— Hmmm-hnnn! Bölcs bolond! — majmolta a remete. — De hát neked mindig a paradoxon és a rejtély volt a szakterületed, nem, Paulo? Ha valami nem ellentmondásos már önmagában, akkor nem is érdekel, ugye? Neked a Háromságot kell keresned az Egységben, az életet a halálban, a bölcsességet a bolondságban. Máskülönben túl hétköznapján értelmes volna…
— Aki megérzi a felelősséget, Benjamin, az bölcs. Aki azt hiszi, egymaga el tudja viselni, az bolond.
— Nem őrült?
— De, egy kicsit talán igen. De tiszteletre méltó őrült.
— Akkor elárulok egy kis titkot. Mindvégig tudtam, hogy nem tudom elviselni, már azóta, hogy Ő ismét előhívott. De ugyanarról beszélünk mi?
A pap vállat vont.
— Te úgy mondanád, hogy a kiválasztottság terhe. Én úgy, hogy az eredendő bűné. Így vagy úgy, a vele járó felelősség egyforma, habár lehet, hogy másként adjuk elő, és szavakban vadul vitatkozunk azon, hogy szavakban mit értünk valamin, aminek szavakban nincs is igazán értelme — mert olyasvalami, aminek csak a szív némaságában lesz jelentősége.
Benjamin kuncogott.
— Hát, örömmel hallom, hogy elismered végül, még ha mindössze csak annyit mondasz is, hogy voltaképpen sohasem mondtál semmit.
— Ne vihogj, te semmirekellő!
— De hát ti mindig olyan bőséggel használtátok a szavakat a Szentháromságotok védelmében, pedig Ő a legkevésbé sem szorult efféle védelemre, mielőtt megkaptátok tőlem mint Egységet… hm?
A pap elvörösödött, de nem szólt semmit.
— Tessék! — rikoltotta Benjamin, még ugrott is hozzá egyet. — Egyszer végre sikerült fölhergelni! Hö! De oda se neki! Én magam is jócskán használom a szavakat, de sohasem vagyok egészen bizonyos benne, hogy Ő meg én ugyanarra gondolunk. Azt hiszem, téged még kevésbé lehet hibáztatni; biztosan sokkal zavarbaejtőbb Hárommal, mint Eggyel.
— Istenkáromló, vén kaktusz! Tulajdonképpen Thon Taddeóról akartam kikérni a véleményedet, meg arról, hogy mi lehet készülőben.
— Egy szegény öreg remete véleményére miért volnál kíváncsi?
— Azért, Benjamin Eleazar bar-Józsué, mert ennyi év alatt, amíg várakoztál Arra, Aki Nem Jön El, ha bölcsességre nem is, de agyafúrtságra szert tettél.
A vén zsidó lehunyta a szemét, arcát a mennyezetre fordította, és ravaszkásan elmosolyodott.
— Sértegess csak — mondta gúnyos hangon —, szidalmazzál, kínozzál, üldöztessél; hanem tudod, mit mondok én?
— Tudom, azt, hogy „hmmm-hnnn”!
— Nem! Azt mondom, hogy Ő már közöttünk van! Egyszer láttam egy pillanatra.
— Mi? Kicsodát? Thon Taddeóról beszélsz?
— Nem! Különben sincs kedvem jövendölni, ha nem mondod el, hogy igazában mi a gondod, Paulo.
— Hát, Kornhoer testvér lámpája indította el az egészet.
— Lámpa?… Aha, a Költő említette. Ő azt jövendölte, hogy nem fog működni.
— A Költő tévedett, mint rendesen. Legalábbis úgy értesültem. Én nem voltam ott a kísérletnél.
— Tehát működött? Remek! És ez mit indított el?
— Csak a gondolkodást, bennem. Hogy milyen közel jutottunk valamihez, a várva várt parthoz? Vagy a pusztító örvényhez? Elektromos eszenciák a pincében! Tisztában vagy vele, mekkora változások történtek az elmúlt két évszázad alatt?
A pap nemsokára előhozakodott minden félelmével, a remete pedig, a sátrak javítója, türelmesen hallgatta, amíg a nap fénye már elkezdett beszűrődni a nyugati fal résein, és villózó sávokat húzott a poros levegőben.
— A legutóbbi civilizáció pusztulása óta a Memorabíliák megőrzése volt a mi különleges feladatunk. És meg is őriztük. De most? Kezdem átérezni annak a suszternak a gyötrelmét, aki cipőt próbál eladni a suszterfaluban.
