— Persze.
— Szerintem valakinek figyelmeztetnie kellene Új-Rómát, hogy nem érdemes üres fenyegetéseket hangoztatni. Hannegantól kitelik, hogy keresztre feszíttet még több tucat Marcus Apollót!
— Akkor néhány új vértanú jut a mennyországba. Új-Róma nem szokott tartalmatlanul fenyegetőzni.
A thon felsóhajtott.
— Gondoltam, hogy így fogja majd fel; de ismételten fölajánlom, hogy elmegyek innen.
— Badarság! Akármilyen nemzethez tartozzék, szívesen látjuk itt mint magunkhoz hasonló embert.
A harmónia azonban megtört. A tudós ezután inkább csak texarkanaiakkal érintkezett, a szerzetesekkel alig beszélt. Kornhoer testvérrel is észrevehetően hűvösebbé vált a kapcsolata, pedig a feltaláló naponta egy-két órát töltött azzal, hogy kezelte, őrizte a dinamót és a lámpát, s rendszeresen tájékozódott a thon munkájáról, mely most szokatlan sietséggel folyt. A tisztek ritkán jöttek ki a vendégházból.
Bizonyos jelek arra utaltak, hogy az emberek tömegesén hagyják el a vidéket. Aggasztó hírek szállingóztak a Síkságról. Sanly Bowitts faluban az emberek egyre-másra jöttek rá, hogy alapos okuk van zarándokútra indulni vagy más vidékeket fölkeresni. Még a koldusok és a csavargók is szedték a sátorfájukat. Mint mindig, a kereskedők és a kézművesek ezúttal is két rossz között választhattak: vagy otthagyják mindenüket, ami nem mozdítható, a rablók, fosztogatók prédájául, vagy ott maradnak, hogy a szemük előtt fosszák ki őket.
A polgármester vezetésével küldöttség kereste fel az apátságot, hogy megszállás esetére menedéket kérjen a falu lakóinak.
— A végső ajánlatom — mondta az apát többórányi vita után — a következő: befogadunk minden asszonyt, gyermeket, nyomorékot és öreget, kérdés nélkül. A fegyverfogható férfiak esetében azonban egyénenként bíráljuk el a kérést, és lehet, hogy lesz, akit elküldünk.
— Miért?! — kérdezte felháborodva a polgármester.
— Ez szerintem még önnek is nyilvánvaló! — mondta éles hangon Dom Paulo. — Lehet, hogy minket is támadás ér, de amíg közvetlenül ránk nem támadnak, nem akarunk belekeveredni! Nem fogom megengedni, hogy bárki afféle helyőrségnek használja ezt a helyet, ahonnan ellentámadást indíthat majd, ha csak a falut éri támadás! Ezért a fegyverfogható férfiak esetében kénytelenek leszünk ragaszkodni hozzá, hogy szavukat adják: az apátságot fogják védelmezni, a mi parancsainknak engedelmeskedve. És az egyes esetekben mi fogjuk eldönteni, hogy meg lehet-e bízni az illető szavában, vagy sem.
— Ez nem igazság! — csattant fel a küldöttség egyik tagja. — Ki akarja zárni azokat…
— Csak azokat, akikben nem lehet megbízni. Mi a baj? Abban reménykedtek, hogy itt rejthetik el a tartalék erőiket? Hát nem fogjuk megengedni! Itt nem fogják eldugni a polgárőrségük egységeit! Ebben nem alkuszom!
A körülmények között a küldöttség semmilyen felkínált segítséget nem utasíthatott vissza. Nem vitatkoztak tovább. Dom Paulo igazi szándéka az volt, hogy ha eljön az idő, mindenkit befogad, de egyelőre meg akarta akadályozni, hogy a falu katonai elképzeléseiben szerepet kapjon az apátság. Később majd Denverből érkeznek katonatisztek hasonló kívánságokkal; őket nem annyira az emberéletek, mint politikai uralmuk megóvása érdekli majd. Dom Paulo hasonló választ szánt nekik is. Az apátság a hit és a tudás erősségének épült, és meg is akarta őrizni annak.
