— Majdnem háromszáz dollár, uram — számlálta meg Abrand.
— És egy ló, ne feledje! Ami azt illeti, igazából két ló. A másikról egészen mostanáig megfeledkeztem.
— Nagyszerű! Útiköltség tekintetében pénzünknél vagyunk. És most, amint eltávolítják az úttorlaszt az urak, indulnánk is tovább.
— Valójában egy harmadik ló is volt, most jut eszembe.
— Ez így nagyon nem lesz jó! Ők kellett volna kirabolják magukat! — kiabálta a kocsis.
Maphlaves letaszította a bakról.
— Szabadságon vagyunk — közölte vele.
A kocsi tovazötyögött. Még felhangzott egy távoli kiáltás, miszerint „…és négy ló, ne feledjétek!”, majd eltűnt a következő kanyarban.
Az úritöknek szája nőtt.
— Elmentek?
— Igen, főnök.
— Begurítanál az árnyékba? És erről egy szót sem akarok hallani soha többé! Van valakinél szárítottvarangy-tabletta?
II. Verenc tisztelte a boszorkányokat. Ők koronáztatták királlyá. Ebben meglehetősen biztos volt, bár még mindig nem értette pontosan, hogyan is történt a dolog. És mélységes nagyrabecsüléssel viseltetett Mállottviksz Néne iránt. Engedelmesen loholt a boszorkány nyomában a várbörtön felé.
— Miről van szó, Mállottviksz nagysága?
— Valamit meg kell mutatnom magának.
— Mintha a tündéket említette volna.
— Pontosan.
— Azt hittem, ők csak a gyerekmesékben szerepelnek.
— Valóban?
— Hát… tudja… dajkamesékben?
— És?
Úgy tűnt, Mállottviksz Néne giroszkópikus mezőt gerjeszt — ha bizonytalan egyensúllyal indul neki az ember, tesz róla, hogy ez így is maradjon.
A király újból próbálkozott.
— Csak annyit akartam ezzel mondani, hogy azt gondoltam, nem is léteznek.
Néne odaért a börtön egyik kapujához. A nyílászáró javarészt időtől megfeketedett tölgyfából készült, de a tetején volt egy vasrács.
— Ott bent.
Verenc bekukucskált.
— Te jó ég!
— Soma nyitotta ki nekem. Nem hinném, hogy bárki más látott volna minket bejönni. Ne mondja el senkinek. Ha megtudják a törpék és a trollok, még a falakat is szétszedik, hogy kiszabadítsák.
— Miért? Hogy megöljék?
— Természetesen. Nekik jobb az emlékezetük, mint az embereknek.
— És én mihez kezdjek vele?
— Tartsa bezárva. Mit tudom én? Gondolkodnom kell!
Verenc megint besandított a tündére, aki összegömbölyödve feküdt a cella padlójának közepén.
— Ilyen egy tünde? De hát ez… csak egy magas, vékony, ravasz képű ember. Többé-kevésbé. Én úgy tudtam, szépek!
— Ó, azok is, amikor maguknál vannak. Sugárzik belőlük ez a… ez a… amikor az emberek meglátják őket, szépséget látnak, olyasmit, aminek a kedvére akarnak tenni. Magukra tudják ölteni azt a megjelenést, amit elvár tőlük az ember. Úgy hívják, bűbáj. Tudni lehet, ha tünde van a közelben. Az emberek furcsán kezdenek el viselkedni. Nem gondolkoznak tisztán. Hát maga semmit nem tud?
— Én azt hittem… hogy a tündék csak mesehősök… mint a fogtündér.
— Semmi mulatságos nincs a fogtündérben — torkolta le Néne. — Nagyon keményen dolgozó nő. Soha nem értettem, hogy boldogul azzal a létrával, meg minden. Nem. A tündék léteznek. Ó, a fenébe is! Ide figyeljen…
Megfordult, és felemelte az egyik ujját.
— Van a hűbéri rendszer, ugye?
— Mi?
— A hűbéri rendszer! Figyeljen már! Hűbéri rendszer. Fent a király, utána jönnek a bárók satöbbi, majd mindenki más… a boszorkányokat tegyük félre kicsit — tette hozzá Néne diplomatikusan. Kúpot formázott a kezéből. — Hűbéri rendszer. Mint azok a csúcsos épületek, amikbe a pogány királyok temetkeztek. Tud követni?
