— Be kell vallanom, hogy nemigen szoktam ilyesmit…
— Nem baj. — Pfardentrott egy legyintéssel elintézte a mentegetőzést. — A java úgyis nagyon elvont, a laikusoknak unalmas. Az elektromos eszencia elmélete. A bolygómozgás. A testek vonzása. Ilyesmi. Nomármost, Kornhoer listáján olyan nevek szerepelnek, mint Laplace, Maxwell és Einstein — ezek mondanak valamit magának?
— Nem sokat. A történelem természetfilozófusokként tartja számon őket, igaz? A legutolsó civilizáció összeomlása előtti időszakból. És azt hiszem, megemlíti őket az egyik pogány hagiográfia is…
A tudós bólintott.
— És ez minden, amit az emberiség tud róluk és a művükről! Fizikusok voltak, ha hinni lehet a nem éppen megbízható történészeinknek. Ők voltak a felelősek az európai-amerikai kultúra gyors fölemelkedéséért, ha igaz. Eddig szinte az eszembe sem jutott a nevük. A Kornhoer-félé leírások azonban, amiket az állítólagos ősi dokumentumokról küldött, mintha olyan iratokról szólnának, amelyek valamiféle fizikai tudományos művek részletei! Egyszerűen képtelenség!
— De meg kell győződni róla, igaz?
— Meg kell győződnünk róla. De jobban örülnék, ha az egész föl sem vetődött volna.
— Miért?
Thon Taddeo kibámult az ablakon. Odaintette a papot.
— Jöjjön csak egy pillanatra! Megmutatom, miért! Apollo fölállt az íróasztalától, odalépett, kinézett a lenti sáros, hepehupás utcára. A falon túl húzódott, mely körülkerítette a palotát, a laktanyát, a kollégium épületeit, elválasztotta a polgármesteri negyedet az alantas városi nyüzsgéstől. A tudós egy paraszt sötétlő alakjára mutatott, aki szamarát vezette hazafelé az alkonyaiban. Lába zsákvászonba volt göngyölve, s a sár úgy rákövült, hogy mintha emelni is alig tudta volna. De csak vonszolta magát előre, fél másodpercekre meg-megpihenve minden súlyos lépés után. Úgy rémlett, ahhoz is fáradt, hogy levakarja a sarat.
— Nem ül rá a szamárra — magyarázta Thon Taddeo —, mert ma reggel a szamár meg volt rakva kukoricával. Nem jut az eszébe, hogy most üresek a zsákok. Ami megfelelt reggel, az megfelel este is.
— Ismeri?
— El szokott haladni az én ablakom alatt is. Minden reggel, minden este. Maga eddig nem vette észre?
— Van még ezer ilyen.
— Nézze csak! El tudja hitetni magával, hogy ez a félállat az egyenes ágú leszármazottja olyan embereknek, akik állítólag repülő szerkezeteket alkottak, a Holdra utaztak, munkába fogták a természet erőit, beszélő és szinte gondolkodó gépeket készítettek? El tudja hinni, hogy voltak ilyen emberek?
Apollo hallgatott.
— Nézzen rá! — erősködött a tudós. — Most már túl sötét van, nem láthatja a szifilisztályogot a nyakán, meg azt, hogyan rothad szét az orra. De valószínűleg már eleve félhülyének született. Tudatlan, babonás, vérengző állat. Beteggé teszi a gyermekeit. Pár pénzdarabért meg is ölné őket. Nézzen rá, mondja meg, látja-e benne egy hatalmas civilizáció ivadékát! Mi az, amit lát?
— Krisztus képmását! — mordult rá a monsignore, maga is meglepődve hirtelen felindulásán. — Mit akar, mit lássak?
A tudós türelmetlenül felcsattant. — Az ellentmondást! A minden ablakból látható ember és a történészek lefestette ember, az egykori óriás között. Nem tudom elfogadni! Egy nagyszerű, okos civilizáció hogy pusztíthatta el magát ilyen maradéktalanul?
— Talán úgy — mondta Apollo —, hogy materiális dolgokban volt nagyszerű és materiális dolgokban okos, semmi másban. — Odébb lépett, hogy meggyújtsa a faggyúmécsest, mert a szürkületből gyorsan este lett. Összeütögette az acélt-kovát, míg a tapló tüzet nem fogott: Gyengéd fújkálással élesztgette.
