Néha, miközben nézte, ahogy Ringo faragja a fát, Francis a műhely szögletében, egy lócán üldögélve rajzolgatott; megpróbálta maga elé varázsolni a részleteket, melyek egyelőre csak elnagyolva sejlettek a fában. Az arc bizonytalan körvonalai ott voltak ugyan, de szilánkok, vésőnyomok rejtették őket. Vázlatain Francis testvér megpróbálta előre látni az arcvonásokat, mielőtt még kiemelkedtek a fa erezetéből. Ringo rá-rápillantott a vázlatokra, aztán fölnevetett. De ahogy a munka előrehaladt, Francis nem tudott szabadulni az érzéstől, hogy a faragott arcon valahogy ismerős mosoly ül. Úgy is rajzolta le, és az ismerősség érzése csak erősödött. Mégsem tudta, hová tegye az arcot, s arra sem tudott visszaemlékezni, ki mosolygott valaha olyan fanyarul.
— Nem rossz, öregem. Tényleg nem is rossz — mondta Ringo a vázlatokra.
A másoló barát vállat vont.
— Nem tudok szabadulni tőle, hogy már láttam valamikor…
— Itt ugyan nem, testvérem: Az én időmben nem.
Francis megbetegedett advent idején, és több hónap eltelt, mire ismét fölkereste a műhelyt.
— Az arc már majdnem kész, Francisco! — mondta a fafaragó. — Most hogy tetszik?
— Ismerem! — szakadt ki Francisból, ahogy rámeredt a vidám, mégis bús, szarkalábak keretezte szemre, a száj szögletében rejtőző fanyar mosolyra; valahogy szinte nagyon is ismerős volt…
— Ismered? Akkor ki ez?
— Hát az… nem vagyok egészen biztos benne. Azt hiszem, ismerem. De…
Ringo elnevette magát.
— A tulajdon vázlataidra ismersz rá — mondta magyarázatképpen.
Francis ebben nem volt olyan bizonyos. De akkor sem tudta hová tenni az arcot.
„Hmmm-hnnn!” — mintha ezt mondta volna a fanyar mosoly.
Az apát úr azonban, ki tudja, miért, idegesítőnek találta a mosolyt. Habár megengedte, hogy a fafaragó befejezze a művét, kijelentette, hogy sohasem tűrné el, hogy eredeti céljára használják fel — hogy a Szent képmásaként kapjon helyet a templomban, ha egyszer majd kanonizálják a Boldogot. Sok évvel később, amikor az egész alak készen volt, Arkos a vendégház folyosóján állíttatta fel, de később átvitette a dolgozószobájába, miután nagyon megbotránkoztatott egy Új-Rómából érkezett látogatót.
Lassan, kínlódva Francis testvér tündöklő szépségűvé varázsolta a báránybőrt. Művének híre túljutott a másolószoba falain, és a szerzetesek gyakran odagyűltek az asztala köré, nézték, ahogy munkálkodik, és csodáló szavakat mormogtak.
— Sugallat! — suttogta valaki. — Épp elég bizonyíték! Csakugyan a Boldog lehetett, akivel odakint találkozott…
— Nem értem, miért nem töltöd valami hasznosabbal az idődet — zsörtölődött Jeris testvér, kinek maró gúnyát néhány év alatt elsorvasztották Francis testvér türelmes válaszai. A szkeptikus barát a szabadidejében olajjal impregnált szövetből díszes lámpaernyőket készített a templomi lámpáknak, s ezáltal felhívta magára az apát figyelmét, aki nemsokára megbízta az Örökzöldek munkáinak felügyeletével. Ahogy az elszámolások nemsokára tanúskodni kezdtek róla, Jeris testvér előléptetése jogos volt.
Horner testvér, az idős főmásoló megbetegedett. Hetek alatt bizonyossá vált, hogy a közszeretetnek örvendő szerzetes a halálán van. Advent elején már felhangzott a gyászmise. A jámbor öreg másoló maradványai visszakerültek a földbe, ahonnan jöttek. Miközben a közösség imával juttatta kifejezésre gyászát, Arkos feltűnés nélkül kinevezte Jeris testvért a másolóműhely vezetőjének.
