— Én arra gondoltam… én önt kérdeztem, Messér…- hebegte a szerzetes.
— Engem?! Miért éppen engem? Én nem vagyok különlegesség. Itt vagy egy városban, amely hemzseg a bíborosoktól, és erre te Malfreddo Aguerrának akarsz meggyónni?
— Igen, mert… mert a mi Szentünk képviselője volt — magyarázta a kis szerzetes.
— Így már értem. Persze hogy meggyónhatsz nekem. De azt ugye tudod, hogy a védőszentetek nevében nem oldozhatlak fel? A Szentháromságnak kell lennie, mint rendesen. Az megteszi?
Francisnak kevés meggyónnivalója volt, de lelkét régóta nyomasztotta — Dom Arkos közreműködésével — az a félelem, hogy az óvóhely fölfedezésével esetleg hátráltatta a szentté avatást. Leibowitz posztulátora meghallgatta, megnyugtatta és feloldozta a székesegyházban, aztán körbevitte az ősrégi templomban. A szentté avatás és a rákövetkező mise során Francis testvér csak az épület magasztos pompáját érzékelte. Most az idős monsignore felhívta a figyelmét a roskadozó falakra, a javításra szoruló részekre, egyik-másik régebbi freskó szégyenletes állapotára. Francis ismét megpillantotta a szegénységet, melyet a méltóság elleplezett. Az egyház nem volt gazdag abban az időben. Francis végül kinyithatta a csomagot. Egy erszény volt benne, az erszényben pedig két hekló arany. Ránézett Monsignore Aguerrára. A monsignore elmosolyodott.
— Ugye azt mondtad, hogy a rabló birkózásban elnyerte tőled az illuminált másolatot? — kérdezte.
— Igen, Messér.
— Akkor tehát, még ha kényszerűségből is, de te magad határoztál úgy, hogy megbirkózol érte, igaz? Elfogadtad a kihívást?
A szerzetes bólintott.
— Akkor szerintem nem fogod a bűnt pártolni vele, ha visszavásárolod. — Vállon veregette a szerzetest, és megáldotta. Aztán már menni kellett.
A tudás lángjának kis őrizője gyalogszerrel indult el vissza az apátság felé. Hosszú napokig-hetekig tartott az út, de Francis szíve ujjongott, ahogy a rabló leshelye felé közeledett. Tégy vele, amit jónak látsz —, mondta Leó pápa az aranyra. És ezenfelül a szerzetes még választ is kapott immár a rabló gúnyos kérdésére! A könyvek sorára gondolt, melyek ébredésre várnak sokszázados álmukból.
A rabló viszont nem várta a leshelyén, ahogy Francis remélte. Látszottak ugyan friss lábnyomok a földön, de keresztezték az ösvényt; a rablónak semmi jele nem volt. A fák között átszűrődő napfény kirajzolta a leveleket a földön. Nem volt sűrű az erdő, de árnyékot adott. Francis leült az ösvény mellé, és várakozott.
Déltájt egy bagoly huhogott, valami távoli patakágy viszonylagos sötétjének mélyéből. A fakoronák fölött, az ég kékségében keselyűk köröztek. Ezen a napon békés benyomást tett az erdő. Ahogy Francis álmosan hallgatta a verebek neszezését a közeli aljnövényzetben, azon vette észre magát, hogy nemigen érdekli, ma jön-e a rabló vagy holnap. Olyan hosszú volt az útja, hogy nem is bánta, ha egy napot pihenéssel tölthet, amíg vár. Üldögélt, és nézte a keselyüket. Néha végigtekintett az ösvényen, mely messzi sivatagi otthona felé vezetett. A rabló kitűnő búvóhelyet választott ki magának. Innen az ember mindkét irányban több mint egy mérföldnyi útszakaszt beláthatott anélkül, hogy őt magát észrevehettek volna az erdő rejtekében.
A távolban valami megmozdult az úton.
Francis testvér kezével beárnyékolta a szemét, úgy figyelte a távoli mozgást. Ott, messze, volt egy napos folt, ahol egy bozóttűz lecsupaszította a területet a délkelet felé vezető ösvény körül. A napsütötte részen az ösvény délibábosan, tükrözően csillogott. A tükröződés miatt Francis nem látott tisztán, de valami mozgást érzékelt a hőségfolt közepén. Egy fekete vesszőcske, vonaglott ott! Időnként mintha feje lett volna. Időnként teljesen eltűnt a hőségtől vibráló levegőben, Francis mindazonáltal ki tudta venni, hogy lassan közeledik. Egyszer, amikor egy felhő pereme súrolta a napot, a vibrálás néhány másodpercre megszűnt; a szerzetes fáradt, rövidlátó szeme akkor megállapította, hogy a vonagló vesszőcske valóban ember, de túl messze volt ahhoz, hogy felismerhesse. Megborzongott, Valami nagyon is ismerős volt abban a vesszőcskében.
