A tébolyult fűevő igyekezett elterelni a figyelmet társa baklövéséről.
— Mondd csak — szólalt meg, amikor a főnök kényelembe helyezte magát —, miért van az, hogy a te néped nem iszik vizet? Tiltják az isteneitek?
— Ki tudja, mit isznak az istenek? — dörmögte Vad Medve. — A mondás azt tartja, hogy a víz a jószágnak meg a földtúróknak való, a tej a gyerekeknek, a vér az embereknek. Talán nem jól van így?
Az őrült fűevő nem sértődött meg. Szürke szemének kutató pillantását a főnökre emelte, aztán odabiccentett egyik társának.
— A víz a jószágnak való, az a magyarázat! — mondta. — Az örökös aszály! Ami kevés víz van, azt a pásztornép az állatoknak tartogatja. Azon tűnődtem, vajon alátámasztották-e vallási tabuval is.
Társa elfintorodott, és texarkanai nyelven szólalt meg:
— Víz! Az istenekre, miért nem ihatunk vizet, Thon Taddeo?! Az alkalmazkodásból is megárt a sok! — Kiköpött, de nyál nem jött a szájából. — Vért inni! Ragad tőle az ember torka! Miért nem kaphatunk csak egy kortyocska…?
— Majd ha elmentünk innen! — De Thon…
— Nem! — förmedt rá a tudós; aztán amikor észrevette, hogy a törzsbeliek sötét tekintettel figyelik őket, ismét a síksági nyelven szólította meg Vad Medvét. — Társam éppen a te néped férfiasságát és jó egészségét dicsérte — mondta. — Talán a táplálkozásotoknak köszönhetitek.
— Hah! — mordult fel a főnök, de aztán szinte vidoran kurjantott oda az öregasszonynak: — Adj annak az idegennek egy kupa vöröset!
Thon Taddeo társa megborzongott, de egy szóval sem tiltakozott.
— Ó, főnök, egy kérésem volna nagyságodhoz — mondta a tudós. — Holnap folytatjuk utunkat nyugat felé. Megtisztelésnek vennénk, ha néhány harcosod elkísérhetne bennünket.
— Miért?
Thon Taddeo elhallgatott.
— Hát… mutatni az utat… — Megint elhallgatott, hirtelen elmosolyodott. — Nem, megmondom az igazat úgy, ahogy van! Vannak olyanok a tieid között, akik rossz szemmel nézik a jelenlétünket a vidékén. Habár a te vendégszereteted a lehető…
Hongan Os hátravetette a fejét, harsányan felröhögött.
— Félnek a kisebb törzsektől! — mondta a véneknek. — Félnek, hogy megtámadják őket, mihelyt kilépnek a sátraim közül! Füvet esznek, és félnek a küzdelemtől!…
A tudós arca enyhén elpirult.
— Ne félj semmit, idegen! — mondta kuncogva a főnök. — Igazi emberek mennek majd veletek!
Thon Taddeo eltúlzott hálával fejet hajtott.
— Mondd csak — kérdezte Vad Medve —, mi az, amit a nyugati Száraz Vidéken kerestek? Új földeket, ahol ültetni lehet? Megmondhatom, hogy nem találtok! Van egy-két nedvesebb kis folt, de azokon kívül sehol nem terem meg még az állatnak való sem.
— Nem új földeket keresünk — felelte vendége. — Tudod, nem vagyunk mi mindnyájan földművelők. Az utunk célja… — Elhallgatott. A nomádok nyelvén nem lehetett kifejezni, hogy miért mennek a Szent Leibowitz-apátságba. — …ősi varázslatok elsajátítása.
A vének egyike, egy sámán, mintha hegyezni kezdte volna a fülét.
— Ősi varázslat? Nyugaton? Nem tudok ottani varázslókról, hacsak nem a fekete ruhásokra gondolsz…
— Hozzájuk megyünk.
— Hö! Miféle varázslatuk lehet, amiért érdemes odamenni? A küldönceiket olyan könnyű elkapni, hogy semmi mulatság nincs benne, habár meg kell hagyni, a kínzást jól tűrik! Milyen varázslatot tanulhattok meg tőlük?
— Nos, ami engem illet, egyetértek veled — mondta Thon Taddeo. — De azt beszélik, hogy az egyik táborukban nagy erejű, ööö… ráolvasásokat őriznek. Ha ez igaz, akkor a fekete ruhások nyilvánvalóan nem tudják, hogyan kell használni őket, mi viszont reméljük, hogy kitanulhatjuk a fortélyaikat, a magunk javára.
