— Csak azt mondtam, hogy hosszú és veszélyes az út, meg különben sem tölthetek hat hónapot távol a kollégiumtól. Azt akartam megbeszélni, nem lehetne-e odaküldeni a polgármester gárdistáiból egy jól felfegyverzett csapatot, hogy hozzák ide a dokumentumokat tanulmányozásra.
Apollónak torkán akadt a szó. Gyerekes vágyat érzett, hogy sípcsonton rúgja a tudóst.
— Sajnos — mondta egy pillanatnyi hallgatás után — attól félek, hogy az teljességgel lehetetlen. De az egész kérdés amúgy sem tartozik a hatáskörömbe, úgyhogy nemigen lehetek a segítségére.
— Miért nem? — méltatlankodott Thon Taddeo. — Nem maga a vatikáni nuncius Hannegan udvarában?
— De igen, pontosan az vagyok. Új-Rómát képviselem, nem az egyes szerzetesrendeket. Az apátságok irányítása az apátjaik kezében van.
— De ha Új-Róma egy kis nyomást gyakorolna…
A sípcsonton rúgás vágya újult erővel tört fel.
— Jobb volna ezt később megbeszélni — mondta kurtán Monsignore Apollo. — Ma este a dolgozószobámban, ha megfelel. — Félig elfordult, kérdően visszanézett, mintha azt mondaná: „Na, mi lesz már?”
— Ott leszek — vágta rá a tudós, aztán elcsörtetett.
— Miért nem mondott azonnal nemet? — füstölgött Claret, amikor egy óra múlva kettesben maradtak a követségi lakosztályban. — Hogy felbecsülhetetlen értékű ereklyéket hurcoljanak át a banditák járta vidéken, ilyen időkben? Elképzelhetetlen, Messér!
— Az bizony.
— Akkor miért?
— Két okból. Először: Thon Taddeo Hannegan rokona, méghozzá befolyásos rokona. Illő udvariasságot kell tanúsítanunk iránta, akár rokonszenvezünk vele, akár nem. Másodszor: elkezdett valamit Vad Medve nemzetségéről, aztán abbahagyta. Azt hiszem, tudja, mi van készülőben! Nem szándékozom kémkedésre adni a fejem, de ha történetesen elmond valamit, semmi sem gátolhat meg benne minket, hogy belevegyük a jelentésünkbe, melyet majd maga személyesen továbbít Új-Rómába.
— Én?! — Az írnok szemlátomást megrendült. — Új-Rómába?… De mi a…
— Ne olyan hangosan! — mondta a nuncius az ajtó felé tekintve. — El kell majd küldenem a helyzetértékelésemet Őszentségének, méghozzá gyorsan. De az ilyesmit nem meri leírni az ember. Ha Hannegan emberei elfognának egy ilyen jelentést, maga meg én valószínűleg nemsokára arccal lefelé úsznánk a Vörös-folyón. Ha pedig Hannegan ellenségeinek kerülne a kezébe, Hannegan vélhetően feljogosítva érezné magát, hogy kémkedésért nyilvánosan fölakasztasson bennünket. Szép, szép a vértanúság, de egyelőre más a dolgunk.
— És nekem kell szóban továbbítani a jelentést a Vatikánba? — mormolta Claret testvér. Szemmel láthatóan nem lelkesedett a kilátásért, hogy ellenséges területen keljen át.
— Nincs más mód. Nem biztos, de elképzelhető, hogy Thon Taddeo ürügyet ad rá, hogy maga hirtelen útra keljen a Szent Leibowitz-apátságba vagy Új-Rómába vagy mindkét helyre. Ha az udvarnál valamilyen gyanú ébredne, én majd igyekszem elterelni.
— És mi lesz a lényege a jelentésnek, melyet továbbítanom kell, Messér?
— Az, hogy Hannegan törekvése, hogy egyetlen dinasztia uralma alatt egyesítse a földrészt, nem olyan hiú ábránd, mint hittük! Hogy a Szent Ostor Szövetsége valószínűleg csak cselvetés Hannegan részéről, és arra akarja felhasználni, hogy a denveri birodalmat és a laredói nemzetet is összeugrassza a síkvidéki nomádokkal. Ha a laredói erőket leköti a Vad Medvével való csatározás, akkor Chihuahua Államnak nem kell sok biztatás, hogy délről megtámadja Laredót. Végül is régi ellenségek. Hannegan persze akkor győzedelmesen bevonulhat Rio Laredóba. Ha Laredo a kezében van, akkor már nyugodtan fontolóra veheti, hogy leszámoljon Denverrel és a Mississippi Köztársasággal is, nem kell attól félnie, hogy délről hátba támadják.
— Gondolja, hogy Hannegan véghez tudja vinni, Messér?
