— Elhoztad a dolgokat a ruhásszekrényemből, Gytha?
— Igen, Eszme.
— Akkor add őket ide! Maga pedig, Jászón, fűtse csak be azt a kovácstűzhelyt.
— De ha vasat rakok rá, akkor…
— Említettem én bármiféle vasat?
A szarv Jászón fejétől egyarasznyira kiütött egy követ a falból. A férfi megadta magát.
— Jöjjenek akkor be, hogy lenyugodjon! — mondta. — Soha nem patkoltam még ilyen csődört anélkül, hogy legalább két felnőtt férfi és egy kölyök ne tartotta volna.
— Azt fogja tenni, amit mondok neki — válaszolta Néne. — Nem szegülhet velem szembe.
— Megölte az öreg Ódalgót — tette hozzá Ángyi. — Én szíves örömest végeznék vele.
— Akkor szégyelld magad, asszony! — torkolta le Néne. — Ez csak egy állat. Az állatok nem tudnak gyilkolni. Csak mi, felsőbbrendű fajok vagyunk ilyesmire képesek. Ez az egyik dolog, ami megkülönböztet minket tőlük. Add ide azt a zsákot!
Behúzta a hatalmas, ellenkező bestiát a nagy duplaajtón, mire néhány helyi lakos gyorsan be is csapta mögötte az ajtószárnyakat. Egy pillanattal később az egyik pata lyukat ütött a deszkákba.
Maphlaves futva érkezett, nagy számszeríjával a vállán.
— Azt mondták nekem, megint előkerült az unikornis!
Újabb deszka tört pozdorjává.
— Ott van bent?
Ángyi bólintott.
— Idevonszolta egészen az erdőből — mondta.
— De az egy vadállat!
Ogg Ángyi megdörzsölte az orrát.
— Igen, valóban… de ő megfelel a követelményeknek, nem? Már úgy értem, megvan benne minden, ami az unikornisok megszelídítéséhez szükségeltetik. És most nem a boszorkányságra gondolok.
— Hanem mire?
— Azt hittem, vannak dolgok, amiket mindenki tud az unikornisok foglyul ejtésével kapcsolatban — felelte Ángyi pajzánul. — Mármint arra célzok, hogy ki ejtheti foglyul őket. Eszme mindig is gyorsabban futott magánál, ugye? Bármelyik férfit lehagyta.
Maphlaves eltátotta a száját.
— Én viszont — folytatta Ángyi —, hát én megbotlottam az első komolyabb gyökérben, amivel találkoztam. Néha egyáltalán nem volt könnyű találni egyet.
— Úgy érti, miután én elmentem, ő egyáltalán nem…
— Ne kezdjen el érzelegni! A mi korunkban ezek a dolgok már nem számítanak — válaszolta Ángyi. — Bele se gondolt volna többé, ha maga nem bukkan most fel. — Úgy tűnt, erről eszébe jut valami. — Nem találkozott véletlenül Casanundával?
— 'smint, rózsaszálam? — szólalt meg egy vidám, reményteli hang.
Ángyi még csak meg sem fordult.
— Maga tényleg ott bukkan fel, ahol nem is számít rá az ember — válaszolta.
— Erről vagyok híres, Ogg asszony.
A kovácsműhelyben csend volt. Majd felhangzott Jászón kalapácsának kopp-kopp-koppja.
— Mit csinálnak odabent? — kérdezte Maphlaves.
— Bármit is csináljanak, véget vetett a rúgkapálózásnak — mondta Ángyi.
— Mi volt a zsákban, Ogg asszony? — érdeklődött Casanunda.
— Amit el kellett hoznom — válaszolta Ángyi. — A régi ezüst teáskészlet. Családi örökség. Csak kétszer láttam eddig, és ebből másodszor akkor, amikor bepakoltam a zsákba. Nem hinném, hogy valaha is használta volna. A tejszínkiöntője úgy néz ki, mint egy vicces tehén.
Még több ember gyűlt a kovácsműhely elé. A tömeg lassan betöltötte a teret. A kalapálás elhallgatott. Jászón szólalt meg egészen közelrőclass="underline"
— Most ki fogunk menni.
— Most kijönnek — mondta Ángyi.
— Mit mondott?
— Azt mondta, most kijönnek.
— Most kijönnek!
A tömeg hátrahúzódott. Az ajtók kicsapódtak.
