Mállottviksz Néne szélesen a Királynőre mosolygott.
— Meglátjuk — válaszolta. — Manapság már sokkal több ember van, és közülük rengetegen városban élnek, nekik pedig fogalmuk sincs a tündékről. És vas van a fejükben. Maguk elkéstek.
— Nem. Az embereknek mindig szükségük lesz ránk — jelentette ki a Királynő.
— Már most sincs. Előfordul, hogy vágynak magukra. Az nem ugyanaz. De nem tudnak mást adni nekik, csak aranyat, ami hajnalra elpárolog.
— Vannak olyanok, akik szerint elég, ha egy éjszakára van aranyuk.
— Nem így van.
— Jobb, mint a vas, maga ostoba vén szatyor, maga ostoba kisgyerek, aki megöregedett, de nem csinált semmit és nem volt semmi!
— Nem. Nem jobb. Csak lágyabb és csillogóbb. Szépnek szép, de semmi haszna — válaszolta Néne, még mindig egyenletes, nyugodt hangon. — De ez a való világ, hölgyem. Nekem ezt kellett megtanulnom. És valóságos emberek vannak benne. Akikre maguknak nincs joguk. Az embereknek éppen elég megbirkózniuk azzal, hogy emberek. Nincs arra szükségük, hogy maguk itt pózoljanak körülöttük a csillogó hajukkal, a csillogó szemükkel és a csillogó aranyukkal, végiglébecolva az életet, mindig fiatalon, mindig énekelve, soha nem tanulva semmit.
— Nem mindig gondolkodtál így.
— Az már régen volt. És, kedves hölgyem, lehet, hogy egy vén szatyor vagyok, de ostoba soha nem voltam. Maga nem egy istennő. Nekem semmi kifogásom az istenek és az istennők ellen, megvan azoknak is a maguk helye és ideje. De nekik olyanoknak kell lenniük, amilyeneknek mi teremtjük őket. Akkor szétszedhetők, ha már nincs rájuk szükségünk, érti? A tündék pedig, messze tündeföldön — hát, az embereknek néha talán szükségük van ilyesmire, hogy át tudják verekedni magukat a vas időkön. De errefelé nem tűröm meg a tündéket. Maguk arra késztetnek, hogy olyasmit akarjunk, amit nem kaphatunk meg, és amit adnak, az semmit nem ér, viszont mindent elvesznek, és nekünk nem hagynak mást, csak a hideg domboldalt meg az ürességet és a tündék nevetését. — Mély levegőt vett. — Úgyhogy tűnjenek a fenébe!
— Kényszeríts rá minket, öregasszony!
— Gondoltam, hogy ezt fogja mondani.
— Nekünk nem kell a világ. Ez a kis királyság is megteszi. És el fogjuk venni, akár akar bennünket, akár nem.
— Csak a holttestemen át, hölgyem.
— Ha ez a feltétele.
A Királynő mentálisan elrugaszkodott, mint egy macska.
Mállottviksz Néne összerezzent, és egy pillanatra hátrahőkölt.
— Hölgyem?
— Igen? — kérdezte a Királynő.
— Nincsenek szabályok, ugye?
— Szabályok? Mik azok a szabályok? — válaszolta a Királynő.
— Gondoltam — nyugtázta Néne. — Gytha Ogg ?
Ángyinak sikerült odafordulnia.
— Igen, Eszme?
— A dobozom. Tudod. Ami a ruhásszekrényben van. Tudni fogod, mit tegyél vele.
Mállottviksz Néne elmosolyodott. A Királynő oldalra lendült, mintha pofon vágták volna.
— Tényleg tanultál — mondta.
— Ó, igen. Mint tudja, végül nem léptem be a körbe. Láttam, hova vezetne. Úgyhogy kénytelen voltam tanulni. Egész életemben. A nehezebbik utat választottam. És a nehezebbik út elég nehéz volt, de annyira mégsem, mint a könnyebbik út. Tanultam. A trolloktól, a törpéktől és az emberektől. Még a kavicsoktól is.
A Királynő lehalkította a hangját.
— Nem foglak megölni — suttogta. — Ezt megígérhetem. Életben hagylak, hogy nyáladdz, dadogj és összecsináld magad, és ajtótól ajtóig vándorolj ételmaradékért. Az emberek pedig azt mondják majd: ott megy az a bolond vénasszony.
