A fejedelmek azonban, semmibe véve bölcseik szavát, mind azt gondolták magukban: „Ha egyedül én, nagyon gyorsan, titokban lesújtok a többiekre, még álmukban elpusztíthatom őket, úgyhogy nem lesz, aki visszavágjon, és enyém lesz a Föld.”
Ilyen volt hát a fejedelmek ostobasága, és elkövetkezett a Tűzözön.
Hetek — egyesek szerint napok — alatt véget ért, a pokoltűz első elszabadulása után. A városok üvegtavakká változtak, körülöttük végtelen rommezőkkel. A nemzetek eltűntek a Föld színéről, a mezőket tetemek borították, emberek, jószágok, mindenféle állatok tetemei, elpusztultak a levegőég madarai, minden, ami repült, minden, ami a folyókban úszott, minden, ami a fűben mászott, vagy vackokban rejtőzött. Megbetegedvén és elhullván, elborították a földeket, ám ahol a Radioaktivitás démonjai megérintették a vidéket, ott a tetemek egy darabig nem indultak oszlásnak, csak ahol termékeny földdel érintkeztek. Isten haragjának hatalmas fellegei rászálltak az erdőkre és a mezőkre, elsorvasztották a fákat, elsenyvesztették a termést. Nagy sivatagok húzódtak ott, ahol azelőtt élet virágzott, és a Földnek azokon a tájain, ahol még élt ember, mindenkit megbetegített a mérgezett levegő, úgyhogy noha néhányan megmenekültek a haláltól, senki sem maradt sértetlenül; és a mérgezett levegő miatt sokan meghaltak még azokon a vidékeken is, ahová nem sújtottak le a fegyverek.
A világ minden részében az emberek az egyik helyről a másikra menekültek, és nagy volt a nyelvek zűrzavara. Nagy harag gerjedt az emberekben a fejedelmek ellen, a fejedelmek szolgái ellen és a bölcsek ellen, akik a fegyvereket megalkották. Évek múltak el, de a Föld még mindig nem tisztult meg. Mindez világosan benne állt a Memorabíliákban.
A nyelvek zűrzavarából, a sok nemzet maradványainak elegyedéséből, a félelemből megszületett a gyűlölet. És a gyűlölet szava azt mondta: Kövezzük meg, belezzük ki, égessük meg azokat, akik ezt cselekedtek! Legyen tűzáldozat azokból, akik a bűnös tettet elkövették, bérenceikkel és bölcseikkel egyetemben; pusztítsa el őket a tűz, pusztítsa el minden munkájuk nyomát, a nevüket, még az emléküket is! Végezzünk velük mind, és tanítsuk meg gyermekeinknek, hogy ez a világ új világ, hogy ne tudjanak semmit elődeik tetteiről. Egyszerűsítsünk le mindent, hogy aztán elölről kezdődhessék a világ! Így történt tehát, hogy a Tűzözön, a Radioaktivitás, a járványok, a téboly, a nyelvek zűrzavara és az őrjöngés után elkezdődött az Egyszerűsítés vérontása, amikor az emberiség maradványai is ízekre szaggatták egymást, megölték az uralkodókat, a tudósokat, a mérnököket, a tanárokat, mindenkit, akire a felajzott: csőcselék vezérei rámondták, hogy halált érdemel, mert része volt abban, hogy a Föld ilyenné lett. Semmi sem volt olyan gyűlöletes a csőcselék szemében, mint a tanult emberek; először azért, mert annak idején a fejedelmeket szolgálták, de később már azért, mert nem voltak hajlandóak csatlakozni a vérontáshoz, és megpróbálták megfékezni a csőcseléket, melyet „vérszomjas együgyűekként” emlegettek.
A csőcselék készséggel elfogadta a nevet, és felharsant a kiáltás: Együgyű? Igen! Igen! Együgyű vagyok! Te is együgyű vagy! Mert egy az ügyünk: hogy az írmagját is kiirtsuk a nagyokos csibészeknek, akiknek ezt az egészet köszönhetjük! Gyerünk, együgyűek, mutassuk meg nekik! Van itt olyan, aki nem együgyű? Kapjátok el a disznót!
