A tünde előrebotorkált.
Abrand Stib leengedte a kardot.
Az emberek nagy része ügyet sem vetett volna a dologra. De Abrandot arra a nyomorult sorsra szánta az élet, hogy folyamatosan mintákat keressen egy közönyös mindenségben.
— De hát alig értem hozzá — mondta magának.
— …„és megcsókoltam a csalitosban, ahol a fülemüle dalol” — dalolni, nyomorultak! Két, há!
Nem tudták, hol járnak. Nem tudták, hol jártak. Abban sem voltak biztosak, hogy kik is ők. De Lancre Férfi Móres-tánccsoportjának tagjai elérték azt az állapotot, ahol már könnyebb folytatni valamit, mint abbahagyni. Az éneklés odavonzotta a tündéket, de le is nyűgözte őket…
A táncosok perdültek és ugrottak fordultak és szökkentek az ösvény mentén. Végigtáncoltak elhagyott kis falvakon, ahol a tündék otthagyták, akit éppen kínoztak, hogy közelebb húzódjanak az égő ház fényéhez…
— „Hallá-rirom DURR-idom, az erdőbe'!”
Hat bot végezte a dolgát, azonos ritmusra.
— Hova megyünk, Jászón?
— Úgy gondolom, lejöttünk Csúszós Völgybe, és most körben visszafelé tartunk a városba — ugrott el Jászón Pék mellett. — Ne hagyd abba, Kocsis!
— Az eső befolyt a billentyűk közé, Jászón!
— Nem számít! Nincs semmi hallásuk! Népdalhoz így is megteszi!
— Azt hiszem, az előző körben eltört a botom, Jászón!
— Csak táncolj tovább, Bádogos! És most, fiúk… mit szólnátok egy kis Borsóhüvelyhez? Legalább gyakorolunk is egy kicsit, ha már itt vagyunk…
— Emberek vannak ott elöl — tudósított Szabó, miközben oldalra szökkent. — Látom a fáklyákat, meg minden.
— Emberek, két, há, vagy tündék?
— Nem t'om!
Jászón perdült egyet, és visszatáncolt.
— Te vagy az, Jászónunk?
Jászón felkaccantott, ahogy a hang a fák csöpögő levelei között visszhangzott.
— Id'sanyám az! És Soma. És — és egy csomóan mások! Megcsináltuk, fiúk!
— Jászón — szólalt meg Kocsis.
— Igen!
— Nem vagyok biztos benne, hogy abba tudom hagyni!
A Királynő megvizsgálta az arcát a sátor póznájához erősített tükörben.
— Minek? — kérdezte Néne. — Mit lát benne?
— Azt, amit akarok — válaszolta a Királynő. — És ezt pontosan tudod. Most pedig… induljunk a kastélyba. Kötözzétek össze a kezeit! De a lábait hagyjátok szabadon.
Megint eleredt az eső; lágyan, bár a kövek körül ólmosan zuhogott. Magrat hajából csöpögött a víz, és átmenetileg kiegyenesítette a fürjeit.
Köd gomolygott ki a fák közül, ahol a nyár harcolt a téllel.
Magrat nézte, ahogy a tündék udvartartása lóra kap. Ki tudta venni Verenc bábként mozgó alakját. És Mállottviksz Nénét is, akit egy hosszú kötéllel a Királynő lova mögé béklyóztak. A lovak végigcsattogtak a sáros talajon. Többtucatnyi ezüstcsengő lógott a szügyükön. A tündék a kastélyban, a szellemek és az árnyak éjszakája, mindez kemény csomót alkotott az elméjében. De a csengők csilingelése olyan volt, mintha reszelőt húztak volna végig a fogán.
A Királynő pár ölnyire előtte megállította a menetet.
— Ó, a bátor leányzó! — konstatálta. — Eljött megmenteni a vőlegényét, egyes-egyedül? Mily aranyos. Ölje meg valaki!
Egy tünde megsarkantyúzta a lovát, és felemelte a kardját. Magrat megmarkolta a csatabárdját.
Valahol mögötte íjhúr csapódott fának. A tünde összerándult. És a mögötte lévő is. A nyíl továbbrepült, az egyik ledöntött Táncos felett kicsit megváltoztatva az irányát.