Néne tűnt fel, mögötte az unikornis. Az állat higgadtan sétált kifelé, az izmai úgy mozogtak fehér szőre alatt, mint békák az olajban. A patkói csattogtak a kövezeten. Maphlaves nem tudta nem észrevenni, hogy ragyognak.
A bestia jól nevelten folytatta útját a boszorkány mellett, amíg oda nem értek a tér közepére. Akkor Néne elengedte, és gyengéden rávágott a hátsójára.
Az unikornis felnyihogott, megfordult, és végigügetett az utcán, az erdő felé…
Ogg Ángyi jelent meg némán Néne mellett, aki a távozó állat után nézett.
— Ezüstpatkók? — kérdezte halkan. — Nagyon hamar el fognak kopni.
— És ezüstszegek. Épp elég ideig ki fognak tartani — válaszolta Néne a világnak általánosságban. — Az a nőszemély pedig soha nem lesz képes visszaszerezni, még ha ezer éven át hívja is.
— Megpatkolni egy unikornist — rázta a fejét Ángyi. — Csak neked juthat eszedbe ilyesmi, Eszme.
— Egész életemben mást sem csináltam — válaszolta Néne.
Az unikornis odaért a láp határához. Figyelték, ahogy eltűnik az esti homályban.
Ángyi sóhajtott, és megtörte a varázst, bármi is okozta.
— Szóval akkor ennyi volt.
— Igen.
— Felmész a kastélyba a bálba?
— Te?
— Hát… Casanunda úr megkérdezte, meg tudnám-e neki mutatni a Hosszú Embert. Tudod. Rendesen. Azt hiszem, azért, mert ő végül is egy törpe. A fajtáját nagyon érdekli mindenféle földből készült építmény.
— Nem tudunk betelni az ilyesmivel — szólalt meg Casanunda.
Néne a szemét forgatta.
— Viselkedj a korodhoz illően, Gytha!
— Viselkedjek? Nem kell viselkednem, automatikusan jön — válaszolta Ángyi. — Úgy viselkedni, mintha csak feleennyi idős lennék… hát, az már keményebb dió. Egyébként meg nem válaszoltál nekem.
Ángyi, Maphlaves, és valószínűleg Mállottviksz Néne legnagyobb meglepetésére is, Néne belekarolt Maphlavesbe.
— Maphlaves úr és én lesétálunk a hídhoz.
— Tényleg? — kérdezte Maphlaves.
— Milyen kedves.
— Gytha Ogg, ha továbbra is így bámulsz rám, teljes joggal foglak nyakon vágni!
— Ne haragudj, Eszme! — mondta Ángyi.
— Azért.
— Feltételezem, a múltról akartok beszélgetni — tippelt Ángyi.
— Talán a múltról. Talán egyéb időkről.
Az unikornis odaért az erdőhöz, és továbbügetett.
A Lancre vize örvénylett alant. Soha senki nem kelhet át kétszer ugyanazon a folyón, még akkor sem, ha híd van rajta.
Maphlaves bedobott egy kavicsot. Felhangzott egy csobb.
— Minden a helyére kerül — mondta Mállottviksz Néne —, valahol. Az a fiatal varázslód tudja ezt, csak nem képes jól megfogalmazni. Nagyon értelmes fiú, kár, hogy nem veszi észre, ami a szeme előtt van.
— Itt akar maradni egy időre — jegyezte meg Maphlaves gyászosan. Újabb kavicsot dobott a mélységbe. — Úgy tűnik, megbabonázták azok a kövek. Nem tilthatom meg neki, ugye? A királynak nagyon tetszett az ötlet. Azt mondja, a többi királynak mind van udvari bolondja, úgyhogy ő megpróbál egy bölcset tartani az udvarában, hátha az jobban működik.
Néne nevetett.
— És a fiatal Rubina is bármelyik pillanatban felébredhet — mondta.
— Mit értesz ez alatt?
— Á, semmit. A jövő már csak ilyen. Bármi lehetséges benne. És minden.
Felemelt egy kavicsot. Ugyanabban a pillanatban ért a vízhez, mint Maphlavesé, közös csobbanással.
— Gondolod… hogy valahol… minden jól alakult?
— Igen. Itt! — Látván, hogy a férfi összeomlik, Néne meglágyult egy kicsit. — De ott is — tette hozzá.