A sivatagban rajzani kezdtek a kelet felől érkezők. A nyugatra igyekvő kereskedők, vadászok, csordások híreket hoztak a Síkságról. A nomádok csordái között futótűzként terjedt a marhavész; küszöbön állt az éhínség. Laredo haderejében szakadás, pártütés támadt a laredói uralkodóház bukása után. Egy részük a parancs szerint visszaindult szülőföldjére, a többiek azonban megindultak Texarkana felé, és ádáz esküvel fogadták, hogy meg sem állnak addig, amíg a porba nem hull II. Hannegan feje, vagy elesnek ők maguk. A szakadástól meggyengült laredóiakat fokozatosan felőrölték. Vad Medve harcosainak rajtaütései. A nomádok bosszúra szomjaztak azok ellen, akik rájuk vitték a marhavészt. A híresztelések szerint Hannegan nagylelkűen fölajánlotta Vad Medve embereinek, hogy alattvalóiként védelmébe fogadja őket, ha hűséget esküsznek a „civilizált” törvényeknek, befogadják tisztjeit tanácsaikba, és fölveszik a keresztény hitet. „Behódoltok, vagy éhen haltok” — ez volt a két lehetőség, amelyet a sors és Hannegan a pásztornépnek felkínált. Sokan inkább az éhhalált választották, semhogy behódoljanak egy kereskedő-agrár államnak. Hongan Os a hírek szerint dél, kelet és az ég felé egyaránt harsogta dacos megvetését; az utóbbi irányban elsősorban azzal, hogy naponta elégetett egy sámánt, büntetésként a törzsi isteneknek, mert elárulták. Azzal fenyegetőzött, hogy keresztény lesz belőle, ha a keresztény istenek segítségével lemészárolhatja ellenségeit.
Egy pásztorcsapat rövid látogatása során történt, hogy a Költő eltűnt az apátságból. Thon Taddeo vette észre először, hogy a Költőnek se híre, se hamva a vendégházban, és ő érdeklődött a rímfaragó csavargó felől.
Dom Paulo arca meglepett fintorra torzult.
— Bizonyos benne, hogy végképp elment? — kérdezte. — Gyakran el szokott tölteni egy-két napot a faluban, vagy fölmegy a fennsíkra egy kicsit civakodni Benjaminnal.
— Nincs itt a holmija sem — mondta a thon. — Minden eltűnt a szobájából.
Az apát elhúzta a száját.
— Ha a Költő itthagy minket, az rossz jel. Egyébként ha csakugyan elment, akkor ajánlom, azonnal vegye számba a saját értéktárgyait…
A thon elgondolkodott.
— Tehát ez történt a csizmámmal…
— Semmi kétség.
— Kiraktam, hogy tisztítsák ki. Nem került vissza. Aznap történt, amikor a Költő megpróbálta betörni az ajtómat.
— Betörni… kicsoda, a Költő?!
Thon Taddeo kuncogott egyet.
— Az az igazság, hogy egy kicsit megtréfáltam! Nálam van az üvegszeme! Emlékszik arra az estére, amikor otthagyta a refektóriumi asztalon?
— Hogyne.
— Magamhoz vettem.
A thon kinyitotta az erszényét, egy pillanatig kotorászott benne, aztán az apát asztalára helyezte a Költő szemét.
— Tudta persze, hogy nálam van, de én egyre csak tagadtam. Azóta is ugrattuk vele, még azt is elhíreszteltük, hogy valójában a Bayring-bálvány szeme, és vissza kellene juttatni a múzeumba. A Költő egy idő múlva már tombolt. Persze vissza akartam adni neki, mielőtt hazamegyünk. Gondolja, hogy később visszatér még?
— Aligha — mondta az apát, és kissé megborzongott, ahogy rápillantott a szemgolyóra. — De ha akarja, vigyázok rá, habár ugyanannyi valószínűsége van, hogy a Költő Texarkanában bukkan föl, hogy visszakövetelje. Azt állítja, nagy erejű talizmán.
— Hogyhogy?
Dom Paulo elmosolyodott.
— Azt mondja, jobban lát, ha viseli.
— Micsoda ostobaság! — A thon elhallgatott; szemlátomást mindig készen állt rá, hogy a legképtelenebb feltevésen is elgondolkodjék egy pillanatra. Aztán megszólalt: — Mert ugye ostobaság… hacsak az, hogy kitölti az üres szemüreget, valamiképpen nincs hatással mindkét szem izmaira… Ezt állítja a Költő?
— Ő csak esküszik rá, hogy nélküle nem lát olyan jól. Azt állítja, azért van rá szüksége, hogy meglássa a dolgokat „igazi valójukban” — habár hasogató fejfájást kap tőle, amikor viseli. De az ember sohasem tudja, hogy amit a Költő mond, tény-e vagy afféle látomás, mese vagy allegória. Ha a mese elég okos, akkor a Költő aligha ismerné el, hogy mégsem tény.