Kornhoer testvér sóvár, lelkes vigyorral az arcán lépett oda urához és parancsolójához.
— Hát, apát uram, nemsokára olyan fényt látunk, amilyet élő ember még nem látott!
— Ez nem mentes bizonyos hiúságtól, testvérem… — felelte Paulo.
— Hiúság, Domne? Az, hogy hasznát vegyük annak, amit megtanultunk?
— Én inkább arra a sietségre gondoltam, amellyel minél előbb akarjátok hasznát venni, hogy imponáljatok egy bizonyos idelátogató tudósnak. De hagyjuk ezt! Lássuk inkább azt a mérnöki boszorkányságot…
Odamentek a tákolmányhoz. Semmi hasznos emberi alkotásra nem emlékeztette az apátot, hacsak a foglyok kínzására szolgáló szerkezeteket nem tekinti az ember hasznosnak. Egy tengelyt tárcsák és szíjak kapcsoltak össze egy derékmagasságú forgókereszttel. Négy kocsikerék volt fölszerelve a tengelyre, pár hüvelyknyi távolságban egymástól. Vastag vasabroncsaikon mély bevágások látszottak, és a bevágásokba számtalan, madárfészekre emlékeztető drótgubanc támaszkodott. A drótot ércpénzből húzta a helybéli kovács Sanly Bowittsban. Dom Paulo észrevette, hogy a kerekek látszólag szabadon pöröghettek a levegőben, mert az abroncsuk nem ért hozzá semmihez. Velük szemben azonban vastömbök álltak, mintha fékek lettek volna, de nem érintkeztek a kerekekkel. A vastömbök is számtalanszor körbe voltak tekerve dróttal — Kornoer azt mondta, azok a „gerjesztőtekercsek”. Dom Paulo komoran csóválta a fejét.
— Ez lesz a legnagyobb materiális előrelépés az apátságban azóta, hogy száz évvel ezelőtt elkészült a nyomdagép! — jelentette ki büszkén Kornhoer.
— Működni fog? — kérdezte bizonytalanul Dom Paulo.
— Felteszem rá egyhavi ház körüli munkámat, apát uram!
Annál többet kockáztatsz te, gondolta a pap, de nem mondta ki.
— Hol jön ki a fény? — érdeklődött, és ismét szemügyre vette a különös szerkezetet.
A szerzetes fölnevetett.
— Ó, arra van egy külön lámpánk! Amit itt lát, ez csak a „dinamó”. Ez állítja elő az elektromos eszenciát, ami világít majd a lámpában.
Dom Paulo bánatosan nézegette, mekkora helyet foglalt el a dinamó.
— Ez az eszencia… — mormolta. — Nem lehetne esetleg birkafaggyúból kivonni?
— Nem, nem… Az elektromos eszencia az… Akarja, hogy elmagyarázzam?
— Inkább ne. Nem nekem való a természettudomány! Gyötörjétek vele a ti ifjú fejeteket! — Gyorsan hátralépett, nehogy kupán vágja egy-gerenda, melyet két ács vitt el mellette nagy sietve. — Mondd csak — kérdezte —, ha a Leibowitz-korszak írásos emlékeinek tanulmányozásából megtudható, hogyan kell ilyesmit készíteni, akkor szerinted miért nem szánta rá magát egyik elődünk sem, hogy megcsinálja?
A szerzetes egy pillanatig hallgatott.
— Nem könnyű elmagyarázni — mondta végül. — A fennmaradt írásokban voltaképpen nincsen közvetlen információ arról, hogyan kell dinamót készíteni. Inkább azt lehetne mondani, hogy az információt hallgatólagosan magában foglalja egy egész sor töredékes írott emlék. Hallgatólagosan és részlegesen. Csak következtetni lehet rá. Ehhez azonban az embernek szüksége van elméletekre is, amikből kiindulhat, és az elődeinknek nem állt a rendelkezésükre ilyen elméleti információ.
— Nekünk viszont igen?
— Nos hát… most, hogy van néhány olyan ember, mint… — mélységes tisztelet érzett a hangjában, és egy pillanatra elhallgatott, mielőtt kimondta a nevet… — mint Thon Taddeo…
— Ez teljes mondat volt? — kérdezte némi keserűséggel az apát.
