Pillanatnyilag Mállottviksz Néne állt érdeklődése középpontjában.
— Mi történik, öregasszony? — kérdezte.
— Nem könnyű, ugye? — kérdezett vissza Néne. — Azt hitte, könnyű lesz, mi?
— Varázslatról van szó, ugye? Valami harcol ellenünk.
— Nem varázslat — válaszolta Néne. — Egyáltalán nem varázslat. Csak túl sokáig voltak távol. A dolgok változnak. Ez a vidék most már az embereké.
— Nem hinném, hogy erről lenne szó — válaszolta a Királynő. — Az emberek elvesznek. Vassal szántanak. Pusztítják a földet.
— Előfordul az ilyesmi, elismerem. Mások viszont többet adnak vissza, mint amennyit egyesek elvesznek. Szeretetet adnak. A föld a csontjaikban van. Ők teszik azzá a vidéket, ami. Erre valók az emberek. Emberek nélkül Lancre csak egy földdarab lenne, zöld foltokkal. Még azt sem tudnák magukról, hogy fák. Mi egyek vagyunk itt lent, hölgyem — mi és a föld. És ez már nem csak egy földdarab, hanem egy ország. Olyan, mint egy ló, amit betörtek és felnyergeltek, vagy mint egy kutya, amit megszelídítettek. Minden egyes alkalommal, amikor valaki belemélyeszti az ekéjét a talajba, vagy elültet egy magot, még inkább elveszi magától a földet — mondta Néne. — A dolgok változnak.
Verenc a Királynő mellett ült. Tűhegynyi pupillákkal mosolygott halványan, szakadatlanul; nagyjából úgy, mint a Kincstárnok.
— Ó! De amikor összeházasodunk — felelte a Királynő —, a földnek be kell engem fogadnia. A te szabályaid értelmében. Tudom, hogy működik a dolog. Királynak lenni nem csak a koronáról szól. A király és a föld egyek. A királyné és a király is egy. És én leszek a királyné.
Nénére mosolygott, kinek mindkét oldalán egy-egy tünde ült, és aki meg volt arról győződve, hogy mögötte is van még egy. A tündék nem engedhették meg maguknak a szemlélődő magatartást; ha engedély nélkül megmozdul, meghal.
— Azt még el kell döntenem, hogy veled mi legyen — folytatta a Királynő. Felemelte rendkívül vékony kezét, és mutató- illetve hüvelykujjából kört formázva a szeme elé tartotta.
— Erre tart valaki — mondta —, olyan páncélban, amely nem illik rá, olyan karddal, melyet nem tud használni, és harci bárddal, melyet felemelni is alig képes. Mert ez olyan romantikus, ugye? Hogy hívják?
— Magrat Beléndek — válaszolta Néne.
— Nagy hatalmú varázslónő, ha jól sejtem?
— Ért a gyógynövényekhez.
A Királynő elnevette magát.
— Akár innen is meg tudnám ölni.
— Igen — értett vele egyet Néne —, de az nem lenne elég szórakoztató, ugye? A megalázás a lényeg.
A Királynő bólintott.
— Tudod, egészen olyan az észjárásod, mint egy tündének.
— Azt hiszem, hamarosan eljön a hajnal — mondta Néne. — Szép napunk lesz. Tiszta, fényes.
— Nem elég hamar, attól tartok. — A Királynő felállt. Futólag Verencre pillantott, és megváltozott. A ruhája vörösből ezüstszínűvé vált, a fáklya fénye úgy csillogott rajta, mintha halpikkelyből lenne. A haja kibomlott és kukoricaszőke lett. Az arcán is végigfutott az átalakulás rövid hulláma, mielőtt megszólalt volna.
— Hogy tetszem?
Úgy nézett ki, mint Magrat. Vagy legalábbis úgy, ahogy Magrat szeretett volna kinézni, s amilyennek talán Verenc látta őt. Néne bólintott. Szintén szakértője lévén a dolognak, elismeréssel adózott a művészi tökélyre fejlesztett aljasság előtt.
— Szóval ebben a formában akar kiállni ellene — következtetett.
— Minden bizonnyal. Majd a végén. De nehogy megsajnáld! Ő egyszerűen csak meghal. Megmutassam, belőled mi lehetett volna?
— Ne!