Soma Ogg szedett-vedett hadserege kiözönlött a fák alól, leszámítva Maphlavest, aki lázasan igyekezett újratölteni a számszeríját.
A Királynő nem tűnt meglepettnek.
— És nem lehetnek többen száznál — jelentette ki. — Mit szólsz, Eszme Mállottviksz? Hősies ellenállás az utolsó vérig? Oly gyönyörű, nemdebár? Imádom az emberek gondolkodásmódját. Akárha dalokban élnének.
— Szálljon le arról a lóról! — kiáltotta Magrat.
A Királynő rámosolygott.
Soma érezte. Maphlaves is érezte. Abrand is érezte. A bűbáj végigsepert rajtuk.
A tündék rettegtek a vastól, de nem kellett közel menniük hozzá.
Az ember nem veheti fel a harcot a tündékkel, mert annyival értéktelenebb náluk. És ez így igazságos. Mert a tündék olyan gyönyörűek. Az ember nem az. A tündék mellett az ember az, akit utoljára választanak be a metaforikus csapatba, a mindig szipogó, kövér gyereket követően; az, akinek nem mondják el a szabályokat, amíg el nem veszti a játszmát, azután pedig nem mondják el az új szabályokat; az, aki tudja, hogy minden érdekes és izgalmas dolog másokkal történik. Ez a sok forró, önpusztító érzés mind egybegyűjtve. A tündékkel nem lehet felvenni a harcot. Valaki, aki annyira hasznavehetetlen, mint az ember, annyira lélektelen, annyira emberi, egyszerűen nem győzhet; az univerzum nem hagyná…
A vadászok mesélik, hogy néha, ritkán, egy-egy állat egyszerűen csak előlép a bokorból, és megáll, a dárdára várva…
Magratnak félig sikerült felemelnie a csatabárdot, majd visszahullott a keze. Lesütötte a szemét. Az embernek illik szégyellnie magát a tündék előtt. Olyan durván kiabált rá erre a gyönyörű lényre…
A Királynő leszállt lováról, és odalépett elé.
— Hozzá ne nyúljon! — szólalt meg Néne.
A Királynő bólintott.
— Te képes vagy ellenállni — jelentette ki. — De tudod, ez nem számít. Harc nélkül fogjuk elfoglalni Lancre-t. Nem tudod megakadályozni. Nézd ezt a bátor kis hadsereget! Úgy állnak itt, mint a birkák. Az emberek annyira befolyásolhatóak.
Néne a bakancsára pillantott.
— Maga nem uralkodhat itt, amíg én élek — jelentette ki.
— Itt most nincsenek trükkök — válaszolta a Királynő. — Nincsenek buta vénasszonyok cukroszacskókkal.
— Szóval észrevette, mi? — kérdezte Néne. — Gytha jószándékból tette, feltételezem. Bolond, vén tyúk. Nem bánja, ha leülök?
— Csak rajta — felelte a Királynő. — Végül is öregasszony vagy már.
Biccentett a tündéknek. Néne hálásan lerogyott az egyik sziklára. A kezei még mindig össze voltak kötözve a háta mögött.
— Ez a boszorkányság előnye — mondta. — Az ember nem marad tőle fiatal, viszont hosszabb ideig lesz öreg. Magukon persze, természetesen, nem fog a kor.
— Valóban nem.
— De gyanítom, összemenni képesek.
A Királynő mosolya nem tűnt el, viszont határozottan megfagyott, mint ahogy a mosolyok szoktak, ha tulajdonosuk nem egészen biztos abban, mit is hallott az imént, és mit kellene válaszolnia rá.
— Egy színdarabba rondítottak bele — folytatta Néne. — Azt hiszem, nem tudták, mit is tesznek. A színdarabok és a könyvek… az embernek óvatosnak kell lennie velük. Különben a fejére nőnek. És én tenni fogok róla, hogy ez történjen. — Barátságosan odabiccentett az egyik harcosnak, aki kék növényi festéket és rosszul cserzett bőröket viselt. — Nem így van, Babvirág tündér?
A Királynő szemöldöke összeráncolódott.
— De hát őt nem így hívják! — értetlenkedett.