A remete elmosolyodott.
— Az sem lehetetlen, ha különleges és a többinél jobb minőségű cipőt készít…
— Sajnos, úgy látszik, hogy a világi tudósok máris a magukénak mondhatnak egy-két ilyen módszert.
— Akkor ott kell hagyni a suszterszakmát, mielőtt tönkremégy.
— Nem lehetetlen — hagyta rá az apát. — De nyomasztó rágondolni is. Ezerkétszáz éven át mi voltunk az egyetlen kicsiny sziget egy mélységesen sötét óceán közepén. A Memorabíliák őrzése hálátlan feladat volt, de úgy érezzük, szent feladat. Ez csak a világi munkánk — de mindig is könyvcsempészek és magolók voltunk, és nehéz elképzelni, hogy a feladatunk nemsokára véget ér, nemsokára fölöslegessé válik. Valahogy nem tudom elhinni!
— Tehát megpróbáljátok lefőzni a többi „susztert”, és különös szerkezeteket építetek a pincében?
— Elismerem, ez a látszat…
— Mi lesz a következő lépés, hogy megelőzzétek a világiakat? Repülő gépezetet építetek? Vagy föltámasztjátok a Machina analyticát? Vagy esetleg átléptek rajtuk, és a metafizikához folyamodtok?
— Megszégyenítesz, vén zsidó! Tudod jól, hogy elsősorban Krisztus szolgái vagyunk, és az ilyen feladatok másoknak valók!
— Nem akartalak megszégyeníteni. Semmi ellentmondást nem látok benne, ha Krisztus szolgái repülő gépezetet építenek, habár hozzájuk jobban illenék, ha imádkozó gépet csinálnának.
— Nyomorult! Rossz szolgálatot teszek a rendemnek, amikor a bizalmamba avatlak!
Benjamin csak somolygott.
— Nem tudok együttérezni veled. Lehet, hogy a könyvek, amelyeket őriztek, tiszteletre méltóan régiek, de akkor is a világ gyermekei írták őket, és a világ gyermekei fogják elvenni őket tőletek. Eleve nem kellett volna belekontárkodnotok!
— Á, úgy látom, most megjött a kedved a jövendöléshez!
— Egyáltalán nem! Hamarosan lemegy a nap, ez talán jövendölés? Nem, pusztán az események belső következetességébe vetett hit kinyilvánítása. A világ gyermekei is következetesen viselkednek, tehát azt mondom, hogy mohón elvesznek majd mindent, amit nyújtani tudtok, elveszik tőletek a munkátokat, aztán kivénhedt roncsnak nyilvánítanak, végül pedig teljesen semmibe vesznek majd. De ti tehettek róla. Be kellett volna érnetek azzal a Könyvvel, amelyet tőlem kaptatok. Most már viseljétek a következményeit, hogy belekontárkodtatok másba!
Csúfondárosan beszélt, de a jóslata nyomasztóan közel állt Dom Paulo félelmeihez. A pap arca elkomorodott.
— Nem kell engem komolyan venni — mondta a remete. — Nem merészelek én jövendőt mondani, amíg nem láttam a szerkentyűtöket, és nem vettem szemügyre ezt a Thon Taddeót, aki egyébként már kezd érdekelni. Várjál, amíg az öreg sámán először tüzetesen megvizsgálja a zsigereit ennek az új korszaknak, ha használható jóslatot akarsz kapni tőle!
— Hát a lámpát nemigen láthatod, ha egyszer be sem teszed a lábad a kolostorba!
— Nem bírom az ocsmány főztötöket.
— És Thon Taddeóval sem fogsz találkozni, mert az ellenkező irányból jön. Ha az új korszak zsigereit azután akarod megvizsgálni, hogy megszületett, már késő a világra jövetelét megjövendölni.
— Badarság! Árt a születendő gyermeknek, ha a jövő mehet piszkálják. Én csak várok, aztán majd megjövendölöm, hogy születőben van — és nem az, amire én vártam.
— Micsoda derűs világszemlélet! Végül is mire vársz?
— Valakire, aki egyszer rám kiáltott.
— Rád kiáltott?
— „Jöjj ki!”
— Micsoda szamárság!
— Hmmm-hnnn! Az igazat megvallva, nemigen számítok Rá, hogy eljön, de azt mondta, várjak, így hát… — megvonta a vállát — várok. — Hamiskásan hunyorgó szeme egy pillanat múlva összeszűkült. — Paulo, hozd el erre azt a Thon Taddeót! Menjetek el a hegy lába mellett!