A kinevezése utáni napon Jeris testvér közölte Francis testvérrel, hogy helyénvalónak tartaná, ha felhagyna a gyerekségekkel, és komoly dolgokkal kezdene foglalkozni. A szerzetes engedelmesen becsomagolta féltett művét pergamenbe, vastag deszkák védelmében föltette a polcra, aztán nekilátott olajjal impregnált szövetből lámpaernyőket készíteni a szabadidejében. Nem morgott, nem tiltakozott, csak megelégedett azzal a bizonyossággal, hogy egy napon a derék Jeris testvér lelke is eltávozik ugyanazon az úton, mint Horner testvéré, hogy elkezdje ama életet, melynek e világ csak előkészítése volt — méghozzá viszonylag fiatalon elkezdje, ha továbbra is ennyit dúl-fúl, füstölög és hajtja magát; azután pedig, ha Isten is úgy akarja, Francis talán befejezheti majd szeretett művét.
A Gondviselés azonban már előbb beleszólt a dologba, mégpedig anélkül, hogy Jeris testvér lelkét a teremtőjéhez szólította volna. A Jeris kinevezése utáni nyáron egy apostoli megbízott és hivatalnok-kísérete érkezett szamárkaravánon az apátságba Új-Rómából. Úgy mutatkozott be, hogy ő Monsignor Malfreddo Aguerra, Boldog Leibowitz posztulátora a kanonizálási eljárásban. Több dominikánus is vele jött. Azért érkezett, hogy megfigyelőként ott legyen az óvóhely felnyitásánál és a „Hermetikusan zárt térség” átkutatásánál, valamint hogy megvizsgálja az apátságban rendelkezésre álló mindama bizonyítékokat, melyek kihatással lehetnek az ügyre, közöttük — az apát kétségbeesésére — azt a szóbeszédet is, mely a Boldog állítólagos megjelenéséről szólt, amellyel az utazók elbeszélései szerint egy bizonyos Francis Gerard, utahi származású testvért tisztelt meg…
A Szent ügyvédjét szívélyesen fogadták a szerzetesek, a főpapi látogatóknak fenntartott lakosztályban szállásolták el, és bőkezű kiszolgálásban részesítette hat ifjú novícius, akiknek a lelkére kötötték, hogy elégítsék ki minden kívánságát, noha, mint lelkes kiszolgálói nagy csalódására kiderült, Monsignor Aguerra nem kívánt sokat. A legfinomabb borokat bontották fel; Aguerra udvariasan beléjük kortyolt, de inkább tejet kért. A vadász testvér hízott fürjeket és földi kakukkokat fogott a vendég asztalára; de a vendégnek, miután tudakozódott a földi kakukkok táplálkozási szokásai felől („Kukoricán híztak meg ilyen szépen? — Nem, Messér, kígyón…”), szemmel láthatóan jobban ízlett a szerzetesek zabkásája a refektóriumban. (Ha azonban utánaérdeklődött volna a benne úszkáló névtelen húsdaraboknak, talán mégis inkább megmaradt volna a valóban ízletes földi kakukknál.) Malfreddo Aguerra nyomatékosan kérte, hogy az élet a megszokott mederben folyjék tovább az apátságban, ennek ellenére minden este, a pihenőidőben muzsikusok és komédiások szórakoztatták, míg végül kezdte azt hinni, hogy errefelé a „megszokott mederben” folyó apátsági élet igencsak mozgalmas a szerzetesi közösségek szokásos életéhez képest.
Aguerra látogatásának harmadik napján az apát magához hívatta Francis testvért. A szerzetes és apát ura kapcsolata, ha meghitt nem is, de azért hűvösen barátságos volt, amióta az apát engedélyezte, hogy a novícius letegye fogadalmát, úgyhogy Francis testvér még csak nem is reszketett, amikor bekopogott a dolgozószoba ajtaján.
— Hívatott, tisztelendő atyám?
— Igen — mondta Arkos, majd higgadtan azt kérdezte: — Mondd, gondolkodtál már a halálról?
— Gyakran, apát uram.
— Szoktál imádkozni Szent Józsefhez, hogy ne boldogtalanul haljál meg?
— Ööö… gyakran, tisztelendő atyám.
— Akkor ugye nem vennéd szívesen, ha hirtelen agyoncsapnának? Vagy szíjat hasítanának a hátadból? Vagy a disznók elé dobnák a tetemedet? Vagy megszenteletlen földbe kaparnák el a csontjaidat? Mi?
— N-n-nem, Magister meus.
— Én is úgy vélem. Akkor hát nagyon jól gondold meg, mit mondasz Monsignore Aguerrának!