— Hagyjad, testvérem, hagyjad! — mondta gyorsan Paulo.
A Költő szívélyesen rámosolygott az apátra.
— Semmi baj, apát uram — mondta. — Nagyon szívesen bocsánatot kérek ön helyett. Ön bocsánatot kér énhelyettem, én ön helyett, hát nem ildomos gyakorlása ez a könyörületességnek és a jóindulatnak? Senki sem kényszerül a maga nevében mentegetőzni, ami mindig olyan megalázó szokott lenni. Az én rendszeremet használva mindenki nevében bocsánat kéretik, ám senkinek sem kell saját maga miatt kérnie bocsánatot.
A jelek szerint csak a katonatisztek találták mulatságosnak a Költő szavait. Szemlátomást a humor ígérete már elég volt a humor illúziójának fölkeltéséhez, és a komédiás mozdulataival és arckifejezésével nevetést tudott kiváltani, függetlenül attól, hogy mit beszélt. Thon Taddeo arcán fanyar mosoly ült, de úgy nézte a Költőt, ahogy az ember egy idomított állat ügyetlen produkcióját nézi.
— Így hát — folytatta a Költő —, ha apát uram kegyeskedik megengedni, hogy alázattal a segítségére legyek, akkor sohasem lesz kénytelen önmaga megalázkodni. Mint az ön Bocsánati Megbízottját például meghatalmazhat azzal, hogy szánom-bánomot tanúsítsak a fontos vendégeknek a poloskák miatt. A poloskáknak pedig a hirtelen étrendváltozás miatt.
Az apát arca elsötétült, és visszafojtotta hirtelen vágyát, hogy sarujával a Költő csupasz lábujjára tiporjon az asztal alatt. Csak belerúgott a bokájába; de a bolond nem hagyta abba.
— Természetesen magamra vállalnék minden felelősséget — mondta, miközben csámcsogva rágta a fehér húst. — Pompás rendszer, melyet kegyelmednek is rendelkezésére szerettem volna bocsátani, Tudósok Gyöngye. Bizonyos vagyok benne, hogy igen hasznosnak találta volna. Tudomásom szerint logikai és módszertani rendszereket kell kialakítani és tökéletesíteni, hogy a tudomány előbbre juthasson. És az én átruházható bocsánati rendszerem az ön számára különösképpen értékes lett volna, Thon Taddeo!
— Csakugyan?
— Igen. De sajnos valaki ellopta a kék fejű kecskémet.
— A kék fejű kecskéjét?
— Olyan kopasz volt a feje, mint Hannegannak, és olyan kék, mint Armbruster testvér orra hegye. Ajándékba szerettem volna adni az állatot kegyelmednek, de valami csibész elcsente, mielőtt kegyelmed ideérkezett.
Az apát összeszorította a fogát, és sarkát a Költő lábujja fölé emelte. Thon Taddeo a homlokát ráncolta, de szemlátomást elhatározta, hogy kibogozza a Költő zavaros, célozgatásait.
— Szükségünk van nekünk kék fejű kecskére? — kérdezte segédjétől.
— Nem hiszem, hogy észveszejtően sürgős volna, uram — felelte az.
— Pedig nyilvánvaló az igény! — mondta a Költő. — Azt beszélik, ön olyan egyenleteket állít fel, amelyek egy szép napon újjáteremtik a világot. Azt beszélik, új hajnal hasad. Márpedig ha világosság lesz, akkor valakit majd hibáztatni kell az elmúlt sötétségért.
— Ó, és ezért a kecske! Bűnbaknak. — Thon Taddeo az apátra pillantott. — Ízetlen tréfa. Ennél jobbat nem tud?
— Nem véletlenül munkanélküli. De beszéljünk inkább valami értei…
— Nem, nem, nem! — tiltakozott a Költő. — Kegyelmed félreért, jó uram! A kecskét tisztelni kell, kegyelettel kell körülvenni, nem pedig hibáztatni! Megkoronázni azzal a koronával, melyet Szent Leibowitz küldött önnek, és köszönetet mondani neki a felvirradó hajnalért. Aztán a sötétségért Leibowitzot kell okolni, és őt kell kikergetni a sivatagba! Ily módon kegyelmednek nem kell majd fölvennie a második királyi fejéket. Tudja, amelyet tövisből fonnak. Úgy hívják, felelősség…
A Költő most már nyíltan ellenséges volt, már nem akart tréfásnak látszani. A thon fagyos tekintettel méregette. Az apát sarka megint a Költő lába fölé rándult, de ismét vonakodva megkönyörült rajta.
