— Olyan mérges lettél, hogy még a Királynővel is szembeszegültél. Sőt, meg is ütötted — mondta Ángyi. — Nagyszerű volt. A régi Magrat nem tett volna ilyet, ugye? Eszme mindig meglátta az igazságot a dolgok mélyén. És most szaladj ki a hátsó ajtón, és nézd meg a farakást, légy oly jó kislány!
— De én gyűlöltem és gyűlöltem, most pedig halott!
— Igen, drágám. És most menj, nézd meg Ángyinak, mi a helyzet a farakással!
Magrat kinyitotta a száját, hogy közölje Ángyival, miszerint az a helyzet, hogy már majdnem ő a királyné, de végül mégsem tette. Ehelyett fenségesen kivonult, és megnézte a farakást.
— Meglehetősen magas — jött vissza az orrát fújva. — Úgy néz ki, mintha mostanában tornyozták volna fel.
— És az órát is felhúzta tegnap — mondta Ángyi. — A bádogkanna pedig félig tele van, most néztem meg.
— És?
— Nem volt biztos benne — válaszolta Ángyi. — Hmm. — Kinyitotta a borítékot, amit neki címeztek. Nagyobb és laposabb volt, mint a másik a végrendelettel, és csak egy kartondarab volt benne.
Ángyi elolvasta, majd az asztalra ejtette.
— Gyerünk! — mondta. — Nincs sok időnk.
— Mi a gond?
— És hozd a cukortartót!
Ángyi felrántotta az ajtót, és a seprűjéhez sietett.
— Gyerünk!
Magrat felvette a kártyát. Ismerős szavakat olvashatott rajta. Már több alkalommal látta, amikor váratlanul látogatta meg Mállottviksz Nénét.
Az állt a kártyám: NEM HÓTTAM MEG.
— Állj! Ki vagy?
— Mit csinálsz te ott, sínbe tett karral, Soma?
— Tudom, mi a kötelességem, anya.
— Hát, akkor engedj be minket most azonnal!
— Barát vagy ellenség, anya?
— Soma, ezt már… Itt van velem Magrat királyné, jó?
— Igen, de akkor is meg kell…
— Most azonnal!
— Jaaaaaj mááár, anya!
Magrat igyekezett lépést tartani Ángyival, aki keresztülszáguldott a kastélyon.
— A varázslónak igaza volt! Tudod, tényleg meghalt. Nem hibáztatlak, hogy reménykedsz, de én meg tudom állapítani, hogy valaki él-e, vagy halott.
— Nem, nem tudod. Emlékszem, néhány éve könnyek között szaladtál a házamhoz, aztán kiderült, hogy Néne csak elment Kölcsönvenni. Akkor kezdte el használni a táblát.
— De…
— Nem volt biztos benne, mi fog történni — mondta Ángyi. — És ez nekem elég.
— Ángyi…
— Az ember nem tudhatja, míg meg nem nézi — szólt Ángyi, kiterjesztve saját, külön bejáratú Bizonytalansági Elvét.
Kis idő múlva megrugdosta a Nagyterem ajtaját.
— Hát ez meg mi?
Maphlaves felállt a székből. Úgy tűnt, zavarban van.
— Ööö, egyszerűen nem tűnt méltónak hozzá, hogy egyedül hagyjam…
— Ó, te jóságos! — sóhajtotta Ángyi a gyászos életképre meredve. — Gyertyák és liliomok. Fogadni mernék, a saját kezével szedte őket a kertben. És aztán bezárta őt ide, ajtók mögé.
— Hát…
— És senkinek eszébe sem jutott, hogy nyitva hagyjon egy átkozott ablakot. Hát nem hallja őket?
— Miket?
Ángyi sietősen körbenézett, majd megragadott egy ezüst gyertyatartót.
— Ne! — kapta ki a kezéből Magrat. — Az a helyzet — lendült hátra a karja —, hogy ez már majdnem — célzott —, az én kastélyom.
A gyertyatartó pörögve felrepült, és egyenesen a közepén talált egy nagy, foltos üvegablakot.
A Korong lassú mágikus mezejében láthatóan mozgó friss napfény ömlött az asztalra. A méhek pedig a napfényen szánkáztak lefelé, akár üveggolyók a csúszdán.
A raj a boszorkány fejére szállt, és valami olyasmit alkotott, mint egy nagyon veszélyes paróka.
