— Jó napot uram — mondta a szerzetes nyájasan. — Elviheti a szamarat. Azt hiszem, a séta jót tesz majd az egészségemnek. — Ismét elmosolyodott és elindult.
Egy nyílvessző csapódott a lába elé.
— Nyugi! — ordított föl a rabló, aztán odafordult Francishoz. — Most vetkőzz! És lássuk, mi van a pokrócban meg a motyóban!
Francis testvér, akin nem volt cipő, reménykedve előmutatta a saruját, de a rabló csak türelmetlenül intett. A szerzetes megérintette a koldulótálját, és tehetetlenségre utaló mozdulatot tett, ami csak újabb megvető kacajt váltott ki a rablóból.
— Ezt a koldustrükköt is láttam már — mondta. — A legutolsó koldusnak egy fél hekló arany volt a csizmájában eldugva. Na, gyerünk!
A szerzetes kibontotta a motyóját, szétrakta tartalmát, aztán vetkőzni kezdett. A rabló átkutatta a ruháit, és miután nem talált semmit, visszalökte tulajdonosuk elé őket. Francis magában hálaimát rebegett, mert attól félt, pucéran hagyják ott az ösvényen.
— Most lássuk, mi van a másik csomagban!
— Csak iratok, uram — tiltakozott Francis testvér. — Csak a tulajdonosuknak fontosak, senki másnak!
— Nyisd ki!
A szerzetes némán kibontotta a csomagot, elővette az eredeti Leibowitz-nyomatot és az illuminált másolatot. Az aranyfüst berakáson és a színpompás rajzolaton megcsillant a levelek között beszűrődő napfény.
A rabló csontos álla leesett a meglepetéstől. Halkan füttyentett.
— Ej, de csinos! No, ezt biztosan szívesen látná az asszony a kunyhó falán!
Francist émelygés fogta el.
— Arany! — kiáltotta a rabló csuklyás társainak.
— Evés? Evés? — jött a hegyoldalból a gurgulázó, vihogó válasz.
— Majd eszünk, ne féljetek! — kurjantotta a rabló, aztán társalgó hangon megmagyarázta Francisnak: — Megéheznek, miután pár napig itt kuksolnak. Nem megy az üzlet. Alig van forgalom.
Francis bólintott. A rabló tovább csodálta az illuminált másolatot.
„Uram, ha azért küldted, hogy próbára tegyél, akkor segíts, hogy férfiként haljak meg, hogy csak szolgád testén át vehesse el! Szent Leibowitz, lásd tettemet, és könyörögj érettem…”
— Mi ez? Talizmán? — kérdezte a rabló. Egymás mellé tette a két dokumentumot, úgy nézegette őket. — Hohó! Az egyik a másik árnyéka! Miféle varázslat ez? — Szürke szeme gyanakvóan szegeződött Francis testvérre. — Mi a neve?
— Ööö… Tranzisztoros Vezérlőrendszer a 6-B Egységhez — hebegte a szerzetes.
A rabló, aki mindaddig fejjel lefelé fordítva szemlélte a dokumentumokat, annyit azért észrevett, hogy az egyik a másiknak a negatívja, és ez az effektus szemlátomást legalább annyira fölkeltette az érdeklődését, mint az aranyfüst. Rövid, vaskos ujjával követte a hasonlóságokat a rajzokon, halvány maszat maradt utána az illuminált báránybőrön. Francist a sírás kerülgette.
— Kérem szépen! — szakadt ki a szerzetesből. — Az az arany olyan vékony, hogy szóra sem érdemes! Látja, szinte súlya sincsen! Az egész dolog csak annyit nyom, mint maga a papír. Semmi hasznát sem venné! Kérem, uram, vegye el inkább a ruhámat! Vigye a szamarat, a takarómat! Vegyen el akármit, de hagyja meg ezeket! Magának úgysem jelentenek semmit!
A rabló szürke szeme tűnődve méregette. Látta a kis szerzetes nagy indulatát. Megdörgölte az állat.
— Meghagyom a ruhádat, a szamaradat, mindent, csak ezeket nem — ajánlotta fel. — Csak a talizmánokat viszem el!
— Az isten szerelmére, uram, akkor öljön meg engem is! — siránkozott Francis.
A rabló kuncogott.
— Majd meglátjuk. Mondd el szépen, mire valók.
