— Azt hiszem, így hagyom — döntötte el végül.
Néne egyetértően bólintott.
— Így kell ezt csinálni — mondta. — Nem az számít, hogy mid van, hanem hogy hogyan szerezted meg. Hát, akkor szinte készen is vagyunk.
Ángyi a füléhez hajolt, és belesúgott valamit.
— Mi? Ja, tényleg. Hol van a vőlegény?
— Egy kicsit zúg a feje. Nem egészen érti, mi történt — válaszolta Magrat.
— Ez teljesen normális — nyugtatta meg Ángyi — a legénybúcsú után.
Azért még maradt pár megoldandó probléma.
— Szükségünk lesz egy násznagyra is.
— Úúk.
— Hát jó, de akkor legalább vegyen fel valamit!
Szkorbin asszony, a szakácsnő összefonta húsos, rózsaszín karjait.
— Ez teljességgel lehetetlen! — jelentette ki határozottan.
— Azt hiszem, talán ha salátát és zöldségtortát, illetve egy kis könnyű… — próbálkozott Magrat.
A szakácsnő borostás álla előreugrott.
— Azok a tündék teljesen felforgatták a konyhát — válaszolta. — Többnapi munka lesz rendbe hozni. És egyébként is, mindenki tudja, hogy a nyers zöldség nem tesz jót, azoktól a tojásos lepényektől pedig kiütést kapok.
Magrat esdeklő pillantást vetett Ogg Ángyira; Mállottviksz Néne a kertben kóborolt, ahol arról próbált leszokni, hogy minden virágba ösztönösen beledugja az orrát.
— Én nem tehetek semmit, kedveském — szólt Ángyi. — Nem az én konyhám.
— Hát nem is. Hanem az enyém. Évek óta én vagyok itt a szakácsnő — jelentette ki Szkorbin asszony. — Pontosan tudom, mit hogy kell csinálni, és engem aztán nem fog egy fruska utasítgatni a saját konyhámban!
Magrat összeomlott. Ángyi megveregette a vállát.
— Úgy gondolom, ez most esetleg jól jöhet — mondta, és Magrat kezébe adta a szárnyas sisakot.
— A király mindig nagyon meg volt elégedve… — folytatta volna Szkorbin asszony.
Valami kattant egyet. A szakácsnő végignézett a számszeríjon, majd szemei Magrat tekintetébe ütköztek.
— Most pedig — szólt Lancre királynéja lágy hangon — süsse meg a lepényemet!
Verenc hálóruhában üldögélt, fejét a tenyerébe temetve. Alig emlékezett bármire az éjszakából, kivéve arra, hogy nagyon hideg volt. És, úgy tűnt, senki sem hajlandó beszámolni neki a történtekről.
Az ajtó halkan megnyikordult, majd kinyílt.
Felnézett.
— Örülök, hogy már felkelt! — köszöntötte Mállottviksz Néne. — Azért jöttem, hogy segítsek felöltözni.
— Benéztem a ruhásszekrénybe — felelte Verenc. — A… tündék voltak, ugye…? mindent feldúltak. Nem találtam semmit, amit felvehetnék.
Néne körbenézett a szobában. Majd odament egy alacsony ládához, és kinyitotta. Csengők csilingeltek fel halkan, és valami sárgán-vörösen megvillant.
— Tudtam, hogy nem dobta ki! — jelentette ki elégedetten. — És hízni sem hízott, úgyhogy magára fog menni. Fel a gúnyával! Magrat értékelni fogja.
— Ó, nem — felelte Verenc. — Ebben nem engedek! Most már király vagyok. Magrat lealacsonyítónak érezné, ha egy udvari bolondhoz kellene hozzámennie. A birodalom kedvéért meg kell felelnem bizonyos elvárásoknak. És akkor a büszkeséget még nem is említettem.
Néne olyan hosszan bámult rá, hogy a király zavartan fészkelődni kezdett.
— Igenis, van bennem büszkeség! — jelentette ki.
Néne bólintott, és az ajtó felé indult.
— Miért megy el? — kérdezte Verenc idegesen.
