Az elkövetkező napokban Thon Taddeo végzett a kagyló tanulmányozásával, és miután szemmel láthatóan megnyugodott benne, hogy igazi osztriga, nem pedig álcázott folyami kagyló, figyelmét a gyöngyre összpontosította. Nem volt egyszerű a feladata.
Nagy mennyiségű betű szerinti másolatot néztek át. Zörögtek, csörömpöltek a láncok, ahogy a nagyobb értékű könyvek lekerültek polcaikról. A részben sérült vagy megromlott állapotú eredetiek esetében nem lett volna bölcs dolog a másolatot készítő barát szemére és értelmezésére hagyatkozni. Ekkor előkerültek a leibowitzi időkből származó, eredeti iratok, melyeket a külön, lezárt pinceraktárakban, légmentes tokokban tároltak az örökkévalóság számára.
A thon segédje többfontnyi jegyzetet körmölt össze. Az ötödik nap után Thon Taddeo gyorsabban kezdett előrehaladni, és egész viselkedése olyan lett, mint a kiéhezett vadászkutyáé, amikor megcsapja a vad szaga.
— Csodálatos! — Szemlátomást ingadozott az ujjongás és a mosolygó hitetlenség között. — Töredékek egy huszadik századi fizikustól! Ráadásul az egyenletek még konzisztensek is!
Kornhoer átlesett a válla fölött.
— Ezt már láttam én — mondta elfulladva. — Nem tudtam eligazodni rajta. Fontos témáról szól?
— Még nem vagyok bizonyos benne. De a matematikája gyönyörű, gyönyörű! Nézzen ide, nézze ezt a kifejezést, ezt a hallatlanul összesűrített alakot! Ez itt, a gyökjel alatt, ez úgy fest, mint két derivált szorzata, de igazában a deriváltak egész halmazát jelképezi!
— Hogyhogy?
— Az indexek úgy permutálódnak, hogy kibővül az egész kifejezés; máskülönben semmiképpen sem képviselhetne egy vonalintegrált, ahogy a szerző mondja. Csodaszép! És nézze meg ezt a látszólag egyszerű kifejezést! Csalóka az egyszerűsége. Nyilvánvalóan nem egy egyenletet jelöl, hanem egy egész egyenletrendszert, rendkívül tömör alakban. Több napomba telt, amíg rájöttem, hogy a szerző nem egyszerűen mennyiségek, hanem egész rendszerek viszonyaira gondol! Még nem tudom mindegyik mennyiség fizikai tartalmát, de a matematikájának a kifinomultsága, hát az… az egyszerűen lenyűgöző! Ha ez csalás, akkor ihletett csalás. Ha pedig hiteles, akkor lehet, hogy hihetetlen szerencsénk van! Így vagy úgy, csodálatos! Látnom kell a létező legrégibb példányt!
A könyvtáros testvér felnyögött, ahogy előgördült a raktárból az újabb leólmozott hordó, hogy a mohó kezek felnyissák. Armbrustert nem indította meg, hogy a világi tudós két nap alatt fényt derített egy rejtélyre, mely évszázadok tucatján át megfejthetetlen talányként állt előttük. A Memorabíliák őrizője szemében minden egyes hordó felnyitása csak azt jelentette, hogy megrövidítik a benne levő dokumentum élettartamát, és nem is igyekezett véka alá rejteni, hogy helyteleníti az egész eljárást. A könyvtáros testvér szemében, kinek életcélja a könyvek megőrzése volt, a könyvek létének legfőbb értelme az volt, hogy meg lehessen őrizni őket a végtelenségig. A használat másodlagos cél volt, melyet mellőzni kellett, ha a tartósságot fenyegette.
Thon Taddeo lelkesedése egyre nőtt, ahogy múltak a napok, és az apát felszabadultabban kezdett lélegezni, amikor látta, hogy a thon korábbi hitetlensége fokozatosan szertefoszlik, amint újabb és újabb Tűzözön előtti tudományos szövegtöredékeket böngész át. A tudós nem jelentette be egyértelműen, hogy milyen volumenűre tervezte vizsgálódását; talán először körvonalazatlan volt a célja, de most annak az embernek a pattogós határozottságával vetette bele magát a munkába, aki pontos tervet követ. Mivel úgy érezte, talán valami hajnalhasadás készül, Dom Paulo elhatározta, felajánl egy kakasülőt a kakasnak, hogy onnan kukorékolhasson, ha indíttatást érez rá, hogy bejelentse a napkelte közeledtét.