— Most is ezt mondják — válaszolta Mállottviksz Néne. — Azt hiszik, nem hallom.
— De belül — folytatta a Királynő oda sem figyelve —, meghagyom a lelked kis darabját, ami ki tud majd nézni a szemeden át, és látja, mi lett belőled.
— És senki nem fog segíteni — tette még hozzá. Már egészen közel állt, a pupillái gombostűnyire szűkültek a gyűlölettől. — Nem fogják megszánni a bolond vénasszonyt. Majd meglátod, miket kell enned, hogy életben maradj! És mi végig ott leszünk a fejedben, csak hogy emlékeztessünk rá. Naggyá lehettél volna, oly sok mindent tehettél volna. És belül ezt tudni fogod, és a hosszú, sötét éjszakákon a tündék csendjéért fogsz könyörögni.
A Királynő nem számított rá; Mállottviksz Néne keze előrelendült, és miközben kötéldarabok estek le róla, pofon vágta a tündét.
— Ezzel akar fenyegetni engem? — kérdezte. — Engem, aki amúgy is öregszem?
A Királynő lassan az arcán lévő élénk színű folthoz emelte kezét. A tündék parancsra várva célzásra emelték az íjukat.
— Menjen vissza! — mondta Néne. — Maga valamiféle istennőnek nevezi magát, de közben nem tud semmit, hölgyem, semmit! Ami nem hal meg, az nem is élhet. Ami nem él, az nem változhat. Ami nem változik, az nem tanulhat. A mező legkisebb teremtménye is többet tud magánál. Igaza van. Én öregebb vagyok. Maga régebb óta él, mint én, de én öregebb vagyok. És jobb vagyok magánál. És, hölgyem, ez nem is túl nagy kihívás.
A Királynő vadul lecsapott. A mentális ütés visszhangjától Ogg Ángyi térdre esett. Mállottviksz Néne pislogott egyet.
— Nem rossz — krákogta rekedten. — De még mindig állok, és nem térdelek. És még mindig van erőm…
Egy tünde előrebukott. Ezúttal a Királynő szédült meg.
— Ó, nincs erre időm — szólt, majd ujjaival csettintett.
Szünet. A Királynő végignézett a tündéin.
— Nem tudnak lőni — közölte vele Néne. — És maga nem is akarhatja, hogy lelőjenek, ugye? Csak úgy egyszerűen?
— Nem tarthatod őket fogva! Nincs akkora hatalmad!
— Kíváncsi rá, mennyi hatalmam van, hölgyem? Itt, Lancre füvén?
Előrelépett. Energia villámlott a levegőben. A Királynőnek hátra kellett lépnie.
— Hazai pályán?
Megint pofon vágta a Királynőt, már-már gyengéden.
— Mi az? — kérdezte. — Nem tud ellenállni nekem? Hol van most a hatalma, hölgyem? Szedje össze az erejét, szép hölgy!
— Te ostoba vén banya!
Minden élőlény megérezte egy mérföldes körzetben. A kisebbek elpusztultak. Madarak zuhantak le az égből. Tündék és emberek egyaránt a földre rogytak, a fejüket markolva.
És Mállottviksz Néne kertjében a méhek kirepültek a kaptárból.
Füstként gomolyogtak elő, össze-összeütközve sietségükben, hogy felszálljanak. A herék mély, ágyúhangú zúgása festette alá a dolgozók eszeveszett zümmögését.
De még a heréknél is hangosabb volt a királynők magas fuvolázása.
A rajok spirál alakban megkerülték a tisztást, majd elindultak. További rajok csatlakoztak hozzájuk a hátsó kertekből és az odvas fák mélyéről, elfeketítve az eget.
Egy idő múlva láthatóan rendezetté vált a nagy, gomolygó felhő. A herék bombázóként zúgva a széleken repültek. A dolgozók sokezernyi kicsi teste középen állt össze kúp alakban. És a kúp csúcsát alkották a királynők.
A mezők elnémultak, miután a nyílhegy alakú raj elhaladt felettük.
A virágok magukra maradtak, senki sem udvarolt nekik. A nektár anélkül ömlött, hogy bárki beleivott volna. A bibéket egyedül hagyták, hogy porozzák be magukat.
A méhek a Táncosok felé tartottak.
Mállottviksz Néne a fejéhez kapott, és térdre rogyott.