Egy döglött-vaddisznó feküdt a Torzszülöttek Völgyén túl. A keselyűk boldogan észlelték, és lesiklottak lakomázni. Később egy távoli hegyszorosban egy puma megnyalta a szája szélét, és otthagyta a préda maradékát. A keselyűk szemlátomást hálásak voltak érte, hogy eltakaríthatták.
Amikor eljött az ideje, a keselyük lerakták a tojásaikat, aztán féltő gonddal hordták az élelmet a fiókáknak: egy-egy kígyótetemet, egy-egy kóbor kutya darabjait.
Az új nemzedék felnőtt, megerősödött, magasra szárnyalt és messzire, fekete szárnyain lebegve várta, hogy a termékeny föld megteremje a dögök sokaságát. Néha csak egy béka volt a vacsora. Egyszer egy új-római küldönc.
Útjaikon eljutottak a közép-nyugati síkságok fölé. Örömmel látták, milyen bőségben hagytak jó dolgokat szanaszét a földön maguk mögött a nomádok, ahogy diadalmasan törtek előre dél felé.
Amikor eljött az ideje, a keselyűk lerakták tojásaikat, aztán féltő gonddal hordták az élelmet a fiókáknak. A föld évszázadokon át bőségesen ellátta őket, és évszázadokon át el is fogja…
Egy darabig bőven volt mit találni a Vörös-folyó térségében; de aztán a mészárlásból lassan kinőtt egy városállam. A fejlődő városállamok iránt a keselyük nem tápláltak vonzalmat, habár végső bukásuk rendszerint elnyerte a tetszésüket. Elhúzódtak Texarkanától, és bebarangolták a messzi nyugati síkságokat. Mint minden élőlény, ők is sokszor újra és újra benépesítették a Földet a magukfajtákkal.
Végül elérkezett az Úr 3174-ik éve.
Azt rebesgették, háború készül.
II. RÉSZ: FIAT LUX
12. FEJEZET
Marcus Apollo bizonyos lett benne, hogy a háború a küszöbön áll, mihelyt véletlenül meghallotta, amint Hannegan harmadik felesége azt mondta egy szolgálóleánynak, hogy kedvelt udvaronca ép bőrrel érkezett vissza küldetéséből, Vad Medve törzsének sátrai közül. Az a tény, hogy az udvaronc élve visszatért a nomádok táborából, napnál világosabban jelezte, hogy háború készül. A küldött állítólagos megbízatása az volt, hogy tudassa a sík vidéki törzsekkel, hogy a civilizált államok beléptek a Szent Ostor Szövetségébe a vitatott területeket illetően, és ezentúl kíméletlen bosszút állnak a nomád népeken és rablóbandákon minden újabb portyázgatás esetén. De olyan ember még nem született, aki ilyen üzenet átadása után élve visszatért volna Vad Medvétől. Ennélfogva — vonta le a következtetést Apollo — az ultimátum nem hangzott el; Hannegan követe más, titkos céllal indult el a Síkságra. És a cél nagyon is nyilvánvaló volt…
Apollo udvariasan átóvakodott a kis vendégcsoporton, éles szeme megkereste Claret testvért, megpróbálta elkapni a pillantását. Apollo magas alakja, szigorú, fekete reverendája, melynek derekán csak az egyetlen élénk színű csík jelezte rangját, éles ellentétben állt a többiek öltözékének a díszteremben kavargó, kaleidoszkópszerű színpompájával, és nem került nagy fáradságába, hogy magára vonja írnoka figyelmét. Fejével intett a büféasztal felé, melyen már csak maradványok éktelenkedtek, zsíros edények meg néhány szemlátomást odakozmált sült galamb. Apollo belekotort a merőkanállal a puncsostál mélyébe, észrevette, hogy egy döglött csótány úszik a fűszerek között, és előzékenyen Claret testvérnek nyújtotta oda az első poharat, amikor odaért.
— Köszönöm, Messér — mondta Claret, akinek figyelmét elkerülte a csótány. — Beszélni óhajtott velem?
— Mihelyt vége a fogadásnak. A szálláshelyemen. Sarkal ép bőrrel visszatért.
— Ó!
