15. FEJEZET
Hongan Os alapjában véve igazságos és jóindulatú ember volt. Amikor látta, hogy harcosainak egy csoportja elszórakozik a laredói foglyokkal, megállt, elnézte egy darabig; de amikor három laredóit a bokájuknál fogva a lovak közé kötöztek, aztán őrjöngő vágtára korbácsolták a lovakat, Hongan Os úgy döntött, hogy közbelép. Megparancsolta, hogy a harcosokat ott helyben korbácsolják meg, mert Hongan Ost — Vad Medvét — mindenki könyörületes törzsfőnöknek ismerte. Nem bánt rosszul egyetlen lóval sem.
— A foglyok megölése asszonyi munka — morgott megvetően a megkorbácsolt bűnösökre. — Tisztálkodjatok meg, nehogy kicsúfoljanak az asszonyok, aztán távozzatok el a táborból az újholdig, mert tizenkét napra ki vagytok tiltva! — Tiltakozó nyögéseikre válaszul még hozzátette: — És ha a lovak átvonszolták volna valamelyiket a táboron? A fűevő kis főnökök a vendégeink, és mindenki tudja, hogy könnyen megijednek a vértől. Különösen a maguk fajtájabeliek vérétől. Erre gondotok legyen!
— De ezek a fűevők déliek! — szólalt meg az egyik harcos, és a vérben úszó foglyok felé intett. — A vendégeink pedig keletről jött fűevők! Hát nincsen egyezség köztünk, igazi emberek és a keletiek között, hogy hadat viselünk a déliek ellen?
— Ha ezt még egyszer megemlíted, kivágatom a nyelvedet, és megetetem a kutyákkal! — figyelmeztette Vad Medve. — Felejtsd el, hogy ilyesmiről hallottál!
— Sok napot töltenek köztünk a növény-emberek, Hatalmasok Fia?
— Ki sejtheti, mi jár a földtúrók fejében? — kérdezte dühösen Vad Medve. — Az ő gondolataik nem olyanok, mint a mieink. Azt mondják, hogy egy részük továbbmegy, át a Száraz Vidéken, a fűevő papokhoz, a fekete ruhásokhoz. A többiek itt maradnak megbeszélni… de ez már nem való a ti fületeknek. Most menjetek, és tizenkét napig szégyelljetek magatokat!
Hátat fordított nekik, hogy amikor elsompolyognak, ne érezzék szúrós pillantását. Az utóbbi időben lazult a fegyelem. A nemzetségek nyugtalankodtak. Híre ment a Síkság népe között, hogy ő, Hongan Ős kezet fogott az ünnepi tűz fölött egy texarkanai küldöttel, és hogy a sámán mindkettőjük levágott körmét és haját beledolgozta egy fogadalmi bábuba, biztosítékként bármelyik fél esetleges árulása ellen. Híre ment, hogy egyezséget kötöttek, márpedig az emberek és a fűevők közötti bármiféle egyezséget a törzsek szégyenletesnek tekintettek. Vad Medve érezte az ifjabb harcosok leplezett megvetését, de nem adhatott magyarázatot nekik, amíg nem jött el az ideje.
Vad Medve hajlandó volt minden jó gondolatot meghallgatni, akárha kutyától jött is. A fűevők gondolatai ritkán voltak jók, de Vad Medvére mély hatást tettek a keleti fűevő király üzenetei, aki megmagyarázta a titoktartás fontosságát, és helytelenítette az öncélú hetvenkedést. Ha a laredóiak megtudnák, hogy Hannegan fölfegyverzi a törzseket, a terv bizonyosan kudarcot vallana. Vad Medve már sokat tűnődött ezen a gondolaton; viszolygott tőle — hiszen vitathatatlanul fölemelőbb és férfiasabb, ha az ember megmondja az ellenségnek, hogy mit szándékozik tenni vele, mielőtt megteszi; de mégis, minél többet tűnődött rajta, annál bölcsebbnek találta. A fűevő király vagy egészen nyúlszívű gyáva volt, vagy majdnem olyan okos, mint egy ember — Vad Medve nem döntötte el, melyik, de a gondolatot magát bölcsnek ítélte. A titoktartás létfontosságú volt, még ha egy időre asszonyi gyöngeségnek látszott is. Ha Vad Medve emberei tudnák, hogy a fegyverek, melyeket kapnak, Hannegan ajándékai, nem pedig a határ menti portyák zsákmányai, akkor előfordulhatna, hogy Laredo kiszedi a tervet a portyákon elfogott harcosokból. Ennélfogva hagyni kellett, hogy a törzsek morgolódjanak, hogy milyen szégyenletesek ezek a béketárgyalások a keleti föld túrókkal.
