— Mi van abban a zsákban ott fent?
— Az nem zsák. Az a Könyvtáros.
A troll megveregette a nagy vörös szőrkupacot.
— Úúk…
— Mi? Egy majom?
— Úúúk?
Pár perccel később az utazó csoport tagjai a híd korlátján áthajolva bámulták a vizet a mélyben.
— Gyakran előfordul, ugye? — kérdezte Casanunda.
— Mostanában már nem olyan gyakran — felelt Maphlaves. — Olyan, mint a… mi is az a szó, Stib? Amikor szaporodik az ember, és átörökíti a dolgokat a gyermekeinek?
— Evolúció — válaszolta Abrand. Még mindig fodrozódott alattuk a víz.
— Pontosan. Mint ahogy az apámnak is volt egy mellénye hímzett pávákkal, aztán rám hagyta, és most az enyém. Ezt hívják öröklődésnek…
— Nem, nem ezt… — kezdte Abrand, bár nem is remélte, hogy Maphlaves odafigyel.
— …szóval a legtöbb ember otthon most már tudja, mi a különbség egy majom és egy emberszabású főemlős között — folytatta Maphlaves. — Evolúció, ez az. Nem könnyű szaporodni, amikor az embernek folyamatosan fáj a feje, mert korábban huzamosan a kövesúthoz csapkodta valaki.
A fodrozódás elcsendesedett.
— Önök szerint a trollok tudnak úszni? — érdeklődött Casanunda.
— Nem. Egyszerűen csak elsüllyednek, majd kisétálnak a partra — válaszolta Maphlaves. Megfordult, és könyökével a korlátnak támaszkodott. — Tudják, rengeteg emléket ébreszt bennem mindez… A jó öreg Lancre-folyó. A pisztrángok, melyek le tudnák harapni az ember karját.
— Nem csak a pisztrángok — mutatott rá Abrand, miközben a vízből kiemelkedő sisakot bámulta.
— És azok az áttetsző kis tavak feljebb — folytatta Maphlaves. — Tele, tele, tele… áttetszőséggel, meg minden. És lehet bennük meztelenül fürödni, anélkül, hogy bárki is meglátna. És azok a vizenyős rétek, tele… vizenyősséggel, vagy mi, meg virágokkal meg minden. — Sóhajtott. — Tudják, pont ezen a hídon mondta meg nekem, hogy…
— Kiért a folyóból — tudósított Abrand. De a troll nem közeledett túl gyorsan, mert a Könyvtáros mintegy oda sem figyelve kiemelte a híd mellvédének egyik kváderkövét.
— Pont ezen a hídon kértem meg…
— Tyű, mekkora dorong van a kezében! — jegyezte meg Casanunda.
— Ez volt az a híd, ezt bizton állíthatom, ahol majdnem…
— Kérem, lehetne azt a követ kissé kevésbé provokatívan tartani? — kérdezte Abrand.
— Úúúk.
— Sokat segítene.
— Éppen az a híd, már ha bárkit is érdekel, ahol az egész életem új irá…
— Miért nem indulunk tovább? — vetette fel Abrand. — Elég meredeken kell felmásznia.
— Szerencséje, hogy még nem ért fel, mi? — kérdezte Casanunda.
Abrand megfordította a Könyvtárost, és a kocsi felé taszigálta.
— Ami azt illeti, ez az a híd, ahol…
Maphlaves megfordult.
— Most akkor jön, vagy nem? — érdeklődött Casanunda a gyeplővel a kezében.
— Éppen a ködös nosztalgia édesbús pillanataiban élek — közölte vele Maphlaves. — Nem mintha bármelyikük is észrevette volna, persze.
Abrand nyitva tartotta az ajtót.
— Hát, tudja, mit szoktak mondani, Arkrektor: az ember nem kelhet át kétszer ugyanazon a folyón.
Maphlaves rámeredt.
— Már hogy a fenébe ne? Ez egy híd.
A kocsi tetején a Könyvtáros felkapta a kürtöt, ösztönösen beleharapott a végébe — soha nem lehet tudni —, majd megfújta, olyan erővel, hogy az kiegyenesedett.
