— Nem lélegzik és nincs pulzusa — tájékoztatta a varázsló.
— Valószínűleg csak pihen.
— Igen.
Fent a kék égbolton méhek köröztek.
Abrand és a Könyvtáros segítettek visszaállítani a köveket, időnként a Kincstárnokot használva emelőként. Aki ismét merev korszakát élte.
Nem mindennapi kövek ezek, konstatálta Abrand; nagyon kemények, és úgy néznek ki, mintha már egyszer megolvadtak, majd ismét megszilárdultak volna.
Jászón Ogg talált rá, amint mélyen a gondolataiba merülve ácsorog az egyik szikla mellett. Egy szöget tartott a kezében, madzagon. De ahelyett, hogy a szög lelógott volna, a talajjal párhuzamosan törekedett a kő felé, mintha kétségbeesetten el akarna jutni hozzá. A madzag megpendült. Abrand úgy nézte, mint akit megbabonáztak.
Jászón habozott. Nagyon ritkán találkozott varázslókkal, és nem volt benne biztos, hogyan kell őket kezelni.
Hallotta, amint a kő mellett álló azt mormolja:
— Vonzza. De miért vonzza?
A kovács csendben maradt.
Hallotta, amint Abrand azt mondja:
— Talán vas van benne, és… olyan vas, ami szereti a vasat? Vagy hímnemű vas és nőnemű vas? Vagy közönséges vas és nemes vas? Olyan vas, ami valami mást is tartalmaz? Olyan vas, ami súlyt képez a világban, ezért a többi vas legurul hozzá a gumilepedőn?
A Kincstárnok és a Könyvtáros csatlakoztak hozzá, és a himbálódzó szöget kezdték bámulni.
— A fenébe is! — mondta Abrand, és elengedte a szöget, ami csengve a kőnek csapódott.
Annak az embernek az elkínzott arckifejezésével nézett a többiekre, akinek az univerzum teljes, mozgásban lévő gépezetét szét kell szerelnie, és ehhez nem áll más rendelkezésére, csak egy kiegyenesített gémkapocs.
— Hejhó, Napfény úr! — mondta a Kincstárnok, akit már-már jókedvűvé tett a friss levegő, és az üvöltözés hiánya.
— Sziklák! Mit vacakolok én kődarabokkal? Mikor tanult a kövektől bárki bármit? — tette fel a költői kérdést Abrand. — Tudja, uram, néha úgy érzem, hogy a tudás hatalmas óceánja terül el előttem, én pedig csak üldögélek a partján, és… kavicsokkal játszadozom.
Belerúgott a kőbe.
— De egy szép napon megtalálom a módját, hogy kihajózzak a tengerre — szólt. Sóhajtott. — Gyerünk! Azt hiszem, jobb, ha visszamegyünk a kastélyba.
A Könyvtáros figyelte, ahogy Abrand és a Kincstárnok csatlakoznak a vár felé igyekvő fáradt, botladozó férfiak csoportjához.
Majd meghúzta a szöget néhányszor, és nézte, ahogy visszapattan a kőre.
— Úúk.
Felnézett Jászón Ogg szemébe.
A kovács őszinte meglepetésére az orangután rákacsintott.
Néha, ha az ember igazán odafigyel a kavicsokra, megtudhat tőlük dolgokat az óceánról.
Az óra ketyegett.
Mállottviksz Néne kunyhójának hűvös reggeli melankóliájában Ogg Ángyi kinyitotta a dobozt.
Lancre összes lakosa tudott Eszme Mállottviksz titokzatos dobozáról. A pletyka szerint varázsigékről szóló könyvek vannak benne, vagy egy kicsi, saját univerzum, vagy a minden betegséget gyógyító orvosság, esetleg elveszett földek tulajdoni lapjai, vagy több tonna arany, ami meglehetősen nagyvonalú feltételezés volt egy tizenöt hüvelyknél kisebb átmérőjű doboz esetében. Még Ogg Ángyi sem tudott semmit a tartalmáról, leszámítva a végrendeletet.
Egy kicsit csalódott volt, de nem túl meglepett, amikor kiderült, hogy csupán pár nagyalakú boríték és egy köteg levél található benne, továbbá az aljában néhány hétköznapi tárgy.
Ángyi kivette a papírokat. Az első borítékon az ő neve állt, és a következő üzenet:
Gytha Ogg kezeibe, AZON NYOMBAN olvasfa el!