De nem, képtelenség, hogy ugyanaz volna!
A szerzetes keresztet vetett, és elővette a rózsafüzért, szeme azonban az ima közben is részegeződött a távoli, délibábos jelenségre…
Mialatt ott várt a rablóra, már majdnem egy órája nagy vita folyt valamivel följebb, a hegyoldalban. A vita egytagú szavakban, suttogva zajlott, és most véget ért. Egycsuklyás meggyőzte Kétcsuklyást. A pápa gyermekei halkan előlopóztak bozótbeli rejtekükből, és lesettenkedtek a hegyoldalon.
Már tízméternyire megközelítették Francist, amikor megzördült egy kavics. A szerzetes éppen a rózsafüzér Negyedik Dicsőséges Titkának harmadik Avéjét mormolta, amikor körülnézett.
A nyílvessző pontosan a szeme között találta el.
— Evés! Evés! Evés! — rikoltozták a pápa gyermekei.
A délnyugat felé vezető úton az öreg vándor leült egy fatörzsre, és lehunyta a szemét, mert bántotta már a nap. Megviselt szalmakalapjával meglegyezte magát, és tovább rágta a fűszerlevelet. Hosszú ideje vándorolt már. A keresés végeérhetetlennek rémlett, de mindig megvolt a lehetősége, hogy a következő magaslat vagy az út következő kanyarulata mögött rátalál arra, amit keres. Amikor befejezte a legyezést, visszanyomta a fejébe a kalapot, megvakarta bozontos szakállát, és körbepislantott a vidéken. Előtte a domboldalon kis erdőfolt volt, melyet nem bántott a tűz. Jóleső árnyékot kínált, de a vándor csak ült ott a napon, és figyelte a kíváncsi keselyűket. Jó néhányan összegyűltek, és meglehetősen mélyen leereszkedtek az erdőcske fölé. Az egyik madár nagy merészen leröppent a fák közé, de gyorsan fel is tűnt megint, erőteljes szárnycsapásokkal hajtotta magát fölfelé, míg nem talált egy emelkedő légoszlopot, amely már erőlködés nélkül vitte tovább. A dögevők sötét csapata szemlátomást a szokásosnál több energiát használt el szárnysuhogtatásra. Rendszerint mozdulatlan szárnnyal lebegtek, takarékoskodtak az erejükkel. Most úgy csapkodták a levegőt a domboldal fölött, mintha alig várnák, hogy leszállhassanak.
Amíg a keselyűk érdeklődők, de óvatosak maradtak, az maradt a vándor is. Itt, a hegyek között pumák tanyáztak, a hegyek mögött pedig a pumáknál is rosszabb lények; és olykor messzire eljutottak.
A vándor csak várakozott. Végül a keselyűk leereszkedtek a fák közé. A vándor várt még öt percet, aztán végre fölkelt, és sántítva megindult az erdőcske felé, testének súlyát megosztva rossz lába és botja között.
Nemsokára beért az erdőbe. A keselyük egy ember maradványai körül serénykedtek. A vándor husángjával elkergette a madarakat, és szemügyre vette a maradványokat. Tekintélyes darabok hiányoztak. A koponyát nyílvessző fúrta át, a tarkón kimeredt a hegye. Az öregember nyugtalanul körbetekintett a bozótosban. Nem látott senkit, de bőséggel voltak lábnyomok az ösvény szomszédságában. Nem volt biztonságos ott maradni.
Akár biztonságos, akár nem, a munkát el kellett végezni. Az öreg vándor keresett egy helyet, ahol a föld elég puha volt hozzá, hogy kézzel-bottal ásni lehessen. Mialatt ásott, a dühös keselyűk alacsonyan a fakoronák fölött köröztek. Néha lecsaptak a föld felé, de aztán újra fölszárnyaltak. Egy óráig, majd kettőig ott lebegtek izgatottan a fás domboldal fölött.
Az egyik madár végül leereszkedett. Felháborodva lépkedett fel-alá a friss földkupacon, melynek végében kődarab állt jelként, aztán csalódottan föllebbent. A dögevők sötét csapata otthagyta az erdőcskét, fölemelkedett a magasba a meleg légáramlatokkal, miközben éhesen lesték a vidéket.