— Miért? — kérdezte Jason, miközben felállt a földről.
— Amikor alkut kötöttem veled, még nem sejtettem, hogy nem csupán az én életem a tét, hanem az embereimé és az egész nomád életformáé. Már valamennyien házakban, városokban élnek. Add nekik vissza a szabad életet! Vigyél magaddal a pokolba, de őket hagyd visszatérni a pusztai élethez.
— Nem tehetem!
— Nem?! — kiáltotta Temuchin, és rávetette magát Jasonre. — Azt parancsolom, hogy csináld vissza az egészet! — ordította, Jason nyakát szorongatva.
— Nem tudom, de még ha módomban állna, sem tenném. Akkor vesztettél el mindent, amikor megnyerted ezt a háborút. És én pontosan ezt akartam. A nomád életformának vége.
— Kezdettől fogva erre törekedtél… De miért?
— Ennek számtalan oka van.
— Legalább egyet mondj!
— Véget kellett vetni az örökös háborúskodásnak és gyilkolásnak. Éld le az életed, Temuchin, és halj meg békességben! Te vagy fajtád utolsó hírnöke, és halálod után ezen a bolygón új élet kezdődik.
— Ennyi az egész?
— Nem, voltak más szempontok is. Azt akartam, hogy a külhoniak bányatelepeket létesíthessenek a pusztaságban. Most már megtehetik.
— Igazad volt, a győzelmemmel mindent elveszítettem.
— Mint embert és hadvezért csodállak az erődért és a bátorságodért. Olyan vagy, mint egy tigris, a dzsungel királya. De most csapdába kerültél.
Jason az ajtó felé indult.
— Nincs menekvés, démon! — mondta Temuchin.
— Miért? Nem akarlak megölni.
— Én sem akarlak megölni. Egy démont nem is lehet.
De a testedet, amibe bújtál, keserves kínoknak vethetjük alá. És ezt fogjuk tenni. A kínjaid addig fognak tartani, amíg én élek! Mindez semmi ahhoz képest, amit elvesztettem, de legalább valamennyi kárpótlást nyújt majd nekem…
Jason az ajtó felé iramodott. A folyosó bejáratánál álló őrök hallották a lábdobogását, és amint közelebb ért, nekiszegezték lándzsájukat. Jason egyre gyorsabban szaladt feléjük, és az utolsó pillanatban hanyatt vetette magát. A lendülettől tovább csúszott a sima kövezeten, és kirúgta mindkét katona lábát. Azután felpattant, és kiszaladt az udvarra.
— Kapjátok el! — kiabálta Temuchin.
Jason megdermedt, amint észrevette, hogy minden kijáratnál fegyveres őrök állnak. Már a háta mögül is hallotta a lábdobogást. Egyetlen lehetősége maradt: ha sikerül átmásznia a magas kőkerítést. Nekifutásból felszaladt a feléig, és elkapta a tetejét. De amint fel akarta húzni magát, valaki elkapta a bokáját. A másik lábával hátrarúgott, és a reccsenésből arra következtetett, hogy eltalálta az illető arcát. De mégsem sikerült kiszabadulnia, mert addigra már többen húzták visszafelé.
— Hozzátok ide! — szólt rájuk Temuchin. — Ő az enyém.
22
Rhes parányi figurának látszott az űrsikló mellett. Méta 20 G-s lassulással vitte a felszín fölé az űrhajót. Úgy érezte, nincs vesztegetni való idő.
— Mondj el mindent gyorsan! — sürgette Méta, amint az űrhajó földet ért.
— Nem sok mondanivalóm van. Temuchin megnyerte a háborút, és sorra elfoglalta a városokat. Az itteni emberek nem tudtak ellenállni félelmetes hordájának. Az utolsó csata után ide jöttem, mivel nem szerettem volna, ha a hüvelykujjam valamelyik nomád övét díszítené. De mi történt a Pyrruszon?
— Teljes pusztulás… — mondta szomorúan Kerk. — A város megsemmisült lakóival együtt.
Rhes nem tudta, mit mondjon. Inkább másra terelte a szót.
— Jason rádióüzenetet adott le, amelyben azt mondta, hogy mi győztünk, és hamarosan megnyithatjuk a bányákat. De az egész olyan zavarosnak tűnt, hogy alig értettem belőle valamit. Azután megszakadt az összeköttetés. Néhány napja viszont újabb híreket hallottam…
— Mit hallottál? — sürgette Méta.
