— Az atya visszarendelt az apátságba.
— Mi?! — Ringo átvetette szőrös lábát a szamár háta fölött, és leugrott a földre a néhány ujjnyi magasságból. Feltornyosult Francis testvér előtt, húsos kezével vállon ragadta, fürkészően az arcába meredt. — Mi az, sárgaság?
— Nem. Azt hiszi… — Francis megütögette a halántékát, és vállat vont.
Ringo fölnevetett.
— Ami igaz, az igaz, de hát ezt mindenki tudja rólad! Miért küld vissza?
Francis lepillantott a lába közelében fekvő dobozra.
— Találtam egyet-mást, ami egykor Boldog Leibowitzé volt. El akartam mondani neki, de nem hitte el. Nem hagyta, hogy megmagyarázzam. Azt…
— Mit találtál?! — Ringo szemmel látható hitetlenseggel elmosolyodott, aztán térdre ereszkedett, és kinyitotta a dobozt, miközben a novícius szorongva figyelte. A szerzetes belekotort a drótvégű hengerecskék közé az ujjával, és halkan füttyentett. — A hegyi pogányok talizmánjai, ugye? Ez nagyon régi holmi, Francis, nagyon-nagyon régi! — Ránézett a fedél belsején látható cédulára. — Mi ez a halandzsa? — kérdezte, fölsandítva a boldogtalan novíciusra.
— Tűzözön előtti angol.
— Egy szót se tanultam belőle, csak amit a kórusban szoktunk énekelni.
— Maga Boldog Leibowitz írta.
— Ezt? — Ringo testvér a céduláról fölpillantott Francis testvérre, aztán vissza. Hirtelen megrázta a fejét, határozott mozdulattal visszacsukta a dobozt, és felállt. A vigyora megmerevedett. — Talán igaza van az atyának. Tényleg jobb lesz, ha visszamégy, és szólsz a Gyógyszerész Testvérnek, hogy kotyvassza össze valamelyik különleges gombafőzetét. Ez bizony a láz, testvérem!
Francis vállat vont.
— Lehet.
— Hol találtad ezeket?
A novícius arra mutatott.
— Pár halommal odébb. Elmozdítottam néhány követ, erre beomlott, és ott volt egy pince. Nézd meg, ha nem hiszed!
Ringo megrázta a fejét.
— Hosszú út van még előttem.
Francis fölvette a dobozt, és elindult az apátság irányában, Ringo pedig visszalépett a szamárhoz; néhány lépés után azonban a novícius hátraszólt:
— Foltos testvér… két perced volna azért?
— Esetleg — mondta Ringo. — Mire?
— Hogy odamenj a lyukhoz, és belenézz.
— Miért?
— Hogy megmondhasd Cheroki atyának, valóban ott van-e.
Ringonak a szamár háta fölé lendített lába megtorpant a levegőben.
— Hő! — Visszahúzta a lábát. — Jól van. Ha nincs ott, megmondom én neked is!
Francis egy pillanatig még utánanézett a nyakigláb szerzetesnek, ahogy hosszú léptekkel eltűnt a szem elől a halmok között, aztán megfordult, és vánszorgó léptekkel elindult az apátsághoz vezető hosszú, poros úton; időnként majszolt egy keveset a kukoricából, és vizet ivott rá a tömlőből. Hébe-hóba hátrapillantott. Ringo két percnél sokkal több időt töltött távol. Francis testvér már nem is leste, mikor tűnik fel újra, amikor ordítás szállt feléje a távoli romok felől. Megfordult. Még jól ki tudta venni a fafaragó távoli alakját, az egyik halom tetején állt, hadonászott, és hevesen, igenlően bólogatott. Francis visszaintett, aztán továbbvánszorgott az úton.
A kétheti koplalás kiszipolyozta az erejét. Kéthárom mérföld múlva rogyadozni kezdett a lába. Még egy mérföld választotta el az apátságtól, amikor ájultán az út szélére rogyott. Késő délután volt, amikor a körútjáról visszatérő Cheroki észrevette a fekvő alakot, sietve leszállt a nyeregből, és addig locsolgatta az ifjú arcát, amíg lassan-lassan magához térítette. Cheroki előzőleg, a visszafelé vezető úton összetalálkozott Ringoval és szamaraival, meghallgatta a barát beszámolóját, és megértette belőle, hogy Francis testvér csakugyan rábukkant valamire. Noha azt nem volt hajlandó elhinni, hogy a novícius valami igazán fontos fölfedezést tett volna, a korábbi türelmetlenségét már megbánta. Miután látta, hogy a doboz ott hever a közelben, tartalma félig szétszóródva az úton, Cheroki atya átfutotta a fedélben levő feljegyzést, miközben Francis kábán, zavartan ült az út szélén. Az atya most már hajlott arra, hogy a fiú reggeli locsogását inkább a romantikus képzelet, mint az elmebaj vagy delírium szüleményének tekintse. Nem kereste meg a kriptát, a doboz tartalmát sem vizsgálta meg közelebbről, annyi azonban mindenesetre nyilvánvaló volt, hogy a fiú valóságos eseményeket értelmezett tévesen, nem pedig hallucinációkat gyónt meg.