Ám a tárgyalás nem békéről folyt. Gazdag zsákmányt ígért.
Néhány héttel azelőtt Vad Medve személyesen vezetett egy „harci osztagot” keletre, és száz lóval, négy tucat hosszú puskával, több hordó puskaporral, rengeteg golyóval és egy fogollyal tértek vissza. De még a kísérő harcosok sem tudták, hogy a titkos fegyverraktárát Hannegan emberei készítették oda nekik, sem azt, hogy a fogoly valójában egy texarkanai lovassági tiszt volt, aki a jövőben tanácsadója lesz Vad Medvének a laredóiak várható harcmodorát illetően. Minden fűevőgondolat szégyentelen volt, de a tiszt gondolatai ki tudták fürkészni a déli fűevők gondolatait. Hongan Osét azonban nem.
Vad Medve jogos büszkeséggel úgy érezte, jó üzletet csinált. Nem tett ígéretet másra, mint hogy nem visel hadat Texarkana ellen, és nem hajt el több marhát a keleti határról, de csak addig, amíg Hannegan ellátja fegyverrel és felszereléssel. A Laredo elleni háború felől csak hallgatólagosan egyeztek meg a szent tűz fölött, de annyira egybevágott Vad Medve természetes hajlandóságával, hogy nem volt szükség formális szerződésre. Vad Medve úgy érezte, hogy ha egyik ellenségével szövetséget köt, a többivel egyenként elbánhat, és végül visszanyerheti mindama legelőket, melyeket az előző században jogtalanul elhódítottak a letelepedő földtúrók.
Már leszállt az este, amikor a főnök belovagolt a táborba. Hűvös lett a Síkságon. A keletről jött vendégek takaróikba burkolózva ültek a tanácskozó tűz körül, három vén társaságában, miközben a szokásos kíváncsi gyerekhad tátott szájjal bámult a környező árnyak rejtekéből, a sátorlapok alól az idegenekre. Összesen tizenketten voltak az idegenek, de két külön csoportra oszlottak, melyek együtt utaztak ugyan, de szemlátomást nemigen keresték egymás társaságát. Az egyik csoport vezetője nyilvánvalóan őrült volt. Habár Vad Medvének nem volt kifogása az elmebaj ellen (sőt sámánjai nagy becsben tartották, mint a legbensőségesebb kapcsolatot a természetfölöttivel), mindeddig nem tudta, hogy a földtúrók is vezéri erényként tartják számon a tébolyt. Ez az illető azonban az ideje felét azzal töltötte, hogy a földet ásta lenn, a kiszáradt folyóágynál, a másik felét pedig azzal, hogy titokzatos jeleket rótt egy kis könyvbe. Nyilvánvalóan boszorkánymester, méghozzá valószínűleg olyan, akit jó szemmel tartani…
Vad Medve csak addig állt meg, míg felöltötte ünnepi farkasprém köntösét, és egy sámánnal fölfestette a homlokára a totemjelet, aztán csatlakozott a tűz körül ülő csoporthoz.
— Féljetek! — üvöltött fel szertartásosan egy idős harcos, ahogy a törzsek főnöke belépett a tűz fényébe. — Féljetek, mert a Nagy Hatalmú jár gyermekei között! Hulljatok térdre, ó, törzsek, mert az ő neve Vad Medve — jól szerzett név, mert ifjúkorában bizony legyőzött puszta kézzel egy megvadult medvét, igen, puszta kézzel fojtotta meg, odafönn északon…
Hongan Os ügyet sem vetett a dicshimnuszra. Elvett egy csésze vért az öregasszonytól, aki a tanácskozótűz körül ülőket szolgálta ki. Frissen vették egy levágott tulokból, még meleg volt. A főnök először felhajtotta, csak aztán fordult meg, hogy egy biccentéssel üdvözölje a keletieket, akik látható nyugtalansággal nézték a rövid ivászatot.
— Ááááh! — mondta a főnök.
— Ááááh! — felelte rá a három vén meg az egyik fűevő, aki vette magának a bátorságot, hogy csatlakozzék hozzájuk. Az emberek egy pillanatra viszolyogva nézték a fűevőt.