Marcus Apollo válaszra nyitotta a száját, aztán lassan becsukta. Odament az ablakhoz, kinézett a napfényben úszó városra, a rendetlenül terpeszkedő városra, mely legnagyobb részben egy másik korszak romjaiból épült fel. Utcáinak nem volt szabályos rendje. Lassan nőtt fel az ősi romokon, ahogy talán egy napon ennek a romjain is felnő majd egy másik város.
— Nem tudom — mondta halkan. — Ezekben az időkben nehéz elítélni akárkit is azért, mert egyesíteni szeretné ezt a szétszabdalt földrészt. Még ha olyan eszközökkel is, mint… de nem, ezt magam sem gondolom komolyan, — mélyet sóhajtott. — Mindenesetre a mi érdekeink nem azonosak a politika érdekeivel. Figyelmeztetnünk kell Új-Rómát, hogy mi lehet készülőben, mert akármi történik is, az egyházra hatással lesz. És ha előre tudunk róla, talán kívül tudjuk tartani magunkat a perpatvaron.
— Ezt komolyan hiszi?
— Ugyan, dehogy — mondta szelíden a pap.
Thon Taddeo Pfardentrott a lehető legkorábbi, már estének tekinthető időpontban érkezett meg Marcus Apollo dolgozószobájába. A fogadás óta észrevehetően megváltozott a viselkedése. Sikerült szívélyes mosolyt erőltetnie az arcára, és valami sóvár izgalom volt a modorában. Ez az alak, gondolta Marcus, nagyon szeretne megkapni valamit, és még udvariasságra is hajlandó érte. Lehet, hogy a lajstrom, melyet a Leibowitz-apátság szerzetesei küldtek az ősi irományokról, mélyebb benyomást tett a thonra, mint mutatni szerette volna. A találkozás előtt a nuncius szellemi viadalra készült, de a tudóst nyilvánvaló izgalma túl könnyű áldozattá tette, s Apollo magában lemondott a nagy szópárbajról.
— Ma délután tanácskozást tartott a kollégium tantestülete — mondta Thon Taddeo, mihelyt kényelmesen elhelyezkedtek. — Szó esett Kornhoer testvér leveléről meg a dokumentumok listájáról. — Elhallgatott, mintha a megfelelő tálalást fontolgatta volna. A balján magasodó boltíves ablakon beszűrődő szürkés, alkonyi fényben sápadtnak, feszültnek rémlett az arca, távol ülő, szürke szeme úgy fürkészte a papot, mintha fel akarná mérni, meg akarná becsülni.
— Ha jól értem, szkepticizmust tanúsítottak?
A szürke szempár egy pillanatra megrebbent, aztán ismét Apollóra szegeződött.
— Legyek udvarias?
— Ne fáradjon vele — mondta a pap kuncogva.
— Szkepticizmust tanúsítottak. De inkább teljes hitetlenséget kellene mondanom. Az én megérzésem szerint, ha azok az iratok léteznek, akkor valószínűleg több száz éves hamisítványok. Kétlem, hogy az apátság mostani szerzetesei akarnának szélhámosságot elkövetni. Ők természetesen hitelesnek hiszik a dokumentumokat.
— Kedves magától, hogy fölmenti őket — mondta Apollo fanyar hangon.
— Mondtam, hogy lehetek udvarias is. Óhajtja?
— Nem. Folytassa.
A thon fölkelt, átült az ablak mellé. Kibámult a nyugaton halványuló, sárgás felhősávokra, és beszéd közben az ablakpárkányt ütögette puhán.
— Az iratok… Mindegy, mit hiszünk róluk; az a gondolat, hogy ilyen dokumentumok még épségben létezhetnek — hogy akár a legkisebb esély megvan a létezésükre! —, ez a gondolat olyan izgató, hogy mindenképpen, haladéktalanul meg kell vizsgálni őket!
— Semmi akadálya — mondta Apollo némi derűvel. — Meghívták önt. De árulja el, mit talál olyan izgatónak azokban a dokumentumokban?
A tudós tekintete rávillant.
— Ismeri a munkámat?
A monsignore tétovázott. Ismerte — de ha bevallja, akkor esetleg azt is kénytelen bevallani: tudja, hogy Thon Taddeo nevét együtt emlegetik az ezer éve vagy még régebben meghalt természetfilozófusokéval, pedig a thon alig múlt még harmincéves. Apollo nem szívesen vallotta volna be, hogy tudja: ebből az ígéretes ifjú tudósból könnyen válhat azoknak a ritka géniuszoknak egyike, akik évszázadonként egyszer-kétszer bukkannak csak fel, és egy csapásra forradalmasítják a gondolkodás hatalmas területeit. Bocsánatkérően köhentett.