— A közösségünk kíváncsi a munkájára — mondta a tudósnak. — Szívesen hallanánk róla, ha hajlandó lenne rá. Természetesen mindannyian találkoztunk már a kollégiumunkban az ön elméleti munkásságával, de a legtöbbünk számára túl tudományos ahhoz, hogy fel tudjuk fogni. Nem mondhatna-e róla valamit, ööö… hétköznapi nyelven, hogy azok is megérthessék, akik nem járatosak a területen? A többiek zsörtölődnek velem, hogy miért nem kértem már fel korábban egy előadásra; de úgy gondoltam, először szeretett volna megismerkedni a környezetével. Természetesen, ha nem akarja…
A thon pillantása mintha tapintókörzőt illesztett volna az apát koponyájára, és hatfelől körbemérte volna. Kétkedően elmosolyodott.
— Azt szeretné, hogy a lehető legegyszerűbb nyelven magyarázzam el a munkánkat?
— Valahogy úgy, ha lehetséges.
— Hát éppen ez az! — Fölnevetett. — A képzetlen ember elolvas egy természettudományi értekezést, és azt gondolja: „Hát ezt miért nem magyarázhatta el érthető nyelven?” Mert képtelen fölfogni, hogy amit elolvasott, az a lehető legegyszerűbb nyelv — annak a témának a kifejezésére! Voltaképpen a természetfilozófia tekintélyes része nem más, mint nyelvi egyszerűsítési törekvés — hogy megalkossunk olyan nyelveket, amelyeken féllapnyi egyenlőség kifejezhet egy-egy olyan gondolatot, melyet az úgynevezett egyszerű nyelven legalább ezer lapon lehetne csak megfogalmazni. Érthető, amit mondok?
— Azt hiszem, igen. És mivel nagyon is érthető, amit mond, talán beszélhetne nekünk éppen erről az aspektusról. Mármint ha nem korai a dolog, ami a Memorabíliákkal kapcsolatos munkáját illeti…
— Nos, nem korai! Most már meglehetősen tiszta elképzelésünk van róla, hogy milyen irányban — haladunk, és mit tudunk itt felhasználni. Össze kell illeszteni egy halom részletet, és nem mindegyik ugyanannak a konkrét képnek a része, de mind ugyanazt ábrázolja. Egyelőre nem tudjuk megjósolni, hogy mit tudunk majd kibogarászni mindebből, abban viszont már nagyjából bizonyosak vagyunk, hogy mit nem. Örömmel mondhatom, hogy biztatónak látszik a dolog. Semmi kifogásom ellene, hogy nagy vonalakban elmagyarázzam, de… — Megint kételkedően megvonta a vállát.
— Mi a gondja?
A thon szemmel láthatóan kissé zavarban volt.
— Csak kételyeim vannak a hallgatóságomat illetően. Nem szeretném megsérteni bárkinek is a vallásos érzületét.
— Hogyan sérthetné meg? Nem természetfilozófiai kérdésekről van szó? Illetve fizikai tudományról?
— Dehogynem. De sok embernek a világról alkotott elképzeléseit átszövik a vallásos… szóval azt akarom mondani, hogy…
— De hát ha a fizikai világ a téma, akkor eleve lehetetlenség sértőnek lenni! Különösen ebben a közösségben! Hosszú ideje várjuk, hogy a világ ismét érdeklődést kezdjen tanúsítani önmaga iránt. Annak ellenére, hogy hencegőnek tarthat, felhívom a figyelmét arra, hogy itt a kolostorban is van néhány egészen tehetséges amatőr természettudósunk. Itt van például Majek testvér, aztán Kornhoer testvér…
— Kornhoer! — A thon óvatosan fölpislantott az ívlámpára, aztán gyorsan elkapta a szemét. — Nem tudom megérteni!
— A lámpát? De hiszen ön már…
— Nem, nem, nem a lámpát! A lámpa önmagában elég egyszerű, mihelyt az ember túlesett a megrázkódtatáson, hogy a valóságban működni látja. Működnie is illik! Papíron is működőképes volna, önkényes értékeket adva különféle meghatározhatatlan változóknak és találomra felvéve egy-két paramétert. De az az egyetlen, hatalmas ugrás a ködös hipotézistől a működő modellig… — A thon idegesen köhécselt. — Én magát Kornhoert nem tudom megérteni! Tudja, mi az a szerkezet? — Ujjával a dinamó felé bökött. — Helyből távolugrás! Kornhoer átugrott körülbelül húszévnyi előkísérletet meg az elméleti megalapozást. Egyszerűen eltekintett az előzetes pepecseléstől! Maga hisz az isteni beavatkozásban. Én nem, de itt van rá a példa! Kocsikerekek… — Fölnevetett. — Mire lenne képes Kornhoer egy igazi műhelyben? Nem is értem, mit keres egy ilyen ember egy kolostor mélyén…