Francis testvér is elbizonytalanodott. Ha volt jele a természetfölöttinek, ő nem vette észre. Hanem hát abból ítélve, hogy hány kérdésre nem tudott választ adni, általában véve nem sokat vett észre. A kérdések özöne azt éreztette vele, hogy figyelmetlensége valahogy bűnös figyelmetlenség volt. Amikor fölfedezte az óvóhelyet, hála ébredt benne érte a zarándok iránt. De a történteket véges-végig a tulajdon érdekei szempontjából értelmezte, abbéli vágyakozásában, hogy valami kis bizonyságát kapja, hogy ha egész életét a kolostori munkálkodásnak szenteli, akkor ez nem annyira tulajdon akaratából, mint isteni kegyelemből történik, mely akaratának erőt ad, de nem kényszeríti, hogy helyesen válasszon. És lehet, hogy az eseményeknek mérhetetlenül nagyobb jelentősége volt, amelyet önmagával eltelve észre sem vett?
Mi a véleményed förtelmes hiúságodról?
Förtelmes hiúságom olyan, apát uram, mint a legendás macskáé, mély ornitológiát tanult.
Mert hát ama vágya, hogy letegye végső és örök fogadalmát, nem volt-e rokon annak a macskának az indítékával, amely ornitológussá képezte magát? Hogy magasztos lepelbe burkolja madárfaló ösztöneit, és beavatott módon egyék Penthestes atricapillust, ne pedig közönséges cinegét? Mert ahogy a macska természeténél fogva a madárfalásra hivatott, úgy Francist tulajdon természete arra indította, hogy mohón faljon minden ismeretet, ami azokban az időkben megszerezhető volt, és mivel iskolái csakis a kolostoroknak voltak, Francis magára öltötte először a posztuláns, majd a novícius köntösét. No de azt hinni, hogy nemcsak a természete, hanem Isten is kifejezetten nógatja, hogy a rend fogadalmas tagja legyen?…
Mi egyebet tehetne? Szülőföldjére, Utahba nem térhetett vissza. Kisgyermek korában eladták egy sámánnak, aki kitanította volna szolgájának és famulusának. Miután megszökött tőle, többé nem mehetett vissza, hacsak nem akarta alávetni magát a szörnyűséges törzsi „igazságszolgáltatásnak”. Hiszen ellopta egy sámán tulajdonát (saját személyében), és noha a tolvajlás dicséretes tevékenységnek számított az utahi nép között, a lebukást főbenjáró vétségnek tekintették, különösen, ha a törzsi varázsló volt a sértett. Ahhoz sem fűlött a foga, hogy visszasüllyedjen a tudatlan pásztornép viszonylag primitív életkörülményei közé, az apátsági iskoláztatás után.
De mi mást tehetett volna? A kontinens lakottsága gyér volt. Francis maga elé képzelte az apátsági könyvtár falitérképét és rajta a ritkásan elszórt, vonalkázott területeket, amelyeken ha civilizáció nem is, de legalább valamiféle rend, a törzsinél így vagy úgy, de fejlettebb törvényes hatalom uralkodott. A kontinens többi részét — igen gyéren — az erdők és síkságok népe lakta, jórészt nem vadak, hanem itt-ott laza kis közösségekbe szerveződött, egyszerű törzsi népek, akik vadászatból, gyűjtögetésből és kezdetleges földművelésből tengették életüket, és akik között a születési arány épp csak annyira volt elég (leszámítva a szörnyszülötteket és az abnormis példányokat), hogy fenntartsa a népességet. A földrész fő gazdasági tevékenysége, néhány tengerparti területtől eltekintve, a vadászat, a földművelés, a hadakozás és a boszorkánymesterség volt. Közülük az utóbbi kínálkozott a legígéretesebb „gazdasági tevékenységnek” az olyan ifjak számára, akik több pálya között választhattak, és fő céljukként a lehető legnagyobb gazdagságot és tekintélyt tartották szem előtt.