A második boríték kicsit kisebb volt, és az állt rajta: Eszmeralda Mállottviksz Végrendelete, Meghalt Nyárközép Éjjelén.
És ott volt még a madzaggal átkötött levélkupac is. Nagyon régi leveleket tartalmazott; elsárgult papírdarabok töredeztek le róluk, amikor Magrat felemelte őket.
— Ezek mind neki szólnak — mondta.
— Nincs ebben semmi furcsa — válaszolta Ángyi. — Mindenki kaphat leveleket.
— És ott vannak azok az izék is az alján — folytatta Magrat. — Úgy néz ki, mintha kavicsok lennének.
Felemelte az egyiket.
— Ebben van egy olyan kacskaringós fosszíliaizé — jelentette ki. — Ez pedig… úgy néz ki, mint az a vörös kő, amiből a Táncosok vannak. Egy stoppolótű ragadt rá. Milyen furcsa.
— A mi Eszménk mindig odafigyelt a részletekre. Mindig az igazságot kutatta a dolgok mélyén.
Mindketten hallgattak egy darabig. A csend körbefolyta őket, és betöltötte a konyhát, hogy csak az óra halk ketyegése szelje lágy darabokra.
— Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer ezt fogjuk csinálni — szólalt meg Magrat kis idő múlva. — Nem hittem volna, hogy olvasni fogjuk a végrendeletét. Mindig is meg voltam róla győződve, hogy örökké fog élni.
— Hát, pedig így van — felelte Ángyi. — Tempus fuggit.
— Ángyi?
— Igen, kedves?
— Te tudtál a levélről?
— Milyen levélről?
— A Verencnek szóló levélről.
— Semmit sem tudok semmilyen Verencnek szóló levélről.
— Hetekkel azelőtt kellett megkapja, mielőtt visszajöttünk. Néne valószínűleg még azelőtt feladta, hogy Ankh-Morporkba értünk volna.
Ogg Ángyi arcán Magrat nem látott mást, csak őszinte értetlenséget.
— Ó, a pokolba is! — mondta. — Erre a levélre gondolok.
Kihalászta a mellvértjéből.
— Látod?
Ogg Ángyi felolvasta:
„Drága jó uram! Szándékomban áll innformálni, hogy Magrat Beléndek Vak Malac Kedden, vagy akörüle érkezik vissza Lancre-be. Ő egy Érzelgős Liba, de tiszta, és Jók a Fogai. Ha nőül kívánja venni, késlekedés nélkül kezdje el megszervezni az esküvőt, mert ha csak megkéri a kezeit, vagy ilyesmi, akkor Magrat a Fejére Nől, mert nálánál jobban senki sem tudna a saját bodogsága útjába állani. Fogalma sincs, mit Akar. Maga a király, úgyhogy maga azt tesz, amit szeretne. Muszáj lesz Fate Accomplival szembesítenie. Ui. Azt csicseregték a Madarak, hogy szóba került a boszorkányok megadóztatása. Eddig sok Éven keresztül Lancre egy királya se próbálkozott ilyesmivel, sokat tanulhat a példájukból. Például a hosszú, egéfséges élet titkát. EGY JÓ BARÁT (nagysága).”
Az óra ketyegése körbeszegte a némaság paplanát.
Ogg Ángyi odafordult, hogy megnézze magának.
— Előre megszervezte az egészet! — kiáltotta Magrat. — Tudod, milyen Verenc. Úgy értem, Néne nem is igazán titkolta, hogy ő írta a levelet, ugye? És mire visszaértem, már minden el volt rendezve…
— Mit tettél volna, ha semmi sem lett volna elrendezve? — kérdezte Ángyi.
Magrat megrökönyödöttnek tűnt.
— Hát, mindenesetre… úgy értem, ha ő… akkor én…
— Akkor ma férjhez mennél, ugye? — kérdezte Ángyi, de távoli hangon, mintha valahol máshol járna az esze.
— Hát, ez attól függ…
— De ezt akarod, nem?
— Hát, igen, természetesen, de…
— Akkor ez rendben is volna — felelte Ángyi azon a hangján, amit Magrat dadusosnak szokott magában nevezni.
— Igen, de ő félrelökött engem, és bekergetett a kastélyba, és annyira felhúzott, hogy…