Sok módszere volt az idő múlatására, mivel Lancre várőrségeként rengeteg múlatnivaló állt a rendelkezésére. Ott volt az Orrlyukak Igen Alapos Kitakarítása, azt szerette. Vagy a Dallamos Szellentés. Meg az Egy Lábon Állás. A Lélegzet Visszatartása és Számolás olyasmik voltak, melyekhez akkor folyamodott, ha már nem jutott eszébe semmi más, és szénhidrátokban szegényet ebédelt.
Messze lent hangosan felnyikordult az ajtó kopogtatója. Már annyira rozsdás volt, hogy kizárólag úgy lehetett hangot kiadni vele, ha felemelte az ember, amitől nyikorgott, majd erőteljesen lenyomta, amitől megint csak nyikorgott, és szerencsés esetben alig hallhatóan koppant is.
Soma mély levegőt vett, és kihajolt a mellvéden.
— Állj! Ki vagy? — kérdezte.
Csengő hang válaszolt:
— Én vagyok az, Soma. Az anyád.
— Ó, üdv, anya! Üdv, Mállottviksz nagysága!
— Légy jó fiú, és engedj be!
— Barát vagy ellenség?
— Mi?
— Ezt kell mondanom, anya. Munkaköri kötelességem. Nekem meg azt kell válaszolnod, hogy barát.
— Az anyád vagyok.
— Rendesen kell csinálni, anya! — könyörgött Soma annak az embernek az elcsukló hangján, aki tudja, hogy bármit is tesz, csak veszíthet. — Máskülönben mi értelme van?
— Még egy pillanat, és ellenség leszek, fiam!
— Jaaaaaaaaj máár, anya!
— Na jó, legyen. Szóval barát.
— Igen, de lehet, hogy ezt csak azért mondod…
— Most azonnal eressz be minket, Soma Ogg!
Soma szalutált, miközben megdöfte magát a dárdája tompábbik végével.
— Igenis, Mállottviksz nagysága!
Kerek, becsületes arca eltűnt szem elől. Egy vagy két perc múlva hallották, hogy megnyikordul a kapurostély.
— Hogy csináltad? — kérdezte Ogg Ángyi.
— Nagyon egyszerű — válaszolta Néne. — Tudja, hogy te nem robbantanád fel azt az ostoba fejét.
— Hát, biztos vagyok benne, hogy te sem.
— Soha nem lehetsz biztos benne. Csak azt tudhatod, hogy eddig nem tettem.
Magrat mind ez idáig azt hitte, hogy ilyesmi csak a tréfás elbeszélésekben létezik, de nem. A kastély Nagytermében egyetlen hosszú, nagyon hosszú ebédlőasztal állt, és ők Verenccel a két végén ültek. Ennek az etiketthez volt valami köze.
A királynak az asztalfőn kell helyet foglalnia. Ez egyértelmű. De ha valamelyik oldalára ül, az kényelmetlen, mert forgolódniuk kell, ha beszélni akarnak egymáshoz. Az egyetlen megoldás az volt, hogy az asztal két végéről kiabáltak át a másiknak.
És ott volt a tálalóasztal logisztikája is. A könnyebbik út — miszerint odamennek és kiszolgálják magukat — itt is ki volt zárva. Ha a királyok összevissza rohangálnának, és saját kezűleg helyeznék a vacsorájukat a tányérjukra, a monarchia rendszere igen hamar összeomlana.
Sajnálatos módon ez azt jelentette, hogy a felszolgálást Spriggins úr, a komornyik végezte, akinek rossz volt a memóriája, rángott a keze és remegett a térde, továbbá nem volt más segítsége, mint egy ősi ételliftrendszer-féleség, ami a konyhához vezetett, és olyan hangja volt, mint a végítélet harsonájának. A lift végtelen hőelnyelési kapacitással rendelkezett. A forró étel kihűlt, mire felért. A hideg étel még hidegebb lett. Senki nem tudta, mi történne benne a fagylalttal, de egy ilyen kísérlet valószínűleg újraírná a termodinamika törvényeit.