A nevelés, amelyben Francis az apátságban részesült, nem készítette föl semmire, aminek gyakorlati értéke lett volna egy sejtét, tudatlan, sivár világban, ahol nem létezett műveltség, ennélfogva a művelt ifjú semmiféle értéket sem képviselt a közösség szemében, ha ugyanakkor nem tudott földet művelni, hadakozni, vadászni vagy a törzsközi tolvajlásban különösebb tehetséget felmutatni, sem varázsvesszővel vizet vagy megmunkálható fémeket találni. Francist az írni-olvasni tudása még azon a kevés területen sem segítette volna, ahol valamiféle polgári rend uralkodott, ha nem az egyház kebelében akart volna tevékenykedni. Való igaz, a helyi kiskirályok olykor alkalmaztak egy-két írnokot, de ilyen eset jelentéktelenül ritkán fordult elő, és a tisztet nemcsak szerzetesek, hanem ugyanúgy a kolostorok iskolázta laikusok is betöltötték.
Írnokokra és titkárokra igazi igényt csak maga az egyház támasztott, melynek finom, hierarchikus hálózata beszőtte a földrészt (és át-átnyúlt távoli partokra is, habár a külhoni megyés püspökök jószerivel önálló uralkodók voltak, elméletileg alárendelve ugyan a Szentszéknek, de gyakorlatilag alig, hiszen ha hitszakadások nem is, a csak ritkán átszelt óceánok elválasztották őket Új-Rómától), és csak a hírközlés fonalai tarthatták össze. Az egyház lett — egészen véletlenül és anélkül, hogy akarta volna — az egyetlen útja annak, hogy a kontinens egyik részéről a másikra eljussanak a hírek. Ha északkeleten kitört a dögvész, a délnyugat hamarosan értesült róla, mintegy mellékesen, az egyház Új-Rómából jövő és oda visszaigyekvő küldöncei által elbeszélt és továbbadott történetek révén.
Ha a távoli északnyugaton a nomádok beszivárgása fenyegetett egy keresztény egyházmegyét, akkor nemsokára a messzi déli és keleti szószékekről felolvasták a pápai enciklikát, mely figyelmeztetett a fenyegető veszélyre, és apostoli áldást nyújtott „bármilyen rendű-rangú, fegyverforgató férfinak, akinek módjában áll megtenni az utat, és kegyes hajlandóságában meg is teszi, hogy hűséget esküdjék szeretett fiunknak, X-nek, ama vidék törvényes uralkodójának annyi időre, amennyi szükségesnek mutatkozik, hogy fenntartsák ott az állandó hadsereget a keresztények védelmére a gyülekező pogány horda ellen, kiknek könyörtelen vadságát sokan ismerik, és akik a Mi legmélyebb fájdalmunkra megkínozták, lemészárolták és fölfalták Istennek azon papjait, akiket Mi Magunk küldtünk közéjük Isten szavával, hogy ők is bárányokként megtérhessenek Isten nyájába, melynek itt a földön Mi vagyunk a Pásztorai; mert noha Mi szüntelenül és fáradhatatlanul imádkozunk azért, hogy a sötétség ama nomád gyermekei előtt megvilágosodjék a helyes út, és békében lépjenek be a mi birodalmunkba (mert nem szabad azt gondolni, hogy a békés szándékú idegeneket el kellene űzni egy ily hatalmas és ily kevéssé benépesült földről; sőt szívesen kell fogadni azokat, akik békében jönnek, még ha idegen is előttük híveink egyháza és annak isteni alapítója, feltéve, hogy hallgatnak arra a Természeti Törvényre, mely ott lakozik minden ember szívében, és Krisztushoz köti őket lélekben akkor is, ha nem ismerik az Ő Nevét), mindazonáltal illendő, helyénvaló és ajánlatos, hogy a Kereszténység, miközben békéért és a pogányok megtéréséért imádkozik, felkészüljön a védekezésre északnyugaton, ahol a hordák gyülekeznek, és a pogány brutalitásról tanúskodó incidensek újabban megszaporodtak; ennélfogva mindegyikőtökre, szeretett fiaim, akik fegyvert ragadtok, és útnak eredtek északnyugatra, hogy összefogjatok azokkal, akik ott készülnek földjeik, házaik, templomaik jogos védelmére, ezennel különös jóindulatunk jeleként Apostoli Áldásunkat adjuk.”