— De ki nem állhatja a tündéket. Nem bírja a szagukat.
A Könyvtáros orrcimpája megremegett.
Magrat nem tudott sokat a dzsungelről, de ekkor fákon ülő emberszabású majmok jutottak az eszébe, amint megérzik a tigris bűzét. A majmok soha nem csodálták különösebben a bunda csillogását és a szempár tüzét, mert tisztában vannak azzal, milyenek a száj fogai.
— Igen — válaszolta Magrat. — Valóban büdösek lehetnek. A törpék és a trollok is gyűlölik őket. De azt hiszem, messze nem annyira, mint én.
— Nem kaszabolhatja le az összeset — vélte Abrand. — Úgy rajzanak mindenfelé, mint a méhek. Némelyik repülni is tud. A Könyvtáros azt mondja, arra kényszerítették az embereket, hogy husángokkal döntsék le azokat a, tudja, azokat a köveket. Állt néhány kő azon a dombon. Megrohamozták őket. Elképzelésem sincsen, miért.
— Látta a boszorkányokat az Előadáson? — érdeklődött Magrat.
— Boszorkányok, boszorkányok… — gondolkozott Abrand.
— Nem lehet nem észrevenni őket — magyarázta Magrat. — Az egyikük sovány, és csúnyán néz mindenkire, a másik pedig kicsi, kövér, mogyorózik és sokat nevet. És nagyon hangosan beszélgetnek egymással. És mindkettőnek magas, csúcsos kalapja van.
— Nem mondanám, hogy észrevettem őket — válaszolta Abrand.
— Akkor biztos nem voltak ott — vonta le a következtetést Magrat. — A boszorkányság lényege, hogy észrevegyék az embert. — Majdnem hozzátette, hogy ő soha nem volt különösebben jó ebben, de aztán inkább mégse. Ehelyett azt mondta: — Felmegyek oda.
— Egy hadseregre lesz szüksége, kisasszony. Úgy értem, most is pórul járt volna, ha a Könyvtáros nem lett volna a környéken.
— De nincsen hadseregem. Úgyhogy egyedül kell megpróbálnom, nem?
Ezúttal Magratnak sikerült ügetésre bírnia a lovat.
Abrand nézte, ahogy ellovagol.
— Tudja, a népdalok nagyon veszélyesek — mondta az éjszakai levegőnek.
— Úúk.
— Csúnyán fogja végezni.
— Úúk.
— Hé, Virágcserép úr, két korsó angolnát, ha lenne szíves!
— Persze, lehet, hogy ez a sorsa, vagy valami ilyesmi.
— Úúk.
— Ezredeskéz, aprórák.
Abrand Stib feszengett.
— Szeretne valaki utána menni?
— Úúk.
— Hoppá, ott megy azzal a nagy órájával!
— Ez „igen” volt?
— Úúk.
— Nem az, hanem amit ő mondott.
— Ecc-pecc, kimehetsz.
— Azt hiszem, ez beleegyezést jelent — sóhajtott fel Abrand megadóan.
— Úúk?
— Van egy csodálatos új mellényem.
— De, tudják — figyelmeztette társait Abrand —, a temetők tele vannak olyan emberekkel, akik bátran, ám ostobán a tettek mezejére léptek.
— Úúk.
— Mit mond? — kérdezte a Kincstárnok, aki útban valahova máshova áthaladt a valóságon.
— Azt hiszem, azt mondta, „előbb-utóbb mindenkivel tele lesznek a temetők” — fordított Abrand. — Ó, a macska rúgja meg! Menjünk!
— Igen, csakugyan — válaszolta a Kincstárnok. — Első tiszt, vegyék fel a kesztyűket!
— Ó, fogja már be!
Magrat leszállt, és elengedte a lovat.
Tudta, hogy most már nincs messze a Táncosoktól. Gyűrű alakú fények villództak az égen.
Azt kívánta, bárcsak hazamehetne.
A levegő hidegebb volt errefelé, túl hideg egy nyári éjszakához képest. Ahogy keservesen róni kezdte az utat, hópelyhek örvénylettek a levegőben, majd változtak esőcseppekké.