— Semmire. Az egyik emlék, egy régen halott embertől. Egy őstől. A másik pedig csak másolat.
— Mire jók neked?
Francis egy pillanatra lehunyta a szemét, és azon töprengett, miképp magyarázza meg.
— Ismeri az erdei törzseket? Tudja, hogy tisztelik az őseiket?
A rabló szürke szeme haragosan megvillant.
— Mi utáljuk az őseinket! — csattant fel. — Átkozottak legyenek, akik a világra hoztak!
— Átkozottak, átkozottak! — visszhangozta az egyik csuklyás íjász a domboldalról.
— Tudod te, kik vagyunk? Hogy honnan jövünk?
Francis bólintott.
— Nem akartam megbántani. Az az ős, akié ez az ereklye, az nem ősszülőnk, hanem ősi tanítónk volt. Tiszteljük az emlékét. Ez csak afféle emléktárgy, semmi több.
— És a másolat?
— Én magam csináltam. Kérem, uram… tizenöt évembe tellett! Magának semmit sem jelent. Kérem szépen… ugye nem vesz el tizenöt évet egy ember életéből ok nélkül?
— Tizenöt év!?… — A rabló hátravetette a fejét, és harsányan felröhögött. — Tizenöt évet töltöttél vele, hogy ezt megcsináld?!
— De az… — Francis gyorsan elhallgatott. Szeme a rabló vaskos mutatóujjára szegeződött. Az ujj az eredeti nyomatot ütögette.
— Ez tizenöt évedbe került? És a másikhoz képest szinte ronda! — A pocakját csapkodta, és a röhögés közben az ereklyére mutogatott. — Hő! Tizenöt év! Szóval ezzel foglalkoztok ott kint! Minek? Mire jó az a sötét árnyékkép? Még hogy tizenöt év! Hohoho! Micsoda asszonymunka!
Francis testvér döbbent némaságban hallgatta. Nem is tudott válaszolni, úgy elképesztette, hogy a rabló képes volt a szent ereklyét tulajdon másolatának nézni!
Még mindig hahotázva, a rabló a kezébe vette mindkét dokumentumot, és nekiveselkedett, hogy széttépje őket.
— Jézus, Mária, Szent József! — sikoltott fel a szerzetes, és térdre rogyott az ösvényen. — Az isten szerelmére, uram!
A rabló a földre dobta a papírokat.
— Megbirkózhatsz értük — ajánlotta fel sportszerűen. — Ha legyőzöl, megkapod a késemet!
— Jól van — mondta gondolkodás nélkül Francis. A küzdelem, futott át rajta, legalább lehetőséget ad az Égnek, hogy feltűnés nélkül közbeavatkozhasson. Ó, Istenem, ki erőt adtál Jákobnak, Hogy megbirkózzon az angyallal…
Felálltak egymással szemben. Francis testvér keresztet vetett. A rabló kihúzta a kését az övéből, és ledobta a papírok mellé. Lassan kerülgetni kezdték egymást…
Három másodperc múlva a szerzetes nyöszörögve feküdt egy tömör izomhegy alatt. Egy éles kődarab mintha a gerincét akarta volna elmetélni.
— Hihi! — így a rabló. Föltápászkodott, felvette a kését, összetekerte a dokumentumokat.
Francis testvér összekulcsolt kézzel, mintha csak imádkozott volna, térden csúszott utána, és teli torokból kérlelte:
— Kérem szépen, legalább csak az egyiket vigye el, ne mind a kettőt! Kérem szépen!
— Most már legfeljebb visszavásárolhatod! — mondta kuncogva a rabló. — Elnyertem tőled, nem?
— Nincsen semmim, szegény vagyok!
— Nem baj, ha igazán annyira kellenek neked, biztos tudsz aranyat szerezni! Két hekló arany a váltság értük. Akármikor elhozhatod. Addig elrakom a vackaidat a kalyibámban. Ha vissza akarod kapni őket, csak az aranyat kell elhoznod!
— Értse meg, nem nekem fontosak, hanem másoknak! A pápának viszem őket! Talán megfizetik majd a váltságdíjat a fontosabbikért. De hadd vigyem el a másikat, hogy legalább lássák! Az úgysem igazán fontos!
A rabló már elindult, most visszanézett.
— Még azt is elhiszem, hogy megcsókolnád a lábamat, hogy visszakapd!
Francis testvér utánarohant, és odaadón megcsókolta a lábát.