Kora reggel volt, úgyhogy Lancre városában szinte egy lelket sem láttak. A gazdák már órákkal azelőtt felkeltek, hogy a tehenekhez vödröket vagdossanak és káromkodjanak kicsit, majd visszafeküdjenek aludni.
A kürt hangja visszaverődött a házakról.
Maphlaves kiugrott a kocsiból, és teátrálisan beszívta a levegőt.
— Érzik ezt? — kérdezte. — Valódi, friss hegyi levegő, nem más! — Megveregette a mellkasát.
— Épp most léptem bele valami vidéki dologba — közölte vele Abrand. — Merre van a kastély, uram?
— Szerintem az a nagy, fekete, meredező dolog lehet az, ami a város fölé tornyosul — tippelt Casanunda.
Az Arkrektor a tér közepére állt, és kitárt karokkal lassan körbefordult.
— Látják ott azt a fogadót? — érdeklődött. — Ha minden egyes alkalommal kaptam volna egy pennyt, amikor onnan kidobtak, most… lenne öt dollárom és harmincnyolc pennym. És ott van a régi kovácsműhely, az pedig Incseleg asszony háza, ahol megszálltam. Látják ott azt a csúcsot? A Rézsikló, bizony. Egyszer megmásztam az öreg Karbonákusszal, a trollal. Ó, milyen szép napok, milyen szép napok voltak azok… És látják azt az erdőt ott, a dombon? Az a lány ott…
A hangja mormogásba fúlt. — Ó, szavamra! Sorra jutnak eszembe a dolgok… Micsoda nyár volt az! Manapság már nincsenek olyan nyarak. — Sóhajtott. — Tudják — mondta —, bármit megadnék azért, ha megint vele sétálhatnék át az erdőn! Olyan sok mindent nem… hát, mindegy. Gyerünk!
Abrand megnézte magának a várost. Ankh-Morporkban született és nőtt fel. Az ő világában a vidék olyasmi volt, ami másokkal történik, olyanokkal, akiknek általában legalább négy lábuk van. Az ő világában a vidék az univerzum születése előtti nyers káoszt testesítette meg, vagyis a falak, macskakő és bármi civilizált dolog születése előtti állapotokat. — Ez a főváros? — kérdezte.
— Többé-kevésbé — válaszolta Casanunda, aki osztotta a kövezetlen települések iránti érzelmeit.
— Lefogadom, még egy csemegeüzlet sincs itt sehol — borongott Abrand.
— És az itteni sör — vette vissza magához Maphlaves a szót —, az itteni sör… hát, azt meg kell kóstolniuk! És van az a hígítónak nevezett italuk, amit almából és… és átkozott legyek, ha tudom, miből készítenek, lényeg az, hogy nem szabad fémpohárba tölteni. Meg kéne kóstolnia, Stib úr! Kinőne tőle a mellszőrzete. És ami a magáét illeti… — fordult a kocsi következő utasához, aki véletlenül pont a Könyvtáros volt.
— Úúk?
— Hát, ööö, izé, maga igyon csak bármit, amit megkíván! — vergődött ki a dologból Maphlaves.
Majd leemelte a postazsákot a kocsi tetejéről.
— Ezzel meg mi legyen? — kérdezte.
Bandukoló lépteket hallott maga mögött, és amikor megfordult, alacsony, vörös arcú fiatalembert látott. Aki nem rá szabott, lötyögő páncélingében olyan benyomást keltett, mint egy hirtelen lefogyott gyík.
— Hol van a kocsis? — kérdezte Soma.
— Beteg — válaszolta Maphlaves. — Rohamot kapott. Megtámadott bennünket pár útonálló. Mi legyen a levelekkel?
— Általában elviszem a kastély postáját, a többit meg felakasztjuk egy zsákban a fogadó bejáratánál a szögre, hogy mindenki ki tudja keresni a sajátját — válaszolta Soma.
— És ez nem veszélyes? — kérdezte Abrand.
— Nem hinném. Elég erős az a szög — kotorászott Soma a zsákban.
— Úgy értem, nem lopják el a leveleket?
— Ó, nem tennének ilyet, semmiképpen. Ha mégis ilyesmivel próbálkozna bárki, akkor az egyik boszorkány meglátogatná, és rámeredne. — Soma a hóna alá gyömöszölt pár csomagot, és felakasztotta a zsákot az említett szögre.