— Mihelyt beérünk, befejezheted a gyónásodat — mondta halkan a novíciusnak, miközben fölsegítette a ló hátára, a nyereg mögé. — Azt hiszem, feloldozhatlak majd, ha nem ragaszkodol hozzá, hogy személyes üzeneteket kapsz a szentektől. Rendben van?
Francis testvér pillanatnyilag túl gyönge volt ahhoz, hogy ragaszkodjék bármihez is.
4. FEJEZET
— Jól csináltad — mordult föl végre az apát. Már vagy öt perce járkált lassan fel-alá dolgozószobájában, széles, húsos parasztarcát mogorva ráncok barázdálták, miközben Cheroki atya idegesen ült a szék legszélén.
Egyik pap sem szólalt meg azóta, hogy Cheroki megérkezett ura hívására; Cheroki most egy kicsit összerezzent, amikor Arkos apát végre megtörte a csendet.
— Jól csináltad — ismételte meg az apát. Megállt a szoba közepén, és rásandított a perjelre, aki végre kezdett megnyugodni. Már éjfél felé járt. Arkos arra készülődött, hogy egy-két órányira nyugovóra tér a hajnali dicséret előtt. Előzőleg hordós fürdőt vett, még mindig vizes és csapzott volt tőle, s Cheroki szemében úgy festett, mint egy vérmedve, mely nem teljesen változott vissza emberré. Prérifarkasprémből készült köntös volt rajta, tisztségére csak a mellkereszt utalt, mely megbúvott mellkasának fekete szerzetében, de meg-megcsillant rajta a gyertya fénye, amikor Arkos az asztal felé fordult. Nedves haja a homlokába hullott, s rövid, előremeredő szakállával, farkasprémjében e pillanatban nem annyira papnak látszott, mint inkább harcias törzsfőnöknek, akiben tombol a visszafojtott harci düh a nemrég lezajlott támadás után. Cheroki atya, aki denveri bárócsaládból származott, általában inkább mások hivatalos minőségét vette tudomásul, hivatalosan reagált rá, udvariasan megadta a tiszteletet a hatalom jelvényeinek, és nem volt hajlandó mögéjük nézni, hogy ki viseli őket; ebben a tekintetben követte igen sok kor udvari szokásait, így tehát Cheroki atya udvarias, szívélyes viszonyt tartott fenn a gyűrűvel és a mellkereszttel, apát ura hivatalával és hivatalának jelvényeivel, de a lehető legkevésbé engedte meg magának, hogy észrevegye Arkost, az embert. A jelen körülmények között ez igencsak nehezére esett, tekintettel arra, hogy a tisztelendő apát úr épp csak kilépett a fürdőjéből, és mezítláb talpalt ide-oda a dolgozószobában. Szemlátomást előzőleg vágott le egy tyúkszemet, de túl mélyre szaladt a vágás: a nagy lábujja véres volt. Cheroki igyekezett nem észrevenni, de nagyon kényelmetlenül érezte magát.
— Tudod, ugye, hogy miről beszélek? — morogta türelmetlenül Arkos.
Cheroki tétovázott.
— Lennél szíves, apát uram, konkrétan megmondani, nehogy olyasmiről legyen szó, amiről csak a gyónás során hallottam…
— Mi? Ó! Az ördögbe is! Teljesen kiment a fejemből, hogy meggyóntattad. Hát akkor mondasd el vele még egyszer magadnak, hogy beszélhess róla, bár a jó ég a megmondhatója, így is tele van vele az egész apátság. Ne, ne most keresd meg! Majd én elmondom; és ne válaszolj arra, ami gyónási titok. Láttad azokat ott? — Az apát az íróasztal felé intett, ahová alaposabb vizsgálatra kirakták Francis testvér dobozának tartalmát. Cheroki lassan bólintott.