— Én?…
— Te! — Arkos megdörgölte az állat, és szemlátomást szomorú gondolatok lettek úrrá rajta. — Nagyon is tisztán látom magam előtt. Leibowitz szentté avatását ad acta(29) teszik. Szegény Francis testvérünket agyoncsapja egy tégla. Ott fekszik a földön, és feloldozásért nyöszörög. Ráadásul a szemünk előtt. Mi meg körbeálljuk, szánalommal nézünk le rá — papok egymás között — ahogy az utolsókat rúgja anélkül, hogy valaki is megáldaná szegényt! A pokolba kerül! Megszenteletlenül. Feloldozás nélkül. A szemünk láttára! Szörnyű, mi?
— Apát uram…?! — rebegte Francis.
— Ó, ne engem kárhoztass érte! Én el leszek foglalva azzal, hogy megakadályozzam testvéreidet abban a törekvésükben, hogy halálra rugdossanak.
— Mikor?
— Ugyan már, reméljük, hogy soha! Hiszen te jól meggondolod majd, igaz, hogy mit mondasz a monsignornak? Máskülönben lehet, hogy mégis hagyom, hogy halálra rugdossanak.
— Igen, de…
— A posztulátor haladéktalanul beszélni akar veled. Légy szíves, fékezd meg a fantáziádat, és ne bizonytalankodjál! És ha lehet, próbálj meg nem gondolkodni!
— Azt hiszem, menni fog.
— Kifelé, fiam, kifelé!
Francis ijedséget érzett, amikor először megzörgette Aguerra ajtaját, de gyorsan rájött, hogy az ijedelme alaptalan volt. A pápai megbízott nyájas, diplomatikus modorú idősebb úr volt, akit szemmel láthatóan érdekelt a kis szerzetes élete az apátságban.
Néhány percnyi bevezető udvariaskodás után Aguerra rátért a kényes témára:
— Nomármost, ami a találkozásodat illeti azzal a személlyel, aki netán a rend Boldog alapítója lett vol…
— De hát én sohasem mondtam, hogy ő volt Boldog Leibo…
— Persze hogy nem mondtad, fiam. Hát persze hogy nem! Nézd, itt van nálam egy leírás az esetről — természetesen csak hallomás alapján állították össze — szeretném, ha elolvasnád, aztán vagy megerősítenéd, vagy helyesbítenéd, ha kell. — Elhallgatott, előhúzott egy tekercset a táskájából, átnyújtotta Francis testvérnek. — Ez a változat az utazóktól hallott történeteken alapszik — tette hozzá. — Csakis te számolhatsz be hitelesen a történtekről, úgyhogy szeretném, ha nagyon alaposan átvizsgálnád.
— Hogyne, Messér. De ami történt, az igazán nagyon egysze…
— Olvasd csak, olvasd! Aztán majd beszélünk róla, jó?
A tekercs vaskosságából ítélve, a szóbeszédekből összeállított beszámoló nem lehetett „igazán nagyon egyszerű”. Francis testvér egyre növekvő balsejtelemmel olvasta. A balsejtelem nemsokára rémületté fokozódott.
— Sápadtnak látszol, fiam — mondta a posztulátor. — Valami baj van?
— Messér, ez… egyáltalán nem így történt az egész!
— Nem? De hát, legalábbis közvetve, tőled kellett kiindulnia. Hogyan másképp? Nem te voltál az egyetlen szemtanú?
Francis testvér lehunyta a szemét, megdörgölte a homlokát. Annak idején az egyszerű igazságot mondta el novíciustársainak. A novíciustársak súgtak-búgtak egymás között. Elmondták a történetet az arra vetődő vándoroknak. A vándorok továbbmesélték. Míg végül — ez lett belőle! Nem csoda, hogy Arkos apát megtiltotta, hogy beszéljenek róla! Bárcsak egy szóval se említette volna meg a zarándokot!
— Csak pár szót szólt hozzám az az öregember. Akkor láttam először és utoljára. Megkergetett a botjával, megkérdezte, merre kell jönni az apátságba, és megjelölte a követ, ahol megtaláltam a kriptát. Ennyi volt az egész!
— Nem volt glóriája?
— Nem, Messér.
— Nem harsant fel az angyalok kórusa?
— Nem!
— És mi van a rózsaszőnyeggel, amely a lába nyomán nőtt ki?
— Semmi ilyesmi nem volt, Messér! — mondta levegő után kapkodva a kis szerzetes.