— Könnyedén megtehetném. Ezen kívül más idők is léteznek. Meg tudnám mutatni neked Mállottviksz nagymamát.
— Ne!
— Rettenetes lehet úgy élni, hogy nincsenek barátaid. Hogy senkit nem fog érdekelni, ha meghalsz. Hogy soha nem érintette meg senki a szíved.
— Igen.
— És biztos vagyok benne, hogy gyakran gondolkodsz ezen… azokon a hosszú téli estéken, amikor nincs más társaságod, csak az óra ketyegése és a szoba hidege. Olyankor kinyitod a dobozt, és megnézed a…
A Királynő határozatlanul intett a kezével, miközben Néne megpróbált kiszabadulni.
— Ne öljétek meg! — parancsolta. — Sokkal több örömöm telik benne, ha életben van.
Magrat beledöfte a kardot a sárba, s előhúzta csatabárdját.
Mindkét oldalról fák vették körül. A tündék csak erre jöhetnek. Úgy nézett ki, mintha több százan lennének, Magrat Beléndekből pedig csak egy volt.
Tudta, létezik olyasmi, hogy a hős esélye. A dalok, balladák, mesék és versek tele voltak olyan történetekkel, melyekben valaki egymagában megtámadja és legyőzi nagyszámú ellenségét.
Csakhogy kezdett felderengeni előtte: a dalokkal, balladákkal, mesékkel és versekkel az a legnagyobb gond, hogy olyan dolgok vannak bennük, melyek, finoman szólva, nem igazak.
Mi több, volt ideje belegondolni abba is: a történelemből nem tudott felhozni egyetlen egy példát sem ilyesmire.
Az egyik oldalán a fák között egy tünde felemelte az íját, és gondosan megcélozta vele.
Ág reccsent mögötte. A tünde megfordult.
A Kincstárnok ragyogtatta rá mosolyát.
— Ha nem tiszta, vidd vissza, majd a cica megissza!
A tünde meglendítette az íját.
Egy pár, kapaszkodásra is képes lábfej vágódott ki a növények közül, ragadta meg a vállánál fogva, és rántotta kíméletlenül felfelé. A tünde feje nagyot reccsent, amikor találkozott a legközelebbi ággal.
— Úúk.
— Menjünk gyorsan tovább!
Az ösvény túloldalán egy másik tünde emelte célzásra az íját. Majd hirtelen olyan érzése támadt, hogy a világ elsodródik tőle…
Íme egy tünde elméje:
Jelen van az öt hagyományos érzékszerv, de mindegyiket a hatodik uralja. Erre nincsen hivatalos kifejezés a Korongvilágban, mert olyan gyenge az ereje, hogy talán csak a jó megfigyelőképességgel rendelkező kovácsok veszik észre, akik a vas imádatának hívják. A navigátorok már rég felfedezték volna, ha a Korong mágikus mezeje nem lenne sokkal megbízhatóbb. De a méhek érzik, mert a méhek mindent észrevesznek. A galambok is felhasználják a tájékozódáshoz. A tündék pedig multiverzumszerte arra használják, hogy megállapítsák, hol tartózkodnak pontosan. Az embereknek nem lehet könnyű egész életükben a kényelmetlen földrajzi jelenségek között bukdácsolni. Az emberek egy kicsit mindig el vannak tévedve. Ez alapvető jellemvonásuk. És rengeteget elmond róluk.
A tündék soha nincsenek eltévedve. Ez alapvető jellemvonásuk. És rengeteget elmond róluk.
A tündék abszolút helyzetérzékeléssel bírnak. Az ezüstös erő áramlása homályos körvonalakat rajzol a tájba. A lények maguk is kibocsátanak valamennyit, és észrevehetővé válnak a folyamatban. Az izmaik csikorognak benne, az elméjük zümmög. Azok, akik megtanulják, hogyan kell, még a gondolatokat is ki tudják olvasni az áradat apró változásaiból.
A tündék számára a világ olyasmi, amiért ki kell nyúlni és amit el kell venni. Leszámítva azt a szörnyű fémet, ami beissza az erőt, és úgy eltorzítja az áramló univerzumot, akár nehéz súly a gumilepedőt. És megvakítja őket, és megsüketíti őket, és olyan szárnyaszegetté és magányossá teszi őket, hogy azt a legtöbb ember el se tudná képzelni…