— Lehetséges — mondta Thon Taddeo —, de kételkedem benne.
— Eszerint elveti az egész történelmet, mint mítoszt? — Kis lángocska vette körül a szikrát.
— Nem „vetem el”. De megkérdőjelezem. Ki írta le azt a történelmet?
— A szerzetesrendek, természetesen. A legsötétebb századok alatt nem volt senki más, aki bármit is följegyezzen. — Átvitte a lángot a kanócra.
— Tessék! Erről van szó! És az ellenpápák idején hány szakadár rend agyalta ki a saját verzióját erről-arról, aztán adta tovább korábbi szerzők munkájaként? Nem lehet tudni; igazában nem lehet tudni! Hogy létezett ezen a földrészen egy fejlettebb civilizáció, mint a mostani, azt nem tagadhatjuk. Csak rá kell nézni a romokra, a rozsdásodó fémre. Csak le kell ásni a futóhomok alá, ott vannak az útjaik maradványai. De hol vannak a roncsai azoknak a szerkezeteknek, amelyek abban az időben a maga történészei szerint az embert szolgálták? Hol vannak az önjáró szekerek vagy a repülő gépezetek maradványai?
— Ekevasakat és kapákat kovácsoltak belőlük.
— Ha ugyan léteztek!
— Ha kételkedik benne, akkor miért fárad vele, hogy megvizsgálja a Leibowitz-rend dokumentumait?
— Mert a kételkedés nem cáfolat. A kétely csak hatékony eszköz, amellyel a történelmet vizsgálni kell.
A nuncius összeszorított ajakkal mosolygott.
— És mit kíván tőlem? Mit tegyek ennek az érdekében, tanult thon?
A tudós komoly, feszült arccal feléje hajolt.
— Írjon annak az apátnak! Biztosítsa róla, hogy a dokumentumoknak a lehető leggondosabb bánásmódban lesz részük, és visszakerülnek hozzá, mihelyt maradéktalanul ellenőriztük hitelességüket, és megvizsgáltuk a tartalmukat!
— Ki biztosítja errőclass="underline" ön van én?
— Hannegan, ön és én is!
— Legfeljebb ön és Hannegan. Nekem nincsen saját katonaságom…
A másik elvörösödött.
— Mondja csak — folytatta sietve a nuncius —, a banditákat leszámítva, miért ragaszkodik hozzá, hogy mindenképpen itt vizsgálja meg a dokumentumokat? Miért nem mehet el az apátságba?
— A legjobban azzal indokolhatja meg az apátnak, hogy ha a dokumentumok hitelesek is, ha az apátságban lennénk kénytelenek megvizsgálni őket, a pozitív vélemény nem sokat jelentene a többi világi tudós szemében.
— Úgy érti, a kollégái azt hihetnék, hogy a szerzetesek valamiképpen rászedték magát?
— Éppenséggel az is elképzelhető. Lényegesebb azonban, hogy ha idehozzák őket, megvizsgálhatja őket a kollégiumból mindenki, akinek számít a véleménye. De nem költöztethetjük az egész kollégiumot hat hónapra a délnyugati sivatagba!
— Ebben van valami.
— Továbbítja a kérést az apátságnak?
— Igen.
Thon Taddeo meglepett arcot vágott.
— De a maga kérése lesz, nem az enyém — tette hozzá a nuncius. — És a tisztesség kedvéért meg kell mondanom, hogy szerintem Dom Paulo, az apát nem fog beleegyezni!
A thon azonban a jelek szerint ennyivel is megelégedett. Amikor eltávozott, Apollo hívatta az írnokát.
— Holnap indul Új-Rómába — mondta neki.
— Útba ejtem a Leibowitz-apátságot?
— Majd visszafelé. Az Új-Rómának szánt jelentés sürgős!
— Értem, Messér.
— Az apátságban mondja majd meg Dom Paulónak, hogy Sába királynője azt szeretné, ha Salamon jönne el hozzá. Ajándékokkal. Aztán ajánlom, hogy fogja majd be a fülét. Amikor Dom Paulo befejezi a dühöngést, siessen vissza, hogy nemet mondhassak Thon Taddeónak!