Walter M. Miller Jr.
Hozsanna néked Leibowitz!
I. RÉSZ: FIAT HOMO
1. FEJEZET
Az utahi Francis Gerard testvér talán soha nem fedezte volna fel az áldott dokumentumokat, ha nem találkozik a felövezett ágyékú zarándokkal, aki az ifjú novícius nagyböjti próbatétele idején tűnt fel a sivatagban.
Francis testvér mindaddig voltaképpen nem látott még felövezett ágyékú zarándokot, ám hogy ez nem csalás, nem ámítás, csakugyan az volt, arról meggyőződött, mihelyt magához tért a megrendülésből, melyet a zarándoknak a messzi látóhatáron való hátborzongató feltűnése okozott, ahogy fekete vesszőcskeként vonaglani kezdett a délibábos vibrálásban. Láb nélkül, de aprócska fejjel jelent meg a vesszőcske a hőségtől tükröződő, hepehupás út fölött, és látszatra inkább kígyózva, mint lépdelve közeledett, olyannyira, hogy Francis testvér megmarkolta rózsafüzérén a keresztet, és elmormolt egy-két Avét. A vesszőcske mintha holmi kicsiny jelenés lett volna, melyet a vidéket délidőben sanyargató hőségdémonok hoztak a világra, hiszen a sivatagban ilyenkor minden mozogni képes teremtmény (kivéve a keselyűket és néhány, Francishoz hasonló szerzetes remetét) mozdulatlanul meghúzódott odújában, vagy elfeküdt egy kő alatt a perzselő nap elől. Csak szörnyeteg lény, természetfeletti lény vagy háborodott agyú lény haladhatott önszántából azon az úton délidőben!
Francis testvér sebtében elrebegett még egy fohászt Egyszemű Szent Raulhoz, a torzszülöttek védőszentjéhez, hogy védelemért esedezzék a Szent nyomorult pártfogoltjai ellen. (Mert ki ne tudta volna, hogy bizony szörnyetegek járták akkoron a földet? Ami elevenen jött a világra, azt az egyház törvénye és a természet törvénye szerint életben kellett hagyni, és a lehetőségekhez képest érett koráig gondoskodni róla azoknak, akik a világra hozták. A törvényt nem mindig tartották be ugyan, de elég gyakran ahhoz, hogy meglegyen az utánpótlása a szörnyszülöttek szétszórt népességériek, akik gyakran a legelhagyatottabb sivatagokban élték kóbor életüket, és éjjelente a puszta vándorainak tüzei körül settenkedtek.) A vesszőcske azonban végre kivonaglott a délibábból, és a tiszta levegőben szemmel láthatóan átalakult távoli vándorrá; Francis testvér egy halk kis ámennel elengedte a keresztet.
A vándor hórihorgas vénember volt, a kezében bot, a fején szalmakalap, az arcán bozontos szakáll, a vállán átvetve bőr vizestömlő. Olyan átéléssel csámcsogott-köpködött, hogy aligha lehetett jelenés, és soványságából, sántaságából ítélve az emberevést vagy az útonállást sem gyakorolhatta sikeresen. Mindazonáltal Francis óvatosan kihúzódott a vándor látómezejéből, és megbújt egy kőhalom mögött, ahonnan észrevétlenül megfigyelhette. Az idegenek találkozásai a sivatagban ritkák voltak ugyan, de kölcsönös bizalmatlanság jellemezte őket, s mindkét fél úgy készült föl az eseményre, hogy akár barátságos, akár ellenséges lesz, ne érje váratlanul.
Évente legfeljebb háromszor haladt el egy-egy világi ember, egy-egy idegen a réges-régi úton az apátság mellett, pedig ott volt az oázis, mely magának az apátságnak a létét is lehetségessé tette, és amely miatt a rendház természetes pihenőhelye lett volna az utazóknak — ha az út nem a semmiből sehová vezetett volna, legalábbis az akkori utazások szempontjából. Talán egykor régen az út része volt a Nagy-sóstó és a Régi El Paso közötti legrövidebb útvonalnak; az apátságtól délre keresztezett egy hasonló, töredezett betonsávot, amely keletről nyugatra húzódott. Az útkeresztezést mostanában már csak az idő koptatta, az ember nem.
