Az apát mosolya eltűnt az arcáról.
— Benjamin, tényleg visszamégy a hegyre anélkül, hogy akárcsak üdvözölnéd öreg barátodat?
— Üdv! — szók vissza az öreg zsidó, és sértődötten továbbcsörtetett. Néhány lépés után megtorpant és hátranézett. — Fölösleges olyan megbántott képet vágnod — mondta. — Már öt éve nem vetted a fáradságot, hogy idetold a képedet, „öreg barátom”!
— Hát erről van szó! — mormolta az apát. Leszállt a nyeregből, és az öreg zsidó után sietett. — Benjamin, Benjamin, hiszen jöttem volna én, de nem vagyok a magam ura!
A remete feléje fordult.
— Hát, Paulo, ha már itt vagy…
Hirtelen elnevették magukat, és összeölelkeztek.
— Jó, hogy itt vagy, vén zsörtölődő! — mondta a remete.
— Én vagyok a zsörtölődő?!
— No jó, gondolom, én se vagyok sokkal jobb. Ez az évszázad nagyon megviselt.
— Hallom, kövekkel szoktad megdobálni a novíciusokat, akik errefelé töltik a nagyböjti próbaidejüket. Igaz lehet a hír? — Tettetett felháborodással meredt a remetére.
— Csak kavicsokkal.
— Te vén gazember!
— Ugyan, ugyan, Paulo! Az egyikük egyszer összetévesztett egy távoli rokonommal, egy bizonyos Leibowitzcal. Azt hitte, az volt a küldetésem, hogy üzenetet vigyek neki… vagy legalábbis néhány másik semmirekellőd azt hitte. Nem szeretném, ha még egyszer előfordulna, úgyhogy időnként megdobálom őket. Hah! Engem ugyan nem tévesztenek össze megint azzal a rokonommal; nekem az nem rokonom többé…
A pap értetlen képet vágott.
— Kivel tévesztett össze? Szent Leibowitzcal? Na ne, Benjamin! Ez azért már túlzás!
Benjamin csúfolódó hangon kántálta:
— Összetévesztett egy Leibowitz nevű távoli rokonommal, úgyhogy most megdobálom őket…
Dom Paulo szemlátomást mélységesen megzavarodott.
— Szent Leibowitz sok évszázada halott! Hogyan le… — Elhallgatott, gyanakvóan pislogott az öreg remetére. — Te Benjamin, nehogy azzal a bizonyos mesével hozakodj elő nekem! A Szent ezerkétszáz éve meghalt, és nehogy azt mondd, hogy te ezerkétszáz éve…
— Ostobaság! — szakította félbe a vén zsidó. — Nem azt mondtam, hogy ezerkétszáz éve történt! Csak hatszáz éve. Jóval a drágalátos Szentetek halála után, azért volt olyan nevetséges. Persze abban az időben jámborabbak voltak a novíciusaitok, és hiszékenyebbek is. Azt hiszem, Francisnak hívták szegény fiút. Később én temettem el. Megmondtam Új-Rómában, hogy hol áshatják elő. Így kaptátok vissza a tetemét.
Az apát tátott szájjal nézett az öregre, ahogy a cserjék között a kút felé csörtettek, kötőféken vezetve a lovat és a kecskét. Francis? — tűnődött. Ez valószínűleg nem más, mint a Nagytiszteletű Francis Gerard, akinek a hagyomány szerint egyszer egy zarándok megmutatta, hol rejtezik a faluban az ősi óvóhely — csak akkor a falu még nem volt ott. Igen, körülbelül hatszáz éve lehetett… és most ez a vén csibész azt állítja, hogy ő volt az a zarándok? Néha szöget ütött a fejébe, honnan szerez Benjamin annyi ismeretet az apátság történetéről, hogy ilyen meséket tud kitalálni! Talán a Költőtől…
— Az persze az előző pályafutásom alatt történt — folytatta az öreg zsidó —, úgyhogy talán érthető volt a tévedés.
— Az előző pályafutásod?…
— Amikor bolyongtam.
— Hogy képzeled, hogy elhiszem az efféle képtelenségeket?
— Hmmm-hnnn! A Költő hisz nekem.
— No persze! A Költő a világ minden kincséért sem hinné el, hogy a Nagytiszteletű Francis egy szenttel találkozott, mert az babonaság volna. Inkább elhiszi, hogy veled találkozott — hatszáz évvel ezelőtt! Ez mégis természetesebb magyarázat, mi?
