— Darazsak — morogta.
Ezután visszament, előkeresett egy dobozt, meggyújtott egy viharlámpát, majd gondosan, óvatosan, a csípésekkel nem törődve elkezdte javítani a sérült lépeket.
Soma lassan már nem is érezte a karját, leszámítva azt a forró, tompa sajgást, ami azt jelezte, hogy legalább egy csontja eltört, illetve azzal is tisztába volt, hogy annak a két ujjának nem így kellene kinéznie. Annak ellenére, hogy ingujjban volt, izzadt. Nem lett volna szabad levennie a páncélingét, de nehéz nemet mondani, amikor egy tünde fogja az íját az emberre. Soma tisztában volt azzal, amivel sokan szerencsére nincsenek — hogy a páncéling nem véd a nyilak ellen. Különösen akkor nem, ha az ember fejét veszik az íjjal célba.
A folyosókon át a fegyvertárhoz vonszolták. Legalább négy tünde állt körülötte, de az arcukat nem látta. Eszébe jutott, amikor a Mágikus Lanterna előadása Lancre-be érkezett. Soma transzban bámulta Ogg Ángyi egyik kifeszített lepedőjén a sebesen váltakozó képeket. A tündék arca is erre hasonlított. Volt szemük és szájuk valahol, de minden egyéb ideiglenesnek tűnt rajtuk, úgy suhantak át az ábrázatukon az arcvonások, akár a vásznon a képek.
Nem beszéltek sokat. De rengeteget nevettek. Vidám egy társaság voltak, különösen, amikor azzal kísérleteztek, hogy meddig lehet egy ember karját hátracsavarni.
Valamit megbeszéltek egymással a saját nyelvükön, majd az egyik Soma felé fordult, és a fegyvertár ajtajára mutatott.
— Szeretnénk, ha kijönne a hölgy — közölte vele. — Mondd meg neki, ha nem jön ki, akkor tovább játszadozunk veled!
— És mit csináltok velünk, ha kijön? — kérdezte Soma.
— Ó, hát akkor is játszani fogunk veletek — nyugtatta meg a tünde. — Ez a legjobb az egészben. De azért egy kis reményt megérdemel, ugye? És most beszélj vele!
Odalökték az ajtóhoz. Soma bekopogott, reményei szerint tisztelettudóan.
— Izé. Királyné kisasszony?
Magrat hangját letompította a vastag ajtó.
— Igen?
— Én vagyok az, Soma.
— Tudom.
— Itt vagyok kint. Izé. Azt hiszem, bántották Tockley kisasszonyt. Izé. Azt mondják, hogy ha nem jön ki, akkor tovább bántanak. De nem muszáj kijönnie, mert ők nem mernek bemenni a sok vas miatt. Úgyhogy a maga helyében én nem hallgatnék rájuk.
Némi csörgés hallatszott, majd egy pendülés.
— Magrat kisasszony?
— Kérdezd meg — javasolta a tünde —, van-e bent étel és víz!
— Kisasszony, azt mondják…
Az egyik tünde félrelökte. Ketten az ajtó két oldalára álltak, egy harmadik pedig rátapasztotta hegyes fülét, majd letérdelt, és vigyázva, nehogy túl közel hajoljon a vas zárszerkezethez, bekukucskált a kulcslyukon.
Kattanásszerű hang hallatszott. A tünde egy pillanatra mozdulatlan lett, majd hang nélkül, kecsesen felborult.
Soma pislogott.
Öthüvelyknyi számszeríjvessző állt ki a tünde szeméből. A tollakat leborotválta róla a kulcslyuk.
— Tyű! — szólalt meg.
A fegyvertár ajtaja kicsapódott, de nem látszott bent más, csak sötétség.
Az egyik tünde nevetni kezdett.
— Hát, ennyit róla — mondta. — Milyen ostoba volt… Hölgyem? Meghallgatja a harcosát?
Elkapta a fiú törött karját, és megcsavarta.
Soma próbált nem kiáltani. Lila fények villantak fel a szeme előtt. Azon gondolkozott, mi lesz, ha elájul.
Azt kívánta, bárcsak itt volna a mamája.
— Hölgyem — folytatta a tünde —, ha ön…
— Hát jó — szólalt meg Magrat valahol a sötétség mélyén. — Kimegyek. De ígérjétek meg, hogy nem esik bántódásom!
