— Félreérti — mondta az apát erőtlenül, és Kornhoer testvér karja után kapott. — Az isten szerelmére, testvérem, magyarázd már meg!
De nem volt balzsam, mely írt adhatott volna a megsértett szakmai büszkeségre — akkor éppúgy nem, mint más korokban.
19. FEJEZET
A pincebeli sajnálatos eset óta az apát minden elképzelhető eszközzel igyekezett jóvátenni azt a szerencsétlen pillanatot. Thon Taddeo semmilyen látható jelét nem mutatta a neheztelésnek, sőt még elnézést is kért házigazdáitól az incidens hebehurgya megítélése miatt, miután a készülék feltalálója részletesen beszámolt a tudósnak arról, hogy kevéssel korábban miként tervezték és építették meg. A bocsánatkéréssel azonban a thon nem ért el mást, mint hogy még jobban meggyőzte az apátot róla, hogy komoly baklövést követtek el. A thon olyan helyzetbe került, mint a hegymászó, aki felkapaszkodik a „meghódítatlan” csúcsra, és amikor felér, egy vetélytársa monogramját találja a sziklába vésve — anélkül hogy a vetélytársa előre szólt volna. Megrendítő lehetett neki, gondolta Dom Paulo, különösen amiatt, ahogy megtudta.
Ha a thon nem erősítgette volna (talán éppen zavarából fakadt hevességgel), hogy a lámpa fénye a lehető legkiválóbb, elég erős még ahhoz is, hogy alaposan megvizsgálhassa mellette a töredezett, idő rágta dokumentumokat, melyek gyertyafénynél rendszerint szinte kivehetetlenek voltak, Dom Paulo haladéktalanul eltávolíttatta volna a szerkezetet a pincéből. Thon Taddeo azonban erősködött, hogy a kedvére van — minekutána rá kellett jönnie, hogy legalább négy novíciust vagy posztulánst kell folyamatosan azzal foglalkoztatni, hogy hajtsák a dinamót, és utánaállítsák az ívközt; erre könyörögni kezdett, hogy távolítsák el a lámpát — ám most Paulón volt a sor, hogy hajthatatlan legyen, s a fényforrás a helyén maradt.
Ilyen körülmények között kezdte el tehát kutatásait a tudós az apátságban, minden pillanatban ott érezve maga mögött a forgókeresztben izzadó három novíciust meg a negyediket, aki a megvakulást kockáztatva kuporgott a létra tetején, és igazgatta a lámpát, hogy folyamatosan égjen. A helyzet megihlette a Költőt, aki könyörtelenül versbe foglalta a Zavar nevű démont és gonosztetteit, melyeket a vezeklés vagy a megbékítés nevében követett el.
A thon és segédje több napon át tanulmányozta magát a könyvtárat, a kartotékokat, a kolostor feljegyzéseit, melyeknek nem volt közük a Memorabíliákhoz — mint aki a kagyló eredetiségének meghatározásából akar következtetni arra, hogy lehet-e benne gyöngy.
Egy alkalommal Kornhoer testvér a thon segédjét térden állva találta a refektórium ajtajában, és egy pillanatra az a benyomása támadt, hogy a másik éppen valami különleges módon imádja az ajtó fölötti Mária-képet, de a szerszámzörgés véget vetett az illúziónak. A thon segédje egy ácsok használta szintezőt fektetett le a bejáratban, és azt a mélyedést méregette, amelyet az évszázadok során a barátok sarui vájtak a kőben.
— Kormeghatározási módszereket keresünk — mondta az érdeklődő Kornhoernek. — Ez a hely alkalmasnak látszott a kopási sebesség mértékének a meghatározására, mert könnyű felbecsülni a forgalmat: emberenként és naponta három étkezés, amióta a köveket lerakták.
Kornhoerben akarva-akaratlanul is tiszteletet ébresztett az alaposságuk; a tevékenységet magát azonban nem értette.
— Az apátság építészeti dokumentációja hiánytalan — mondta. — Pontosan megállapítható belőle, hogy melyik épület mikor épült, melyik szárnyat mikor építették hozzá. Miért vesztegeti erre az időt?