— Szóval egészen mostanáig a filozófusok nemigen foglalkoztak új fizikai elméletekkel. Tulajdonképpen… Thon Taddeo… — megint az a tiszteletteli hang, jegyezte meg magában az apát — az ő munkássága szolgáltatta a szükséges hipotéziseket. Például az elmélete az elektromos eszenciák mobilitásáról, a megmaradási teoréma…
— Akkor bizonyára örül majd, hogy megvalósítják az elméletét. De hol van maga a lámpa, ha szabad kérdeznem? Remélem, nem nagyobb, mint a dinamó.
— Ez az, Domne — mondta a szerzetes, és fölvett egy tárgyat az asztalról. Szemlátomást nem volt több egy kis állványnál, mely két fekete rudat tartott. A rudak távolságát egy csavarral lehetett szabályozni. — Szénrudak — magyarázta Kornhoer. — Az ősök ezt „ívlámpának” nevezték volna. Létezett másfajta lámpa is, de ahhoz nincsenek anyagaink.
— Bámulatos! És honnan jön a fény?
— Innen. — A szerzetes a szénrudak közötti résre mutatott.
— Nagyon kicsinyke láng lehet — jegyezte meg az apát.
— Igen, de nagyon fényes! Szerintem fényesebb lesz száz gyertyánál is!
— Ugyan!
— Szinte hihetetlen, igaz?
— Egyszerűen nevetséges… — Amikor észrevette Kornhoer testvér arcán a megvillanó sértődöttséget, az apát gyorsan folytatta: — …még elgondolni is, hogy mostanáig méhviasszal és birkafaggyúval kínlódtunk!
— Azon jár az eszem — vallotta be szégyenlősen a szerzetes —, hogy vajon az ősök nem ilyet használtak-e az oltáraikon gyertya helyett…
— Nem! — mondta az apát. — Egészen biztosan nem! Ezt hidd el nekem! Kérlek, a lehető leggyorsabban verd ki a fejedből, és eszedbe se jusson többé!
— Igen, apát uram.
— Nomármost, hová akarod felfüggeszteni ezt a dolgot?
— Hát… — Kornhoer testvér elhallgatott, töprengve körülnézett a homályos pincében. — Ezen még nem gondolkodtam. Gondolom, a legjobb helye az asztal fölött volna, ahol… Thon Taddeo… — (Miért hallgat el mindig így, mielőtt kiejti a nevét? — kérdezte magában ingerülten Dom Paulo.) — …fog dolgozni.
— Erről a leghelyesebb volna Armbruster testvért megkérdezni — jelentette ki az apát, aztán észrevette, hogy a szerzetes hirtelen zavart képet vágott. — Mi baj van? Csak nem megint?…
Kornhoer bocsánatkérően elfintorodott.
— Nem, apát uram, higgye el, egyszer sem jöttem ki a béketűrésből! Nem mondom, volt köztünk szóváltás, de… — Vállat vont. — Nem akarja, hogy bármit is elmozdítsunk! Állandóan boszorkányságról motyog, meg ilyesmiről. Nagyon nehéz értelmesen beszélni vele. Már félig vak, annyit olvasott rossz világításnál, mégis azt hajtogatja, hogy az ördög műve, amire készülünk! Nem is tudom, mit mondjak.
Dom Paulo enyhén összeráncolta a homlokát, ahogy átmentek a helyiség túlsó felébe, ahonnan Armbruster testvér változatlan rosszallással szemlélte a fejleményeket.
— Tessék, most teljesült a kívánságod — szólt oda a könyvtáros Kornhoernek, ahogy a közelébe értek. — Mikor állítasz be egy gépi könyvtárost is, testvérem?
— Vannak rá utalások, testvérem, hogy egykoron léteztek ilyenek — mordult föl a feltaláló. — A Machina analytica leírásaiban található hivatkozások…
— Elég, elég! — szólt közbe az apát, aztán a könyvtároshoz fordult. — Thon Taddeónak valahol dolgoznia kell majd. Mit javasolsz?
Armbruster a hüvelykujjával a természettudományi alkóv felé bökött. — Használja az olvasóasztalt, mint mindenki más!
— Mi lenne, ha itt rendeznénk be neki egy munkahelyet középen, apát uram? — mondott gyorsan ellene Kornhoer. — Nemcsak asztalra lesz szüksége, hanem golyós számolóra, palatáblára és rajztáblára is. Ideiglenesen spanyolfalat tehetnénk köréje…
— Azt hittem, használni akarja majd a Leibowitz-anyagokat és a legrégibb írásos emlékeinket is, vagy nem? — kérdezte gyanakvóan a könyvtáros.