárdan megfogta mindkettőt; olyan érdes volt a tenyere, mint a zsákvászon.
— Egy napot sem dolgoztál életedben, mi? — kérdezte kedvesen. — Soha nem szedtél deres káposztát, vagy ástál sírt, vagy fejtél tehenet, vagy terítettél ki halottat.
— Ezek nem kellenek a boszorkánysághoz! — csattant fel Rubina.
— Mondtam én, hogy igen? De most hadd mondjak el valamit a gyönyörű, vörös ruhás nőkről, akiknek csillagok vannak a hajában. És valószínűleg holdak is. És a hangokról, amik álmodban szólítanak a fejedben. És a hatalomról, amit itt kaptál. Rengeteg hatalmat ígért, lefogadom. Amit csak akarsz. Ingyen.
Rubina nem szólalt meg.
— Mert már megtörtént korábban is. Mindig akad valaki, aki odafigyel — Néne tekintete a távolba révedt. — Amikor magányos vagy, és az emberek körülötted elmondhatatlanul ostobák, és a világ tele van titkokkal, amiket senki sem mond el neked…
— A gondolataimban olvas?
— A te gondolataidban? — Néne egy szempillantás alatt visszatért a jelenbe, hangjából eltűnt a távolság. — Ha! Virágok és ilyesmi. Táncikálás bugyingó nélkül. Játszadozás kártyákkal és zsinegekkel. És, úgy gondolom, működött is. Adott neked hatalmat, egy időre legalábbis. Ó, hogy nevethetett! De aztán tűnik el a hatalom, és gyűlik az ára. A végén meg semmi hatalom, ám mindennap meg kell érte fizetni. Mindig többet vesznek el, mint amennyit adnak. És amit adnak, az a semminél is kevesebb. És végül mindent elvesznek. Amit a leginkább szeretnének tőlünk, az a félelem. Amit a legjobban akarnak, az a hitünk. Ha hívod őket, eljönnek. Ha a körök idején itt hívod őket, ahol a világ elég vékony ahhoz, hogy meghallják, azzal csatornát nyitsz számukra. A Táncosok most gyengébbek, mint valaha. És én nem hagyom, hogy a… Hölgyek és Urak visszajöjjenek.
Rubina szóra nyitotta a száját.
— Még nem fejeztem be! Te okos lány vagy. Rengeteg dologgal foglalkozhatnál. De ne akarj boszorkány lenni. Az nem a könnyű élet záloga.
— Maga vén bolond, maga nem érti az egészet! A tündék nem olyanok…
— Ne mondd ki! Ne mondd ki. Ha hívják őket, eljönnek.
— Remek! Tünde, tünde, tünde! Tünde…
Néne keményen pofon vágta.
— Még te is tudod, hogy ez gyerekes ostobaság — mondta. — És most ide figyelj! Ha itthon maradsz, egy hangot ne halljak többet a képtelenségeidből! Vagy elmehetsz valahova máshova, kereshetsz magadnak új jövőt, úrihölgy lehetsz, megvan hozzá az eszed. És talán tíz év múlva visszajössz, telepakolva ékszerekkel meg mindennel, és dámáskodsz majd köztünk ittmaradottak között, nem lesz ezzel semmi baj. De ha helyben maradsz, és megpróbálod idehívni a… Hölgyeket és Urakat, akkor megint velem gyűlik meg a bajod. És legközelebb nem buta játékokat játszunk majd a napon, hanem valódi bűbájjal mérkőzünk meg. Nem holdakkal és körökkel vacakolunk majd, hanem az igazi erővel, ami a vérből és a csontból és az ember fejéből jön. És arról te semmit nem tudsz. Értve vagyok? És ott nincs helye könyörületnek.
Rubina felnézett. Az arca vöröslött ott, ahol Néne megütötte.
— Menjek el? — kérdezte.
Néne egy pillanatot késett.
Rubina a kövek közé vetette magát.
— Te ostoba gyerek! Nem oda!
A lány egyre kisebb lett, noha csak pár ölnyire állt.
— Ó, a fenébe!
Néne utána ugrott, és hallotta, ahogy elszakad a szoknyája a zsebénél. A piszkavas, amit magával hozott, elrepült, és nekicsattant az egyik Táncosnak.
Több apró rántást érzett, ahogy a bakancsából csengve kiugráltak és a kövekre csapódtak a jancsiszegek.