Hogy megmeneküljenek az együgyű csürhék haragjától, a még életben maradt tanult emberek elrejtőztek minden kínálkozó menedékhelyen. Az egyház befogadta őket, szerzetesi csuhát húzott rájuk, és megpróbálta elbújtatni őket azokban a kolostorokban, rendházakban, amelyek még épségben megmaradtak, és vissza lehetett költözni beléjük. A szerzetesekre kevésbé haragudott a csőcselék, kivéve, ha nyíltan szembeszegültek velük, vállalva a vértanúságot. A kolostorok néha valóban menedéket nyújtottak, de a legtöbbször nem. A csőcselék betört, elözönlötte az épületeket, elégették a feljegyzéseket, a szent könyveket; a menedéket keresőket pedig elkapták, és minden teketória nélkül felakasztották vagy megégették. Az Egyszerűsítésből már kevéssel a kezdete után eltűnt minden cél és rendszer, és olyan ádáz, őrjöngő pusztítás, emberirtás lett belőle, amilyen csak akkor lehetséges, ha a társadalmi rend utolsó nyomai is eltűntek már. A téboly átszállt a gyermekekre is, hiszen nemcsak a feledésre, hanem a gyűlölségre is megtanították őket, és a vérszomjas tömegharag hullámai át-átsöpörtek az emberiségen még a Tűzözön utáni negyedik generációban is. Akkor már a harag nem a tanult emberek ellen irányult — hiszen egy sem maradt —, hanem egyszerűen az írni-olvasni tudók ellen.
Isaac Edward Leibowitz, miután sikertelenül kutatott felesége után, a cisztercitákhoz menekült, és ott rejtőzködött a Tűzözön utáni években. Hat év múlva ismét elment fölkutatni Emilyt vagy a nyugvóhelyét a messzi délnyugaton. Ott végre meggyőződött arról, hogy biztosan meghalt a felesége, mert a halál kényére-kedvére aratott azon a vidéken. Ott, a sivatagban Leibowitz fogadalmat tett magában. Aztán visszament a cisztercitákhoz, magára öltötte a rend köntösét, és néhány év elteltével pap lett belőle. Maga köré gyűjtötte pár társát, és tett egy-két halk, diszkrét javaslatot. Újabb néhány év alatt a javaslatok elszivárogtak egészen „Rómáig”, mely már nem Róma volt (az a város megszűnt város lenni, és Róma máshová költözött, aztán megint máshová és ismét máshová, nem egészen két évtized alatt, miután előzőleg két évezredig egy helyben maradt). Tizenkét évvel a javaslatok elhangzása után Isaac Edward Leibowitz engedélyt kapott a Szentszéktől, hogy új szerzetesrendet alapítson, melynek névadója Albertus Magnus volt, Szent Tamás tanítója, a tudósok patrónusa.
A rend célja, melyet nem vertek nagydobra, és eleinte csak homályosan körvonalaztak, az volt, hogy megőrizzen valamit az emberiség múltjából az acsarkodó együgyűek ük-ük-ük unokái számára. Tagjainak első köntöse szedett-vedett rongyokból, zsákvászondarabokból állt; megegyezett az együgyűek csőcselékének egyenöltözékével. Egy részük „könyvcsempész” volt, a többi „magoló”, a ráosztott feladattól függően. Az előbbiek könyveket csempésztek a délnyugati sivatagba, és ott hordócskákban elásták őket; a magolók pedig betanultak egész történelemkönyveket, szent irományokat, irodalmi és tudományos műveket, arra az esetre, ha netán valamelyik szerencsétlen csempészt elfognák, megkínoznák, és kiszednék belőle, hogy hol rejtőznek a könyvek. Közben az új rend tagjai rábukkantak egy víznyerő helyre, körülbelül háromnapi járásra a titkos könyvraktártól, és hozzáfogtak egy kolostor felépítéséhez. Ezzel megindult Leibowitz programja, mely meg akarta menteni az emberi kultúra néhány apró maradványát az emberiség maradványaitól.
Leibowitzot, amikor éppen a könyvcsempészésből vette ki a részét, elkapta az együgyűek egyik bandája; egy renegát technikus (akinek a pap még gyorsan megbocsátott) leleplezte, hogy nemcsak tanult ember, hanem haditechnikai szakember is. Fejére zsákvászon csuklyát borítottak, és haladéktalanul vértanút csináltak belőle: felakasztották, de úgy, hogy ne törjön el a nyaka, csak lassan megfulladjon, és egyidejűleg elevenen megsütötték — ily módon döntve el a kivégzés módja felőli vitát.