— És ha az ember túl sokáig bámulja az eget, akkor valahogy kikapcsol… nem igazán alszik el, csak éppen se lát, se hall.
— Szóval ez folyik, amikor őrségben vagytok, mi? — dörmögte az apát.
— Nem feltétlenül. Akarom mondani, nem, tisztelendő atyám, illetve, ha megtörténik is az emberrel, akkor sem tud róla, azt hiszem. Jack… szóval az egyik testvér, akit egyszer én váltottam le az őrségben, ilyen állapotban volt. Még azt sem tudta, hogy eljött az őrségváltás ideje. Csak ült ott a toronyban, és tátott szájjal bámulta az eget. Kábulatban.
— Szép. És amikor legközelebb valamelyik így elkábul odafenn, megjelenik egy pogány portyázó banda Utah vidékéről, legyilkol néhány kertészt, fölszaggatja az öntözőcsöveket, legázolja a vetést, és köveket hengerget a kútba, mielőtt észbe kapunk! Most miért nézel így… ó, elfelejtettem… ugye te utahi születésű voltál, mielőtt idevetődtél? No de mindegy, éppenséggel nem lehetetlen, hogy van valami abban, amit mondasz, mármint hogy így történhetett meg, hogy nem vették észre az öreget. Bizonyos vagy benne, hogy közönséges öreg vándor volt, és semmi több? Nem angyal? Nem a Boldog?
A novícius tekintete elgondolkodva a mennyezetre fordult, aztán visszaugrott ura és parancsolója arcára.
— Vetnek árnyékot az angyalok és a szentek? — Igen… illetve nem… honnét tudjam?! Miért, ő vetett árnyékot, nem?
— Hát… olyan kicsit, hogy alig lehetett látni.
— Mi?!
— Mert hát dél körül járt.
— Hülye! Nem arra kérlek, hogy te mondd meg, ki vagy mi volt! Én nagyon jól tudom, mi volt, ha egyáltalán láttad! — Arkos apát, szavait nyomatékosítandó, öklével püfölte az asztalt. — Azt akarom tudni, hogy te… TE!… kétség nélkül bizonyos vagy-e benne, hogy csak közönséges öregember volt!
Francis testvért kissé zavarba hozta ez a fajta kérdésföltevés. Az ő szemléletében a természetest a természetfölöttitől nem éles, határozott vonal választotta el, hanem inkább valami homályos átmeneti zóna. Bizonyos dolgok nyilvánvalóan természetesek voltak, mások nyilvánvalóan természetfölöttiek, de a két véglet között bizonytalanság volt (tulajdon bizonytalansága), titokzatos régió, ahol a közönséges földből, levegőből, tűzből vagy vízből való dolgok olykor zavaró módon másként viselkedtek. Francis testvér számára ebben a régióban lakozott minden, amit látott, de nem értett meg. És Francis testvér sohasem volt „kétség nélkül bizonyos”, ahogy apát ura szerette volna, abban, hogy bármit is igazán megértett, így hát a kérdés puszta föltevésével Arkos apát akarva-akaratlanul a homályos zónába taszította a zarándokot — hogy a novícius úgy látta most az öreget, mint amikor először feltűnt, holmi lábatlan fekete vesszőként, mely ott vonaglott a délibáb csillogó taván az úton; úgy látta, mint amikor egy pillanatra Francis egész világa összezsugorodott arra az ételt kínáló kézre. Ha valamilyen emberfölötti lény embernek álcázza magát, ugyan miképpen lásson át rajta éppen ő, honnan sejtse, hogy csak álcázás? Hiszen ha egy ilyen teremtmény nem óhajtja, hogy gyanakodjanak rá, nem ügyel-e rá, hogy árnyékot vessen, nyomot Hagyjon a lába a homokban, megegye a kenyeret, sajtot? Nem rágcsál-e erőt adó leveleket, nem köp-e nagyot egy gyíkra, nem ügyel-e rá, hogy úgy viselkedjék, mint egy halandó, aki elfelejtette fölvenni a saruját, mielőtt a forró kövekre lépett? Francis úgy vélte, ő aligha tudja fölbecsülni a pokolbéli vagy a mennybéli lények intelligenciáját vagy leleményességét vagy színészi képességeik mértékét, habár feltételezte, hogy az ilyen lények vagy pokolian, vagy mennyeien okosak. Az apát azáltal, hogy egyáltalán föltette a kérdést, már megfogalmazta Francis testvér válaszának lényegét: hogy kérdésesnek tekintsen valamit, amit mindaddig nem tekintett annak.
— Nos, fiam?
— Apát uram, csak nem feltételezi, hogy esetleg mégis…
— Arra kérlek, hogy ne feltételezz semmit, hanem felelj egyértelműen! Közönséges, hús-vér személy volt, vagy nem?!