— Igen.
— Jó. És így látják a dolgokat a tündék, érti? Amikor beszabadulnak egy világba, mindenki más alattuk van. Csak rabszolga. Kevesebb a rabszolgánál. Még az állatnál is kevesebb. Elveszik, ami kell nekik, és minden kell nekik. De a legrosszabb az egészben, a legrosszabb az, hogy… olvasnak az ember gondolataiban. Hallják, amit az ember gondol, és önvédelemből az ember elkezdi azt gondolni, amit akarnak. Bűbáj. És bezáródnak az ablaktáblák éjszakára, és ételt raknak ki a tündéknek, és mindenki háromszor körbenéz, mielőtt megemlítené őket, és patkókat szegeznek az ajtókra.
— Én azt hittem, az ilyesmi csak — Verenc kényszeredetten elmosolyodott —, folklór?
— Hát persze, hogy folklór, maga ostoba!
— Szeretném, ha észben tartaná, hogy történetesen én vagyok a király! — figyelmeztette Verenc sértetten.
— Maga ostoba, felség.
— Köszönöm.
— Úgy értem, ez nem jelenti azt, hogy ne lenne igaz! A dolgok talán egy kissé összemosódnak az évek alatt, az emberek megfeledkeznek a részletekről, elfelejtik, miért teszik, amit tesznek. Mint a lópatkós dolog.
— Emlékszem, nagyanyámnak is volt egy az ajtaja felett — mélázott el a király.
— Na látja. De semmi köze a dolognak a formájához. Ám ha egy kis faluban él az ember, és szegény, akkor ez a legkönnyebben beszerezhető kilyuggatott vasdarab.
— Ó!
— Az a helyzet, hogy a tündéknek nincs… mmel kezdődik — Néne idegesen csettintett.
— Modoruk?
— Hahh! Pontosan, de nem erre gondoltam.
— Macskájuk? Melegük? Migrénjük?
— Nem. Nem. Nem. Azt jelenti… hogy az ember bele tudja magát képzelni a másik helyébe.
Verenc beleképzelte magát Néne helyébe, és gyanú ébredt benne.
— Empátia?
— Pontosan. Na, az nincs nekik. Még egy vadász is, egy jó vadász, együtt tud érezni a zsákmánnyal. Ettől lesz jó vadász. A tündék nem ilyenek. Szórakozásból kegyetlenkednek, és nem ismerik az irgalmat meg a hasonló dolgokat. Nem értik, hogy rajtuk kívül bármi is érezhet bármit. Sokat kacagnak, különösen, ha magányos emberrel vagy trollal vagy törpével találkoznak. Lehet, hogy a trollok sziklából vannak, felség, de a tündékhez képest a trollok az ön testvérei. A fejükben, úgy értem.
— De én ezt miért nem tudtam?
— Bűbáj. A tündék gyönyörűek. Nekik — köpte ki a szót — van stílusuk. Szépek. Bájosak. És csak ez számít. Ha a macskák úgy néznének ki, mint a békák, akkor rájönnénk, micsoda gonosz, kegyetlen kis szörnyetegek. Stílus. Erre emlékeznek az emberek. A bűbájra. A többiből, az igazságból nem marad más, mint… dajkamese.
— Magrat soha nem beszélt nekem erről.
Néne habozott.
— Magrat nem tud túl sokat a tündékről — mondta végül. — Hah. Dajka? Ő még csak nem is asszony. És sehol nem esik túl sok szó róluk manapság. Nem jó beszélni róluk. Az a legjobb, ha mindenki elfelejti őket. Ők… eljönnek, ha hívják őket. Nem úgy, hogy „cicc-cicc”. Hanem belül, az emberek fejében. Elég, ha csak páran azt akarják, hogy itt legyenek.
Verenc felemelte a kezét.
— Én még az egyeduralkodást is csak tanulom. Nem értek ezekhez a dolgokhoz.
— Nem kell, hogy értsen hozzájuk. Maga a király. Ide figyeljen, hallott már azokról a vékony részeiről a világnak? Ahol összeér más világokkal?
— Nem.
— Van egy ilyen fent a lápon. Ezért rakták köré a Táncosokat. Bizonyos értelemben falat képeznek körülötte. De néha a világok közötti sorompó meggyengül, érti? Árapálykor. A körök idején.