— Mit csinál…? — kezdte Maphlaves.
— Hetekig ezzel fog hencegni — vágott közbe Ángyi. — Még senkinek sem sikerült méhekkel megtennie. Az elméjük mindenhol ott van, érti? Nem csak egy méhben. Hanem az egész rajban.
— Mi a csudáról…?
Mállottviksz Néne ujjai megrándultak.
A szemhéja megremegett. Nagyon lassan felült. Nehézkesen Magratra és Ogg Ángyira nézett, és azt mondta:
— Hozzzatok egy virágcsokrot, egy üveg mézzzet, és valakit, akit megcsíphetek.
— Itt a cukrosdoboz, Eszme! — kínálta Ogg Ángyi.
Néne éhesen pillantott az edényre, majd a méhekre nézett, melyek épp felszálltak a fejéről, akár vadászgépek a sérült anyahajóról.
— Akkor önts rá egy csepp vizzzet, és szzzzórd ki nekik azzz aszzzztalra!
Miután Ángyi távozott, Néne diadalittasan bámult az arcukba.
— Megcsináltam, méhekkel! Senkinek sem sikerült még méhekkel csinálnia, de én megtettem! Azzz ember tudata szzzzerterepül mindenfelé! Nagyon jónak kell lenni ahhozzz, hogy méhekkel is sikerüljön!
Ogg Ángyi a rögtönzött szirupot kiöntötte a tálból az asztalra. A raj leszállt rá.
— Hát élsz? — nyögte ki Maphlaves.
— Ezzz azzz előnye a felsőfokú tanulmányoknak — válaszolta neki Néne, miközben megpróbált életet masszírozni a karjaiba. — Elég, ha öt perce felült és beszélget az ember, rögtön rájönnek, hogy életben van.
Ogg Ángyi odanyújtott neki egy pohár vizet. A pohár egy pillanatra megállt a levegőben, majd leesett és összetört, mert Néne az ötödik lábával próbálta megfogni.
— Bocsánat.
— Tudtam, hogy nem voltál benne biztos!
— Ne lettem volna? Dehogynem voltam biztos a dologban! Egy pillanatig sem kételkedtem benne!
Magratnak eszébe jutott a végrendelet.
— Egy pillanatig sem kételkedtél?
Nénében volt annyi szégyenérzet, hogy ne nézzen a szemébe. Inkább összedörzsölte a tenyerét.
— Mi történt, amíg távol voltam?
— Hát — válaszolta Ángyi —, Magrat szembeszállt a…
— Ó, azt tudtam előre. Megvolt az esküvő, ugye?
— Esküvő? — néztek össze a többiek.
— Hát persze, hogy nem! — válaszolta Magrat. — A Kilencedik Napi Tévelygőkhöz tartozó Perdore testvérnek kellett volna megtartania a szertartást, de egy tünde leütötte, és az emberek egyébként is…
— Nem akarok semmiféle kifogást hallani! — vágott közbe Néne csípősen. — Egyébként is, egy fővarázsló minden további nélkül levezetheti a szertartást, nem?
— Én, én, én azt hiszem — válaszolta Maphlaves, aki kezdte elveszteni a fonalat.
— Remek! A varázsló tulajdonképpen nem más, mint egy pap, csak isten és izzadt kézfogás nélkül — mondta Néne.
— De a vendégek fele megszökött! — tiltakozott Magrat.
— Szerzünk újakat — válaszolta Néne.
— Szkorbin asszony nem fogja tudni időben elkészíteni az esküvői lakomát!
— Hát, akkor meg kell parancsolnod neki.
— A koszorúslányok sincsenek itt!
— Megoldjuk.
— És ruhám sincsen!
— Hát az meg ott rajtad micsoda?
Magrat lenézett a foltos sodronyingre, a sáros mellvértre, és arra a néhány fehér selyemfoszlányra, ami rongyos mellényként lógott felettük.
— Szerintem jól néz ki — jelentette ki Néne. — Ángyi majd megcsinálja a hajadat.
A leendő királyné ösztönösen felnyúlt, levette a szárnyas sisakot, és megtapogatta a haját. Ágdarabok és hangaszálak fonódtak bele kibogozhatatlan rendszert alkotva. Bár Magrat a frizuráját még a legjobb napjain sem volt képes öt percnél hosszabb ideig rendezetten tartani, ezúttal az egész leginkább egy madárfészekre hasonlított.