— Ó, természetesen megígérem.
— És elengeditek Somát.
— Hát persze.
Az ajtó két oldalánál álló tündék összebiccentettek.
— Kérem szépen…! — könyörgött Magrat.
— Rendben.
Soma felnyögött. Ha az anyja vagy Mállottviksz nagysága lenne itt, ők inkább meghalnának, mint hogy megadják magukat. Id'sanyának igaza van — Magrat mindig is túl kedves és érzelgős volt…
…s pár pillanattal azelőtt keresztüllőtt egy nyilat a kulcslyukon.
Valami nyolcadik érzék sugallatára Soma áthelyezte a súlypontját. Felkészült arra, hogy ha a tünde szorítása csak egy pillanatra is, de meggyengül a karján, rögtön ugorjon.
Magrat jelent meg az ajtónyílásban. Egy ősöreg faládát tartott a kezében, melynek oldalán hámló felirat jelezte, hogy „Gyertyák”.
Soma reménykedve nézett végig a folyosón.
Magrat a mellette álló tündére ragyogtatta mosolyát.
— Ezt neked hoztam! — mondta, és átnyújtotta a dobozt. A tünde automatikusan elvette. — De nem nyithatod ki. És jusson eszedbe, megígérted, hogy nem bántasz!
A tündék körbevették a jövendő királynét. Egyikük felemelte a kezében tartott kőkést.
— Hölgyem? — szólalt meg az első, finoman ringatva kezében a ládát.
— Igen? — kérdezte Magrat félénken.
— Hazudtam.
A kés a háta felé suhant.
Majd összetört.
A tünde ránézett Magrat ártatlan ábrázatára, aztán kinyitotta a ládát. Csöves két nagyon idegesítő percet töltött a dobozban. Egy dobozba zárt macska elvben élhet is, meg halott is lehet. Amíg meg nem nézi az ember, addig nem derül ki. Ami azt illeti, maga a doboz kinyitása determinálja a macska állapotát, bár ebben a konkrét esetben a macska állapotfüggvénye háromfajta lehetőséget engedett meg: az Élő Macskáét, a Halott Macskáét, és a Halálosan Felbőszült Macskáét.
Soma oldalra vetette magát, ahogy Csöves egy taposóaknát utánozva kitört a ládából.
— Ne aggódj miatta! — nyugtatgatta álmodozó hangon Magrat a macskával cséphadaróként küzdő tündét. — Nagyon érzékeny lélek.
Majd ruhája ráncai közül előhúzott egy kést, megfordult, és leszúrta a mögötte álló tündét. Nem célzott túl pontosan, de nem is volt rá szükség. A penge vasból készült.
A manőver befejezéseképpen kecsesen megemelte szoknyája szegélyét, és térden rúgta a harmadikat.
A fiú fémes villanást látott, mielőtt Magrat lába megint eltűnt volna a selyem alatt.
A lány egy könyökmozdulattal oldalra lökte az üvöltő tündét, besietett az ajtón, és egy számszeríjjal tért vissza.
— Soma — kérdezte —, melyikük bántott?
— Mindegyikük — válaszolta Soma erőtlenül. — De az, amelyik Csövessel harcol, az szúrta le Rubinát.
A tünde megpróbálta eltávolítani a macskát az arcáról. Zöldeskék vér ömlött tucatnyi sebéből, és Csöves belekapaszkodott a karjába, amikor a falhoz csapta.
— Hagyd abba! — szólította fel Magrat.
A tünde lenézett a számszeríjra, és mozdulatlanná vált.
— Nem fogok kegyelemért könyörögni — mondta.
— Jó — válaszolta Magrat, és elsütötte a fegyvert.
Már csak az a tünde maradt, aki térdét markolászva a földön fetrengett.
Magrat finomkodva átlépett egy másik testén, pár pillanatra eltűnt a fegyvertárban, majd egy csatabárddal jött vissza.
A tünde abbahagyta a vonaglást, s teljes figyelmével a lányra összpontosított.
— Nos — közölte vele Magrat társalgási hangnemben —, nem foglak áltatni az életben maradási esélyeidet illetően, mert olyanok nincsenek. Fel szeretnék tenni pár kérdést. De mindenekelőtt gondoskodom arról, hogy odafigyelj rám.
A tünde számított a támadásra, úgyhogy sikerült elgurulnia a köveket szilánkokra törő csatabárd elől.