— Temuchin a fővárosban uralkodik. Jasont alaposan megkínozták, és most egy ketrecben lóg a főtéren, míg éhen nem hal.
— Miért tették ezt vele? — kérdezte Méta.
— Amióta Jason visszatért a Pokol Kapujából, démonnak hiszik. És a nomádok szerint a démonokat nem lehet megölni hagyományos fegyverekkel. De ha kiéheztetik, az emberi külső leválik róla, és a démon megjelenik igazi alakjában. Jason már tizenöt napja van a ketrecben.
— Oda kell mennünk! — mondta Méta. — Ki kell szabadítanunk!
— Ki fogjuk szabadítani — felelte Kerk —, de majd a megfelelő időben. Rhes, tudsz nekünk szerezni ruhákat és moropokat?
— Persze. Hányat akartok?
— Azt hiszem, jobb lesz, ha egyelőre nem rohanjuk le az egész bolygót. Két öltözet elegendő lesz. Te fogsz elvezetni a városba.
— Én is veletek megyek! — jelentette ki Méta.
— Akkor három ruhára lesz szükségünk — bólintott Kerk. — És induljunk azonnal. Nem tudom, meddig bírhatja egy ember ilyen körülmények között.
— Mindennap adnak neki egy kancsó vizet — mondta Rhes, elkerülve Méta tekintetét.
Felszerelték a moropokat, és útnak indultak. Eolasair városa egy folyó mellett épült. A közelében sűrű erdő húzódott. Késő délután érkeztek a városba. Rhes pénzt adott egy fiúnak, hogy vezesse őket a palotához. Rhes a kereskedők hagyományos ruháját viselte, Kerk viszont teljes vértezetet öltött magára. Méta egyszerű szövetruhát vett fel, amilyet a helybéli asszonyok hordtak.
A palota előtti tér ebben az esti órában elég kihaltnak látszott. Egy őrjárat csörtetett végig rajta; a barbárok borostás álla messzire virított a díszes vértezet és sisak alól. Mindegyikükről szakadt a veríték. Nyilvánvalóan nehezen alkalmazkodtak a párás, meleg időjáráshoz.
Két magas kőoszlop között kifeszített láncon lógott a ketrec, amelynek alja kétméternyire lehetett a földtől. A ketrecet erős vasrudakból készítették, és egyáltalán nem volt ajtaja.
— Jason! — suttogta Méta a ketrecben kuporgó alaknak.
De az meg sem mozdult; nem lehetett tudni, hogy él-e még, vagy már meghalt.
— Majd én kiszedem onnan! — mondta Kerk, és leugrott moropjáról.
— Várj — figyelmeztette Rhes. — Ha megöleted magad, azzal nem segítesz Jasonnek.
De Kerk nem hallgatott rá. Túl sok feszültség és gyűlölet halmozódott fel benne az elmúlt napok során.
— Temuchin! — kiáltotta — Told elő a pofád a biztonságos fészkedből! Gyere, te gyáva, nézz a szemembe! A pyrruszi Kerk jött el hozzád. Mássz már elő!
Ahankk, a testőrparancsnok, kivont karddal rohant felé, de Kerk könnyed mozdulattal félresöpörte. A kapitány végiggurult az úttesten, és nem mozdult többé.
Nem lehetett tudni, hogy elájult-e vagy meghalt.
— Temuchin, te gyáva féreg! Bújj már elő az odúdból!
A fejedelem kirohant egy kapualjból.
— Kutyák! Engem mertek háborgatni?!
Hirtelen félrehúzódtak kardja elől, de a hadúr tajtékzó dühvel tovább támadott.
— Túl sokat merészeltek! — sziszegte.
— Te merészeltél túl sokat! — vágott vissza Kerk. — Megszegted a törzsi szokások törvényét. Minden ok nélkül megkínoztad az egyik emberem. Ezért most meghalsz, Temuchin.
A fejedelem kardja felvillant.
— Eleget beszéltél, pyrruszi. Megölethetnélek, de magamnak akarom megtartani ezt az örömet. Azóta vágyom erre a pillanatra, mióta először megláttalak.