— A fekete ruhások megengedik majd, hogy kilessétek a titkaikat?
Thon Taddeo elmosolyodott.
— Azt hiszem, igen. Már nem merik rejtegetni őket. Ha kellene, erővel el tudnánk venni tőlük.
— Bátor beszéd — csúfolódott Vad Medve. — Úgy látszik, a földtúrók bátrabban szoktak viselkedni egymás között, mert az igazi emberek között igencsak alázatosak!
A tudós, aki már torkig volt a nomád sértegetéseivel, úgy döntött, hogy korán lefekszik.
A katonák ott maradtak a tűz körül, hogy megbeszéljék Vad Medvével az elkerülhetetlenül bekövetkező háborút; de a háború végül is nem tartozott Thon Taddeóra. Tudatlan unokatestvére politikai ambíciói távol álltak tőle, attól a törekvésétől, hogy a korszak sötétségében új életre keltse a tudást. Azért persze hasznosnak bizonyult a fejedelem pártfogása, nem is egyszer.
16. FEJEZET
A vén remete a fennsík szélén állt, és nézte a sivatagon át közeledő kis porfelhőt. A remete idegesen csámcsogott, magában mormogott, hangtalanul kuncogott. Aszott bőrét sötétre égette, cserzette a nap, bozontos szakálla sárgásra színeződött az álla táján. Szalmakalap volt rajta, és zsákvászonra emlékeztető, durva háziszőttesből készült ágyékkötő — ezenkívül csak egy pár saru meg a kecskebőr vizes tömlő.
Csak nézte a porfelhőt, ahogy áthaladt Sanly Bowitts falun, és elindult a fennsík mellett elvezető úton.
— Á! — horkant föl a remete, és tekintete lassan lángra gyúlt. — Sokasodni fog az Ő birodalma, és végtelen lészen az Ő békéje: uralkodni fog Ő mindenek felett!
Hirtelen leszökellt a száraz patakágyban, a botjával segítve magát, mint holmi háromlábú macska, kőről kőre ugrott, de legnagyobbrészt csúszott. Gyors leereszkedésének porfellege fölszállt a magasba, aztán szétfoszlott a szélben.
A fennsík lábánál a vénember eltűnt a mesquitocserjék között, meghúzta magát és várakozott. Nemsokára megütötte a fülét a közeledő lovas komótos trappolása. Az út felé húzódott, kilesett az ágak között. A kanyarban feltűnt a póni, porfátyolba burkolózva. A remete kiszökkent az ösvényre, fölemelte mindkét karját.
— Ollá alláj! — kiáltotta, ahogy a lovas megtorpant, odaugrott, megragadta a kantárt, és összevont szemöldökkel, aggodalmasan meredt a nyeregben ülőre.
Szeme egy pillanatra furcsa tűzben égett.
— Mert egy Gyermek születik közénk, egy Fiú adatik nekünk… — De aztán az aggodalmas kifejezés szomorúra váltott. — Ez nem Ő! — dörmögött bosszúsan az ég felé.
A lovas hátravetette a csuklyáját, és fölnevetett. A remete egy pillanatig dühösen pislogott rá, aztán lassan derengeni kezdett az arcán a fölismerés.
— Á, te vagy az — dörmögte. — Azt hittem, már rég meghaltál! Mit keresel errefelé?
— Visszahoztam a tékozló fiút, Benjamin — mondta Dom Paulo. Megrángatott egy köteléket, és a kék fejű kecske elő trappolt a póni mögül. Ahogy észrevette a remetét, hangosan fölmekegett, és rángatni kezdte a kötelet. — És… gondoltam, meglátogatlak.
— Az állat a Költőé — vetette oda a remete. — Tisztességgel elnyerte szerencsejátékban, habár csalt a nyomorult. Vidd vissza hozzá, és ha adhatok egy tanácsot, ne üsd bele az orrodat olyan világi csalásokba, amikhez semmi közöd. Isten áldjon! — Visszafordult a patakágy felé.
— Várj, Benjamin! Fogd a kecskédet, különben odaadom az első parasztnak. Semmi kedvem hozzá, hogy összevissza mászkáljon az apátságban, és belemekegjen a misébe!
— Nem kecske! — mondta haragosan a remete. — Ez az a fenevad, amelyet a prófétátok látott, és arra született, hogy egy asszonyi állat lovagoljon rajta! Ha rám hallgatsz, megátkozod, és kikergeted a sivatagba. Mint látod, osztott patájú, és kérődzik. — Ismét elfordult, elindult.