— Nem megyek el — válaszolta Néne csendesen —, csak becsukom az ajtót.
És akkor ott volt még az az incidens a koronával.
Verenc hálószobájának lázas feltúrása során végül megtalálták Lancre királyságának szertartásai és előírásait. Nagyon egyértelműen le volt benne írva az eljárás. Az új királynét a királynak kellett megkoronáznia, ez része volt a szertartásnak. Ami igazából nem jelenthetett nehézséget egy király számára sem, ha meg tudta különböztetni egy királyné elejét a hátuljától, amire pedig még a legbeltenyésztettebb példányok is képesek voltak legfeljebb két próbálkozás után.
De Abrand Stibnek úgy tűnt, mintha a rituálé ezúttal nem zajlott volna teljesen zökkenőmentesen.
Egészen pontosan azt figyelte meg, hogy mielőtt a király a királyné fejére rakta volna a koronát, átpillantott a csarnok túlsó végébe, ahol egy sovány, öreg boszorkány álldogállt. És majdnem mindenki más hasonlóképp tett, beleértve a menyasszonyt magát is.
Az idős boszorkány alig észrevehetően bólintott.
Magratot megkoronázták.
Hollári-hollahó stb.
A menyasszony és a vőlegény egymás mellett állva, kábultan fogadták az előttük hosszan sorakozó vendégek gratulációit, mint az a szertartásnak ezen a pontján elvárható is volt.
— Biztosra veszem, hogy nagyon boldogok lesznek…!
— Köszönjük.
— Úúk!
— Köszönjük.
— Szögelje a pultra, Ferguson, és hagyja a fenébe a sajtkereskedőket!
— Köszönjük.
— Megcsókolhatom a menyasszonyt?
Verenc azon kapta magát, hogy az üres levegővel néz farkasszemet. Lenézett.
— Elnézést — mondta. — Ön pedig…?
— A névjegykártyám — nyújtotta át Casanunda.
Verenc elolvasta. Felvonta a szemöldökét.
— Ah! — jelentette ki. — Huh! Ööö. Nos, nos. A kettes számú, ugye?
— Ezentúl jobban fogok igyekezni! — biztosította a törpe.
Verenc bűntudatosan körbenézett, majd lehajolt, hogy a szája egy vonalba kerüljön a törpe fülével.
— Válthatnánk egy-két szót pár perc múlva?
Lancre Férfi Móres-tánccsoportjának tagjai a sajnálatos eseményeket követően az esküvőn találkoztak ismét először. Nem tűnt túl könnyűnek az egymással való beszélgetés. Többen közülük szórkozottan ugrándozni kezdtek, amikor szóba elegyedtek egymással.
— Hát szóval — vágott bele Jászón —, emlékszik bárki is? Már úgy értem, tényleg?
— Én emlékszem az elejére — jelentette ki Szabó, a másik takács. — Határozottan emlékszem az elejére. És arra, hogy az erdőben táncolunk. De az Előadásra…
— Tündék voltak benne — állította Bádogos, a bádogos.
— Ez volt a baj — jelentette ki Tetőfedő, a kocsis. — És nagyon sok kiabálás is volt.
— És emlékszem arra az alakra, a szarvakkal — szólalt meg Kocsis —, akinek az a hatalmas…
— Az egész olyan álomszerű volt — foglalta össze Jászón.
— Hé, oda nézz, Kocsis! — kacsintott Takács a többiekre — Ott az a majom. Valamit kérdezni akartál tőle, nem?
Kocsis pislogott.
— A teringettét, hát persze! — mondta.
— A helyedben nem vesztegetném el ezt a remek alkalmat! — biztatta Takács azzal a boldog rosszindulattal, mellyel az eszesek oly gyakran viseltetnek az együgyűek iránt.
A Könyvtáros Abranddal és a Kincstárnokkal csevegett. Amikor Kocsis megveregette a vállát, hátranézett.
— Szóval maga volt Szegletben? — kérdezte Kocsis a szokásos vidám, nyílt stílusában.
A Könyvtáros udvariasan értetlen pillantást vetett rá.
— Úúk?