És a szakácsnő sem volt igazán tisztában a vegetarianizmus mibenlétével. A kastély hagyományos étrendje oly mértékben koleszterindús fogásokból állt, hogy belőlük a telített zsírsavak nagy, reszketeg csomókban váltak ki a tányérokon. Zöldséget legfeljebb arra használt a konyhai személyzet, hogy feldúsítsa vele a megmaradt mártást, és általában a sárga szín azonos árnyalatára főzték az összeset, fajtájukra való tekintet nélkül. Magrat egyszer megpróbálta elmagyarázni a dolgokat Szkorbin asszonynak, de a szakácsnő hármas tokája olyan fenyegetően rázkódott már a vitaminoknak az említésére is, hogy inkább elnézést kért, és kimenekült a konyhából.
Pillanatnyilag éppen egy almával próbált zöld ágra vergődni. A szakácsnő ismerte az almákat. Nagy, panírozott gyümölcsként éltek a fejében, amelyeknek ki kell vájni a közepét, és megtölteni mazsolával meg tejszínhabbal. Magrat kénytelen volt ellopni egy nyers almát a kamrából. Hosszútávú tervei közé tartozott a répák lelőhelyének feltérképezése is.
Verenc alakja a távolban derengett az ezüst gyertyatartók és a könyvelési akták halmai mögött. Néha felnéztek, s egymásra mosolyogtak. Legalábbis mosolynak tűnt, bár ekkora messzeségből nem volt könnyű megállapítani.
Mintha mondott volna valamit a király.
Magrat tölcsérré formázta a kezét a szája előtt.
— Tessék?
— Szükségünk lenne egy…
— Mit mondasz?
— Mi?
— Mi?
Magrat végül felállt, és kivárta, míg Spriggins a megerőltetéstől lila arccal Verenchez tolja a székét. Ezt egyedül is meg tudta volna oldani, de királynék nem foglalkozhattak ilyesmivel.
— Szükségünk lenne egy udvari poétára — közölte vele Verenc, majd bejelölte, hol tartott a könyvében. — Minden királyságban van egy. Ők írják a verseket a különleges eseményekre.
— Igen?
— Ogg asszonyra gondoltam. Azt mondják, remek dalokat szerez.
Magrat megpróbált komoly arcot vágni.
— Én… ööö… tudom, hogy bizonyos szavakra rengeteg rímet képes találni — mondta.
— Úgy tűnik, a hivatalos díjazás évente négy penny, és egy lóding por — pillantott vissza Verenc a könyvbe. — Esetleg egy lóding bor.
— Pontosan mi lenne a dolga? — kérdezte Magrat.
— Itt az áll, hogy az udvari poétának kell szavalnia az állami rendezvényeken — válaszolta Verenc.
Magrat már több ízben tanúja volt Ogg Ángyi humoros szavalatainak, különösen azoknak, melyekhez gesztikulálni is kellett. Komoran bólintott.
— Csak akkor — mondta —, és biztos akarok lenni abban, hogy ezt komolyan veszed, szóval kizárólag akkor, ha az esküvő után kapja meg ezt a posztot.
— Drágám? Komolyan gondolod?
— Az esküvő után.
— Ó!
— Higgy nekem!
— Hát, természetesen, ha ez téged boldoggá tesz…
Nagy zsivaly támadt a duplaajtó mögött, majd felcsapódtak a szárnyai. Ogg Ángyi és Mállottviksz Néne masírozott be, Soma pedig próbálta visszatartani őket.
— Jaaaaaaj máár, anya! Először nekem kell bemennem jelenteni, hogy ki érkezett!
— Majd elmondjuk azt mi magunk. Hahó, felségtek! — köszönt Ángyi.
— Áldás szálljék erre a kastélyra! — tette hozzá Néne. — Magrat, szükség lenne egy kis orvoslásra. Itt van, la.
Néne drámai mozdulattal a padlóra söpört egy gyertyatartót és némi terítéket, majd ráfektette Rubinát az ebédlőasztalra. Ami azt illeti, az asztal igen hosszú szakaszon üresen állt, de mi értelme a látványos belépőnek, ha az ember nem csinálhat egy kis rendetlenséget.
— De én azt hittem, tegnap még ellenetek harcolt! — értetlenkedett Magrat.
— Az nem számít — közölte vele Néne. — 'reggelt, felség!
Verenc király biccentett. Más uralkodók esetleg őrökért kiáltottak volna ilyen helyzetben, de Verencnek ennél több volt a sütnivalója. Mállottviksz Nénéről volt ugyanis szó, és egyébként is, az őrséget Soma Ogg alkotta, aki éppen a trombitájával bajlódott.