Maphlaves a kastélyban materializálódott, és egy oszlopba kapaszkodott, amíg ki nem fújta magát. A transzmigrációtól mindig kék pöttyök jelentek meg a szeme előtt. Senki nem vette őt észre. A várban nagy felfordulás volt. Nem mindenki szaladt haza. Az utóbbi pár ezer évben több hadsereg masírozott keresztül Lancre-en, és a nép kollektív emlékezete megőrizte a kastély biztonságos, vastag falainak képzetét. Fuss a várba! Így jelenleg ott tartózkodott a kis ország lakosságának túlnyomó része.
Maphlaves pislogott. Mindenfelé emberek nyüzsögtek, akiknek egy nem rá szabott páncélinget és a karján kötést viselő kistermetű fiatalember tartott lelkesítő szónoklatot. Úgy tűnt, ő az egyetlen, aki bármennyire kezelni tudja a helyzetet.
Amikor már biztos volt benne, hogy tud járni, Maphlaves elindult felé.
— Mi folyik itt, ifjú… — kezdte, majd elhallgatott.
Soma Ogg körülnézett.
— Az az agyafúrt nőszemély! — közölte Maphlaves a levegővel, úgy általában. — „Ó, hát akkor menj el érte!”, mondta, én meg bedőltem neki! Még ha maradt is volna bármi erőm, akkor sem tudnám, hova kell visszamennem!
— Uram? — kérdezte aggódva Soma.
Maphlaves megrázta magát.
— Mi történik?
— Nem tudom! — felelte Soma, miközben majdnem elsírta magát. — Azt hiszem, megtámadtak minket a tündék! Semminek, amit elmondtak nekem, nincs semmi értelme! Valamikor az Előadás alatt jöhettek elő! Vagy valami!
Maphlaves végignézett a rettegő, zavarodott embereken.
— És Magrat kisasszony elment egyedül, hogy legyőzze őket!
Maphlaves zavarba jött.
— Ki az a Magrat kisasszony?
— A leendő királyné! A menyasszony! Tudja! Magrat!
Maphlaves agya egyszerre csak egy információt tudott megemészteni.
— És miért ment ki?
— Mert elfogták a királyt!
— Tud róla, hogy Mállottviksz Eszmét is foglyul ejtették?
— Mi, Mállottviksz Nénét?
— Én azért jöttem vissza, hogy megmentsem — magyarázta Maphlaves, majd rájött: ez így ebben a formában vagy ostobaságnak, vagy gyávaságnak hangzik.
Soma túlságosan fel volt dúlva ahhoz, hogy észrevegye.
— Csak azt remélem, hogy nem gyűjtik a boszorkányokat! — aggódott. — Mert akkor id'sanyára is szükségük lesz, hogy meglegyen a teljes készlet.
— Hát, engem még nem kaptak el — szólalt meg mögötte Ogg Ángyi.
— Anya? Hát te hogy jöttél be?
— Seprűn. Javasolnám, hogy küldj fel néhány íjászt a tetőre. Én onnan jöttem le. Más is megteheti.
— És mit fogunk most csinálni, anya?
— Mindenfelé tündebandák garázdálkodnak — válaszolta Ángyi —, a Táncosoknál pedig valami nagyon világít…
— Rájuk kell rontanunk! — kiáltotta Casanunda. — Kóstolják meg a hideg acélt!
— Nemes lélek ez a törpe! — értett egyet Maphlaves. — Igaza van! Megyek, hozom a számszeríjamat!
— Túl sok van belőlük — közölte velük Ángyi szenvtelenül.
— Néne és Magrat kisasszony kint járnak, anya — mondta Soma. — Magrat kisasszony nagyon furcsa lett, és páncélt öltött, és kiment, hogy megharcoljon az összessel!
— De a dombokon nyüzsögnek a tündék — mondta Ángyi. — Dupla adag a pokolból, kis ördögökkel a tetején. Biztos halál.
— A halál egyébként is biztos — világosította fel Maphlaves. — Ez a lényege, hogy biztosan eljön mindenkiért.
— Esélyünk se lenne! — tiltakozott Ángyi.
— Ami azt illeti, van egy kis esélyünk — javította ki Maphlaves. — Én nem értek ehhez az egész kontinuinuinuum ostobasághoz, de abból, amit az ifjú Stib mondott, azt vettem ki, hogy mindennek meg kell történnie valahol, érti? És ez azt jelenti, hogy akár itt is történhet. Még ha millió is az egyhez az esélye, hölgyem.