A másik ártatlanul fölpillantott rá.
— A mesterem azt szokta mondani: „Nayol nem tud beszélni, ezért sohasem hazudik!”
— Nayol?
— A Vörös-folyó népének egyik természeti istene. A mester persze átvitt értelemben szokta használni. A legvégső érv mindig a tárgyi bizonyíték. A krónikások hazudhatnak, de a természet nem tud hazudni. — Észrevette a szerzetes arckifejezését, és gyorsan hozzátette: — Senki sem gondol csalásra! A thonnak egyszerűen elvi kérdés, hogy mindent alá kell támasztani objektív bizonyítékokkal.
— Megragadó gondolat — mormolta Kornhoer, aztán lehajolt, hogy jobban megnézze a rajzot, melyet a másik a padló homorulatának keresztmetszetéről készített. — Nocsak, ez éppen olyan alakú, mint az a görbe, amelyet Majek testvér normális eloszlásúnak szokott nevezni. Különös…
— Nincs benne semmi különös. Annak a valószínűsége, hogy egy-egy lépés eltér a középvonaltól, alighanem normális hibafüggvényt követ.
Kornhoer lázba jött.
— Idehívom Majek testvért! — mondta.
Az apát már kevésbé elvont érdeklődést tanúsított vendégeinek vizsgálódásai iránt.
— Kérdem én — mondta Gaultnak —, vajon miért készítenek részletes rajzokat az erődítéseinkről?
A perjel meglepett képet vágott.
— Ez még nem jutott el a fülembe. Úgy érti, Thon Taddeo…
— Nem. A tisztek, akik elkísérték. Teljes rendszerességgel dolgoznak.
— Honnan jött rá?
— A Költő szólt.
— A Költő?! No hiszen!
— Sajnos, ezúttal igazat mondott. Elcsente az egyik vázlatukat.
— Itt van?
— Nem, meghagytam neki, hogy tegye vissza. De nem tetszik a dolog. Baljóslatú!
— Gondolom, a Költő valami viszonzást is kért az információért…
— Furcsa, de nem! Egyből megutálta a thont. Amióta megérkeztek, a Költő állandóan dúl-fúl magában.
— Mindig is dúlt-fúlt.
— De nem ilyen komolyan.
— Mit gondol, miért térképezik fel az erődítéseket?
Paulo összeszorította a száját.
— Amíg ki nem derül valami más, feltételezhetjük, hogy az érdeklődésük titkos és szakmai jellegű. Mint erősség, az apátság jó hírnek örvend. Támadással, ostrommal egyszer sem vették be, és talán ez fölkeltette ezeknek a szakembereknek a csodálatát.
Gault atya töprengve tekintett kelet felé, a sivatagba.
— Ha meggondoljuk, a síkságon nyugat felé előrenyomuló hadseregnek valószínűleg föl kellene állítani egy helyőrséget valahol ezen a területen, mielőtt megrohanja Denvert… — Néhány pillanatig gondolkodott, aztán rémület ült ki az arcára. — És itt készen kapnák az erődítményt!
— Attól tartok, hogy nekik is ez jutott az eszükbe.
— Gondolja, hogy kémkedni jöttek?
— Nem, nem! Kétlem, hogy Hannegan egyáltalán hallott rólunk. De ezek itt vannak, katonatisztek, nyitva tartják a szemüket, elkerülhetetlenül támadnak ilyen elképzeléseik. És most igen valószínű, hogy Hannegan már hallani fog rólunk!
— Mi a szándéka, apát uram?
— Még nem tudom.
— Mi lenne, ha beszélne Thon Taddeóval?
— A tisztek nem az alárendeltjei. Csak kíséretül küldték őket, hogy megvédelmezzék. Mit tehetne?
— Hannegan rokona, és befolyásos ember. Az apát bólintott.
— Majd megpróbálok kitalálni valamit, hogy miként hozakodjam elő a dologgal. Először azonban még figyeljük egy kicsit, hogy mi történik!