— A nevét sem írta fel a kőre?
— Isten lássa lelkemet, Messér, csak azt a két jelet rajzolta rá! Nem tudtam, mit jelentenek.
— Hát igen — mondta sóhajtva a posztulátor. — A messziről jött emberek mindig túloznak. De azért kíváncsi vagyok, mi volt az alapja. Kérlek, mondd el, mi is történt valójában!
Francis testvér egészen röviden elmondta. Aguerra mintha elszomorodott volna. Töprengő hallgatás után megfogta a vaskos tekercset, búcsúzóul megveregette, aztán bedobta a szemetesedénybe.
— Ennyit a hetes számú csodáról — dörmögte. Francis sietve mentegetőzni kezdett.
A posztulátor leintette:
— Ne főjön miatta a fejed! Van épp elég bizonyítékunk. Több spontán gyógyulás, amikor a Boldog közbenjárása révén egy pillanat alatt felépültek ilyen-olyan betegségekből. Egyszerű, tényszerű, jól dokumentált csodák. Ilyesmire lehet szentté avatást alapozni! Persze azokból az esetekből hiányzik ennek a történetnek a poézise, de szinte örülök, hogy csak mesebeszéd volt; a te érdekedben is örülök. Az ördög ügyvédje keresztre feszített volna, tudod?
— Én egy szóval Sem mondtam semmi olyas…
— Értem, értem! Az egész az óvóhely miatt kezdődött el. Egyébként ma felnyitottuk…
Francis felragyogott.
— És… és találtak még valamit Szent Leibowitztól?
— Boldog Leibowitztól, légy szíves! — helyesbítette a monsignor. — Nem, egyelőre nem. Kinyitottuk a belső helyiséget. Pokoli munka volt, azt elhiheted. Odabent tizenöt csontváz és sok figyelemre méltó tárgyi lelet. A jelek szerint a nőt — mert csakugyan nő volt, akinek a maradványait megtaláltad — beengedték a külső helyiségbe, de a belső helyiség már tele volt. Elképzelhető, hogy nyújtott volna valamiféle védelmet, ha egy fal leomlása miatt nem szakad rá minden. A benti szerencsétlenek csapdába estek a bejáratot elzáró kőhalom mögött. Csak a jó ég tudja, miért nem befelé nyíló ajtóval építették…
— Az a nő ott, az előtérben… tényleg Emily Leibowitz volt?
Aguerra elmosolyodott.
— Be tudjuk-e vajon bizonyítani?… Egyelőre fogalmam sincs. Azt hiszem, ő volt… igen, ő… de lehet, hogy az eszem helyett a vágyaimra hallgatok! Majd meglátjuk, mit derítünk még ki; majd meglátjuk. A másik félnek is jelen van a tanúja. Nem hamarkodhatom el a következtetéseket.
Annak ellenére, hogy csalódott Francis beszámolójában, amelyet a híres találkozásról adott, Aguerra igen szívélyesen viselkedett vele a későbbiekben is. A posztulátor tíz napot töltött el az óvóhely feltárásánál, mielőtt Visszaindult Új-Rómába, de hátrahagyta két társát, hogy felügyeljenek a további munkálatokra. Távozása napján fölkereste Francis testvért a másolószobában.
— Azt beszélik, hogy egy dokumentumon dolgozol, hogy megörökítsd a talált ereklyéket — mondta. — A hallott leírásokból ítélve nagyon szeretném, ha megmutatnád.
A kis szerzetes tiltakozott, hogy ugyan, semmiség az egész, de már ugrott is, hogy elővegye, olyan lelkesedéssel, hogy remegett a keze, ahogy kicsomagolta a báránybőrt. Örömmel vette észre, hogy Jeris testvér illő távolságból ugyan, de figyeli őket, és arcán aggodalmas kifejezés ül.
A monsignor hosszú másodpercekig mozdulatlanul nézte a művet.
— Gyönyörű! — szakadt ki belőle végül. — Micsoda tündökletes színek! Fenséges, fenséges! Fejezd csak be, testvérem… fejezd be!
Francis fölnézett Jeris testvérre, és kérdően rámosolygott.
A másolóműhely főnöke gyorsan elfordult. A tarkója elvörösödött. A következő napon Francis testvér előcsomagolta pennáit, festékeit és az aranyfüstöt, s folytatta munkáját az illuminált diagramon.