A másik immár hallótávolságba ért, a novícius azonban nem mozdult a kőhalom mögül. A zarándok ágyéka csakugyan fel volt övezve egy piszkos zsákvászondarabbal; kalapja és saruja mellett az ágyékkötő volt egyetlen ruhadarabja. Kitartóan talpalt előre, ütemesen bicegett, a vastag bottal segítve nyomorék lábát. Egyenletes ritmusú járása arról árulkodott, hogy hosszú út van mögötte, és még hosszú út áll előtte. De ahogy odaért az ősi romok közé, megtorpant, megállt, hogy körülnézzen.
Francis lehúzódott.
Semmi árnyék nem volt a dombocskák, kőhalmok között, ahol egykor ősrégi épületek csoportja állott, de a nagyobb kövek egyike-másika azért felüdülést nyújthatott az utazók bizonyos testrészeinek, ha voltak olyan járatosak a sivatagi fortélyokban, mint amilyennek a zarándok bizonyult rövidesen. Gyors pillantással kiválasztotta a megfelelő méretű követ. Francis testvér helyeslően vette tudomásul, hogy nem ragadta meg a követ, nem veselkedett neki óvatlanul, hanem megállt biztos távolságban, és emelőként használva egy kisebb kövön megtámasztott botját, megtaszította a nagy követ párszor, míg ki nem csusszant alóla a várt, zizegő-zörgő teremtmény. A vándor szenvtelenül agyoncsapta botjával a kígyót, és félrehajította a még vonagló tetemet. Ily módon megszabadulván a kő alatti hűvös zug lakójától, a vándor immár maga vette igénybe a hűvös zug mennyezetét, a szokásos módon felfordítva a követ. Felhúzta az ágyékkötő hátsó részét, fonnyadt ülepével a kő viszonylag hűvös alsó felére ült, lerúgta saruját, és talpát a hűvös zug homokos fenekére tette. Ilyenképpen felfrissülvén, megfacsargatta lábujjait, fogatlan szájával elvigyorodott, és dudorászni kezdett. Aztán valamiféle énekbe fogott egy Francis testvér előtt ismeretlen nyelven. A kuporgásban elfáradt novícius fészkelődni kezdett.
Éneklés közben a zarándok kicsomagolt egy darab kovásztalan kenyeret meg némi sajtot. Aztán abbahagyta a kántálást, fölállt egy pillanatra, s a vidék nyelvén halkan felkiáltott:
— Áldott legyen Adonáj elóhim, mindenek királya, aki kenyeret fakaszt a földből! — Úgy hangzott, mint valami orrhangú bégetés. Ezzel végezvén visszaült, és nekilátott az evésnek.
A vándor bizony messziről jöhetett, gondolta Francis testvér, Nem tudott egyetlen környező birodalomról sem, amelynek uralkodója ilyen különös nevet viselt — és ilyen különös képességekkel kérkedett volna. Az öreg talán bűnbánó zarándoklatot tesz — kockáztatta meg magában Francis testvér a véleményt —, talán az apátság „szentélyébe”, noha a „szentély” hivatalosan még nem volt szentély, mint ahogy a „szentje” sem volt még hivatalosan szent. Francis testvér nem tudott más magyarázatot találni arra, hogy mit keres egy öreg vándor ezen a sehová sem vezető úton.
A zarándok komótosan fogyasztotta a kenyeret és a sajtot, és a novícius egyre nehezebben maradt meg egy helyben, ahogy megszűnt az aggodalma. A nagyböjt hallgatási szabálya nem engedte meg, hogy önszántából beszédbe elegyedjék az öreggel; de ha kilép búvóhelyéről, a kőrakás mögül, amíg még ott van a zarándok, biztosan meglátja vagy meghallja — mert a nagyböjt vége előtt tilos volt elhagynia a körzetet.
Még mindig kicsit tétován, Francis testvér hangosan megköszörülte a torkát, aztán fölegyenesedett rejtekéből.
— A…!
A zarándok kenyere és sajtja messzire röpült. A vénember megragadta a botját, és talpra ugrott.
— A settenkedő mindenedet!
Fenyegetően lóbálta a botot a csuklyás alak felé, aki a kövek mögül emelkedett ki. Francis testvér észrevette, hogy a bot vastagabbik végéből vashegy mered ki. A novícius udvariasan meghajolt, háromszor is, de a zarándok nem törődött ezzel a finomsággal.
— Ott maradj! — károgta. — Egy lépést se közelebb, szörnyeteg! Semmim sincs, ami neked kéne, legfeljebb a sajt, azt megkaphatod. Ha húsra fáj a fogad, én már csak csont és bőr vagyok, és nem fogom olcsón adni! Vissza, ha mondom, vissza!