Ijesztő volt a kérdés. Az, hogy olyan magasztos lény szájából hangzott el, mint tisztelendő apát ura, csak még ijesztőbbé tette, noha Francis tisztán érzékelte, hogy ura és parancsolója csak azért tette föl, mert egy bizonyos választ akart hallani. Méghozzá nagyon akarta! És ha ennyire akarta, akkor a kérdés bizonyosan fontos. És ha a kérdés elég fontos egy apátnak, akkor túl fontos ahhoz, hogy Francis testvér esetleg tévedjen…
— Azt… azt hiszem, hús-vér személy volt, tisztelendő atyám, de nem egészen „közönséges”. Egy-két dologban egészen rendkívüli volt.
— Miben?! — csattant föl Arkos apát.
— Hát… például abban, hogy milyen pontosan célba tudott köpni! És azt hiszem, olvasni is tudott.
Az apát behunyta a szemét, és szemmel látható kimerültséggel megdörgölte a halántékát. Milyen egyszerű lett volna kerek perec közölni a fiúval, hogy az állítólagos zarándok csak valami vén csavargó volt, aztán ráparancsolni, hogy eszébe ne jusson másra gondolni! Ám azzal, hogy értésére adta a fiúnak, hogy a dolog kérdéses, eleve hiábavalóvá tette a parancsot, mielőtt még kiadta volna. Amennyire a gondolkodásnak egyáltalán parancsolni lehet, csak olyasmit lehet megparancsolni neki, amit az ésszerűség is diktál; más parancsnak úgysem engedelmeskedik. Mint minden bölcs uralkodó, Arkos apát sem adott ki hiábavaló parancsokat, ha egyszer nem lehetett bizonyos a végrehajtásukban. Jobb másfelé nézni, mint erőtlenül parancsolgatni. Olyan kérdést tett föl, amelyre maga sem adhatott ésszerű választ, hiszen egyáltalán nem látta az öreget, és ezáltal nem volt joga hozzá, hogy megszabja a választ.
— Eredj innen — mondta végül, még mindig lehunyt szemmel.
5. FEJEZET
Francis testvér még aznap visszament a sivatagba, hogy meglehetősen szerencsétlen magányban befejezze nagyböjti próbatételét. Kissé értetlenül állt az apátsági felbolydulás előtt. Számított ugyan rá, hogy a relikviák némi izgalmat okoznak, de elképedt attól a szenvedélyes érdeklődéstől, amelyet a többiek mindegyike tanúsított az öreg vándor iránt. Francis csak azért számolt be az öregről, mert — akár véletlenül, akár a Gondviselés keze által — szerepet játszott benne, hogy a novícius rábukkant a kriptára és tartalmára. Ahogy Francis látta, a zarándok csak aprócska részlet volt abban a nagy mintázatban, amelynek középpontjában egy szent relikviái nyugodtak. Novíciustársait azonban mintha jobban érdekelte volna a zarándok, mint a relikviák, és még az apát úr sem azért hívatta, hogy a doboz, hanem hogy az öreg felől faggassa. Száz kérdést is föltettek az öregről, és csak azt tudta mondani rájuk, hogy „nem figyeltem meg”, vagy „akkor éppen nem néztem oda”, vagy „ha mondta is, én nem emlékszem rá”. Egyik-másik kérdés egy kicsit bizarr is volt. Így hát Francis testvérnek önmagától is meg kellett kérdeznie: Észre kellett volna vennem? Ostoba voltam, hogy nem néztem, mit csinál? Jobban oda kellett volna figyelnem arra, amit mondott? Nem vettem észre valami fontosat, mert nem voltam egészen magamnál?
Ezen törte a fejét a sötétségben, mialatt a farkasok ott kószáltak új táborhelye körül, és üvöltésük betöltötte az éjszakát. Azon kapta magát, hogy ezen töri a fejét nappal is, olyan napszakokban, amelyek máskülönben az elhivatottsági próba imádságaira és lelkigyakorlataira rendeltettek volna. Ezt meg is gyónta Cheroki perjelnek, amikor a pap a következő vasárnapi körútja során fölkereste.
— Ne hagyd, hogy téged is megfertőzzenek a többiek romantikus képzelgései; elég bajod van neked a magadéival! — mondta a pap, miután megfeddte azért, hogy elhanyagolta a lelkigyakorlatokat és az imádkozást. — Nem az vezérli őket a kérdések föltevésében, hogy mi lehet az igazság, hanem az, hogy miből lehet szenzáció, ha történetesen igaznak bizonyul! Nevetséges! Annyit elárulhatok, hogy a tisztelendő apát úr megtiltotta az egész noviciátusnak, hogy a témáról több szó essék. — Egy pillanat múlva a pap sajnálatos módon hozzátette: — Ugye valóban nem volt az öregben semmi, ami természetfölötti dolgokra utalt volna? — És hangjában épp csak a leghalványabb nyoma volt a reményteljes bizonytalanságnak…