— És amikor — folytatta a Költő — kegyelmed patrónusának hadserege eljön, hogy elfoglalja az apátságot, a kecskét ki lehet tenni az udvarba és betanítani, hogy azt mekegje: „Nem volt itt senki, csak én, csak én”, valahányszor arra megy egy idegen.
Az egyik tiszt dühösen felmordult, fölemelkedett székéről, keze önkéntelenül a szablyájához kapott. Félig ki is húzta a hüvelyből, és a Költő szeme előtt figyelmeztetően megvillant egy arasznyi fényes acél. A thon megragadta a tiszt csuklóját, megpróbálta a pengét visszanyomni a hüvelybe, de mintha egy kőszobor karját rángatta volna.
— A, kardforgató is, nemcsak rajzoló! — heccelte a Költő, szemlátomást fittyet hányva a halálveszedelemre. — A vázlatai, melyeket az apátság védelmi rendszeréről készített, olyan ígéretes művészi.
A tiszt hangosan elkáromkodta magát, a penge kiszökkent a hüvelyből. A társai azonban elkapták, mielőtt rávethette volna magát a Költőre. Megdöbbent morgás hallatszott a gyülekezetből, ahogy az elképedt szerzetesek sorra fölálltak a helyükről. A Költő még mindig mézesmázosan mosolygott.
— …tehetség jeleit mutatják! — folytatta. — Megjósolom, egy szép napon a föld alatti alagutak rajzait még a múzeumok is…
Tompa zaj hallatszott az asztal alól. A Költő abbahagyta a rágást, elvette a csontot a szájától, elsápadt. Lassan folytatta a rágást, nyelt egyet, tovább fehéredett. Révetegen nézett a mennyezetre.
— Széttapossa — mormolta a szája sarkából.
— Végzett a beszéddel? — érdeklődött az apát, és tovább tiporta.
— Azt hiszem, megakadt egy csont a torkomban — vallotta be a Költő.
— Kéri, hogy tekintsünk el a jelenlététől?
— Sajnos, nem tehetek mást.
— Kár. Hiányozni fog. — Paulo ráadásnak még egyet tiport a lábujjon. — Akkor eltávozhat.
A Költő megkönnyebbülten fújt egyet, megtörölte a száját, fölállt. Felhajtotta a borát, és a kupát szájjal lefelé a tálca közepére helyezte. Volt valami a viselkedésében, ami kényszerítően magára vonta a figyelmüket. Egyik hüvelykujjával lehúzta a szemhéját, tenyerébe hajtotta az arcát, nyomott egyet. A szemgolyó kipattant a tenyerébe. A texarkanaiaknak, akik láthatóan nem tudtak a Költő üvegszeméről, elakadt a lélegzetük.
— Tartsd jól szemmel! — szólt oda a Költő a műszemnek, aztán rátette a fölfordított kupa talpára, ahonnan fenyegetően meredt Thon Taddeóra. — Jó éjszakát, uraim — mondta vidoran a többieknek, és elvonult.
A haragos tiszt valami átkot mormogott, és erőnek erejével igyekezett kitépni magát társai szorításából.
— Vigyétek vissza a szállására, és üljetek rá, amíg lecsillapodik! — mondta nekik a thon. — És ajánlom, vigyázzatok, nehogy kezet emeljen arra az eszehagyottra!
— Mélységesen restellem magam — mondta az apáthoz fordulva, amikor a csillapíthatatlan tisztet elrángatták. — Ezek nem az alárendeltjeim, nem adhatok parancsokat nekik. De megígérhetem, hogy ezért még térden állva fog bocsánatot kérni! És ha nem hajlandó bocsánatot kérni, aztán tüstént távozni az apátságból, akkor már holnap össze kell mérnie azt a fürge szablyáját az enyémmel!
— Nem kell vérontás! — mondta könyörgő hangon a pap. — Semmiség volt az egész. Borítsunk fátylat rá!
— Bocsánatot fog kérni, aztán távozik — erősködött Thon Taddeo —, máskülönben megfenyegetem, hogy megölöm. Ne féljen, nem merészel majd kiállni velem, mert ha ő győz, Hannegan nyilvánosan karóba huzatja, miközben a feleségét… de ezt inkább hagyjuk. Alázatosan bocsánatot fog kérni és elmegy. De akkor is mélységesen sajnálom, hogy ilyesmi előfordulhatott.