Benjamin fanyarul kuncogott. Paulo nézte, ahogy repedezett csanakját megmeríti a kútban, beleönti a vizestömlőbe, aztán újra megmeríti. A víz zavaros volt, bizonytalan, enyhén visszataszító árnyak úszkáltak benne, akárcsak az öreg zsidó emlékezetében. Csakugyan bizonytalan vajon az emlékezete? Vagy a bolondját járatja mindannyiunkkal? — tűnődött magában a pap. Leszámítva azt a rögeszméjét, hogy öregebb Matuzsálemnél is, Benjamin Eleazar a maga savanyú módján teljesen normálisnak tetszett.
— Kérsz? — érdeklődött a remete, felé nyújtva a csanakot.
Az apát megborzongott, de palástolta. Elfogadta a vizet, nehogy megbántsa az öreget, és egy hajtásra megitta a zavaros folyadékot.
— Nem vagy valami válogatós, mi? — mondta Benjamin, és lesújtóan végigmérte. — Én hozzá nem nyúlnék! — Megveregette a vizestömlőt. — Az állatoknak viszem.
Az apátot émelygés fogta el.
— Megváltoztál — mondta Benjamin, és még mindig merően nézte. — Sápadt vagy, mint a sajt, és csak csont és bőr.
— Beteg vagyok.
— Úgy is festesz. Gyere föl a kalyibámba, ha nem fáraszt ki a mászás!
— Semmi bajom nem lesz tőle. A minap egy kicsit rosszul voltam, és az orvosunk azt mondta, pihenjek. Piha! Ha nem érkezne hamarosan egy fontos vendég, fütyülnék rá. De hát érkezik, úgyhogy pihenek. Fárasztó a pihenés.
Benjamin széles vigyorral hátrapillantott rá, ahogy fölfelé kapaszkodtak a patakágyban. Megcsóválta ősz fejét.
— Ha tíz mérföldet lovagolsz a sivatagban, az pihentet?
— Engem igen. És találkozni akartam veled, Benjamin.
— Mit szól majd a falu népe? — kérdezte csúfondárosan a vén zsidó. — Azt fogják hinni, kibékültünk, és az bemocskolja mindkettőnk jó hírét.
— A mi jó hírünkért egy fabatkát sem adtak volna soha a piacon, igaz?
— Hát az igaz — ismerte el a másik, aztán rejtélyesen hozzátette: — Egyelőre…
— Még mindig várakózol, vén zsidó?
— De még mennyire! — csattant föl a remete.
Az apát fárasztónak találta a kapaszkodást. Kétszer megálltak pihenni. Mire fölértek, már szédült, és kénytelen volt a hórihorgas remetére támaszkodni. Tompa, égő érzés figyelmeztette a mellkasában, hogy elég az erőfeszítésből, de nyoma sem volt a korábbi, ádáz szorításnak.
Kék kobakú, mutáns kecskék kis nyája rebbent szét az idegen láttán, és eltűntek a bozót mélyén. Különösképpen a fennsík zöldellőbbnek tetszett, mint a környező sivatag, pedig nem volt semmilyen látható nedvességforrása.
— Erre, Paulo, a palotám felé!
A vén zsidó kuckója, mint kiderült, egyetlen helyiség volt, ablaktalan, kőfalú. A kövek hézagosan sorakoztak egymáson, mint valami kerítés, a széles réseken befújhatott a szél. A tető botok szedett-vedett szövevénye volt, a legtöbbjük girbegurba, rajtuk rozsé, szalma, kecskebőr. A bejárat mellett, alacsony kőpilléren egy nagy, lapos kődarab állt, rajta héber felirat:
A kőtábla mérete és az a szemmel látható szándék, hogy magára vonja a figyelmet, mosolyra indította Paulo apátot.
— Mi áll rajta, Benjamin? — érdeklődött. — Nagy forgalmat vonz ide?
— Hah, mi állhatna rajta? Csak annyi: „Sátorjavítás itt!”
A pap hitetlenkedve fújtatott.
— Jól van, ha nem akarsz, ne higgy nekem! De ha nem hiszed el, hogy az van odaírva, akkor még kevésbé hiheted el, ami a kőtábla másik oldalán áll.
— A fal felőli oldalon?
— Persze hogy a fal felőlin!