— Ennél vészterhesebb ó-t még nem hallottam. Eszerint tisztában van az érdekes következményekkel…
— Hogyne, Messér! Ez azt jelenti, hogy Hannegan részéről az egész Szövetség csak ámítás, és az a célja, hogy meg…
— Psszt! Később! — Apollo a szemével intett, hogy jön valaki, s az írnok elfordult, hogy újra megtöltse poharát a puncsostálból. Ott hirtelen nagyon megragadta valami a figyelmét, föl sem nézett a selyembe öltözött, sovány alakra, aki feléjük igyekezett a bejárat felől. Apollo hűvös udvariassággal elmosolyodott, és meghajolt az illető felé. Kézfogásuk rövid volt, és érezhetően barátságtalan.
— Nocsak, Thon Taddeo — mondta a pap —, a jelenléte meglepetés számomra! Azt hittem, kerüli az ilyen léha összejöveteleket. Mi lehet a különlegessége ennek a mostaninak, hogy idevonz egy ilyen kiváló tudóst? — Megjátszott értetlenséggel felvonta a szemöldökét.
— Természetesen ön vonzott ide — mondta a vendég hasonlóan gunyoros hangon —, ön az egyetlen oka, hogy eljöttem.
— Én? — A pap meglepetést színlelt, pedig a kijelentés valószínűleg igaz volt; féltestvérének esküvői fogadása önmagában kevés lett volna arra, hogy Thon Taddeo ünnepi díszt öltsön magára, és kimozduljon a kollégium falai közül.
— Az az igazság, hogy egész nap magát kerestem. Azt mondták, itt biztosan megtalálom. Máskülönben… — Körülpillantott a díszteremben, és idegesen, megvetően felhorkantott.
A horkantás elszakította a köteléket, mely addig, ki tudja, miért, a puncsostálon tartotta Claret testvér megbűvölt tekintetét.
— Kér puncsot, Thon Taddeo? — érdeklődött, és odanyújtott egy tele pohárral.
A tudós egy biccentés kíséretében elfogadta, felhajtotta.
— Meg akartam kérdezni még néhány dolgot a Leibowitz-féle dokumentumokról, amikről a múltkor beszéltünk — mondta Marcus Apollónak. — Kaptam egy levelet az apátságból, egy Kornhoer nevű illetőtől. Biztosított róla, hogy a birtokukban levő írásos emlékek még az európai-amerikai civilizáció utolsó évéiből származnak…
Ha az a tény, hogy több hónappal ezelőtt ő maga szintén biztosította erről a tudóst, irritálta is Apollót, nem mutatta ki.
— Igen — mondta. — Úgy tudom, nem férhet kétség a hitelességükhöz.
— Ha ez így van, akkor teljesen érthetetlen számomra, hogy senki sem hallott még… de ez most mindegy. Kornhoer lajstromot és leírást küldött jó néhány dokumentumról és szövegről, amely állítólag a birtokukban van. Ha egyáltalán léteznek, látnom kell őket!
— Igazán?
— Igen. Ha szélhámosság, le kell leplezni, ha pedig nem, akkor az adatok felmérhetetlen értékűek lehetnek!
A monsignore felvonta a szemöldökét.
— Biztosíthatom, hogy szélhámosságról szó sincs — mondta ridegen.
— A levélben egyúttal meghívtak, hogy keressem föl az apátságot, és vizsgáljam meg a dokumentumokat. Nyilvánvalóan hallottak rólam.
— Nem feltétlenül — mondta Apollo. Nem tudta nem kihasználni a lehetőséget. — Nemigen érdekli őket, hogy ki olvassa el a könyveiket, feltéve, hogy rendesen kezet mos előtte, és nem tesz kárt a féltett kincseikben.
A tudós arca elborult. Nem volt ínyére az a feltételezés, hogy létezhetnek művelt emberek, akik még nem hallották a nevét.
— De hát akkor minden rendben van! — folytatta Apollo nyájasan. — Semmi gond! Fogadja el a meghívást, keresse föl az apátságot, tanulmányozza át a relikviáikat! Szívesen fogadják majd.
A tudós ingerülten felfortyant:
— És utazzak át a Síkságon, amikor Vad Medve nemzetsége… — Thon Taddeo hirtelen elharapta a mondatot.
— Tessék? Nem értettem jól… — Apollo arcán nem látszott különös figyelem, de a halántékán lüktetni kezdett egy ér, ahogy várakozóan Thon Taddeóra nézett.