— Nem készakarva — mondta a tudós —, de végeredményben igen! És pontosan azzal az indítékkal, amelyet az ön kimondatlan véleménye szerint a magamévá kellene tennem! Ha megpróbálja tartogatni a bölcsességet addig, amíg bölcs lesz a világ, atyám, akkor a világ sohasem jut hozzá!
— Látom, hogy alapvető félreértésről van szó! — mondta nyersen az apát. — Hogy Istent szolgálja elsőnek, vagy Hannegant — magának eközött kell választania!
— Akkor nemigen van választásom — felelte a thon. — Ön szerint talán az egyháznak dolgozzam? — Félreérthetetlen megvetés csendült ki a hangjából.
22. FEJEZET
Mindenszentek hete volt, csütörtöki nap. A távozásra készülődő thon és kísérete a jegyzeteiket válogatták lent a pincében. Ottléte alatt a thon egy kis szerzetesi kört vonzott maga köré, és ahogy közeledett a búcsú ideje, barátságos légkör uralkodott. A fejük fölött még mindig szikrázva tündökölt az ívlámpa, kékesfehér ragyogással árasztotta el a könyvtárat, miközben a novíciusok elcsigázva tekerték a kézi hajtású dinamót. A fény erőssége összevissza ingadozott, mert most egy gyakorlatlan novícius ült a létra tetején, és igazgatta az ívközt; ő váltotta fel a korábbi, tapasztalt kezelőt, aki jelenleg a betegszobában feküdt, a szemén borogatással.
Thon Taddeo a szokásosnál szívesebben válaszolgatott a munkájára vonatkozó kérdésekre, s már szemmel láthatóan nem nyugtalanították az olyan kényes témák, mint a fénytörés vagy Thon Esser Shon teremtői ambíciói.
— Nomármost, ha ennek a hipotézisnek van valami értelme — mondta éppen a thon —, akkor valamiképpen biztosan ellenőrizhetőnek kell lennie megfigyelés útján! A hipotézist az önök Memorabíliáinak tanulmányozása révén fölfedezett új — pontosabban szólva ősrégi — matematikai megközelítés segítségével állítottam föl. Ez a hipotézis látszólag egyszerűbb magyarázatát kínálja az optikai jelenségeknek; de őszintén megvallom, először semmiféle módszert nem tudtam kiagyalni az ellenőrzésére: Itt adott értékes segítséget Kornhoer testvér. — A feltaláló felé biccentett, rámosolygott, és kiterítette a javasolt kísérleti berendezés rajzát.
— Mi ez? — kérdezte valaki rövid, zavarodott némaság után.
— Nos, ez itt egy köteg üveglap. Ha a napsugár ilyen szögben éri a köteget, egy része visszaverődik, egy része áthalad rajta. A visszavert rész polarizált fény lesz. A köteget úgy állítjuk be, hogy a visszavert fénysugár ezen a tárgyon haladjon át, amelyet Kornhoer testvér ötölt ki, és aztán erre a második üveglapkötegre essék. A második köteget pontosan olyan szögben állítjuk be, hogy gyakorlatilag teljesen visszaverje a polarizált sugarat, át ne engedjen belőle szinte semmit. Ha átnézünk az üvegen, alig látunk valami derengést. Mindez már ki van próbálva. Nomármost, ha a hipotézisem helyes, akkor ha ezzel a kapcsolóval bekapcsoljuk Kornhoer testvérnek ezt a tekercsét, az áteső fénynek hirtelen föl kell erősödnie. Ha ez nem következik be… — vállat vont — akkor elvetjük a hipotézist.
— Esetleg inkább a tekercset — mondta szerényen Kornhoer testvér. — Nem vagyok bizonyos benne, hogy elég erős teret hoz majd létre.
— Én igen! Magának ösztönös érzéke van az ilyesmihez. Nekem sokkal könnyebb kidolgoznom egy elvont elméletet, mint gyakorlati módszert konstruálni az ellenőrzésére. Magának viszont figyelemre méltó tehetsége van rá, hogy mindent csavarokban, drótokban, lencsékben lásson maga előtt, miközben én még mindig csak elvont szimbólumokban gondolkodom.
— Nekem azonban eleve nem jutnának soha az eszembe azok az elvonatkoztatások, Thon Taddeo!
— Jól tudnánk együtt dolgozni, Kornhoer testvér. Bárcsak eljöhetne hozzánk a kollégiumba, legalább egy időre! Gondolja, hogy az apát ura elengedné?
— Nem volna illendő, hogy találgassak — mormolta a feltaláló hirtelen feszélyezettséggel.
Thon Taddeo a többiekhez fordult.
— Hallottam, hogy emlegettek „távol levő testvéreket”. Ugye igaz, hogy a szerzet tagjai közül néhányan ideiglenesen másutt vannak alkalmazva?
— Csak nagyon kevesen, Thon Taddeo — mondta egy fiatal pap. — Korábban a rend adta a hivatalnokokat, írnokokat és titkárokat a világi papságnak, a királyi és a pápai udvaroknak is. De ez abban az időben volt szokás, amikor a legsúlyosabb nyomor és nélkülözés közepette éltünk itt az apátságban. A távol dolgozó testvérek mentettek meg időnként bennünket az éhenhalástól. Erre azonban már nincs szükség, és ritkán is fordul elő. Természetesen van néhány testvérünk, aki most Új-Rómában folytat tanulmányokat, de ők…
— Ez az! — mondta hirtelen lelkesedéssel a thon. — Egy ösztöndíj a kollégiumban, testvérem! Beszélgettem az apát úrral…
— Igen? — kérdezte a fiatal pap.
— És noha néhány kérdésben nem értünk egyet, meg tudom érteni az álláspontját. Arra gondoltam, hogy az ösztöndíjasok cseréje javíthatná a kapcsolatot közöttünk. Persze fizetség is járna vele, és bizonyos vagyok benne, hogy az apát úr tudná mire fordítani.
Kornhoer testvér lehajtotta a fejét, de nem szólt.
— Nocsak! — A tudós elnevette magát. — Nem látszik magán, hogy kedvére, volna a meghívás!
— Természetesen hízelgő. De az ilyen dolgokban nem nekem kell határoznom.
— Hát, ezt persze megértem. De álmomban sem merném fölvetni az apát úrnak az ötletet, ha önnek nincs kedve hozzá.
Kornhoer testvér tétovázott.
— Az én hivatásom a vallás — mondta végül —, az ájtatos élet. Mi a munkánkat is bizonyos értelemben ájtatosságnak tekintjük. De az… — a dinamó felé intett — …az én szememben inkább olyan, mint valami játék. Ha azonban Dom Paulo elküldene…
— Akkor vonakodva ugyan, de eljönne — fejezte be fanyarul a tudós. — Bizonyos vagyok benne, hogy el tudnám intézni, hogy a kollégium legalább évi száz aranyhannegant küldjön az apátságnak, amíg maga nálunk van. És… — Elhallgatott, meglepetten végignézett az arcokon. — Bocsánat, valami rosszat mondtam?
A lépcsőn az apát megtorpant, szemügyre vette a pincében álló csoportot. Néhány kifejezéstelen arc fordult feléje. Pár pillanat múlva Thon Taddeo észrevette az apátot, és szívélyesen odabólintott.
— Éppen önről beszéltünk, atyám — mondta. — Ha hallotta, talán megmagyaráznám, hogy…
Dom Paulo megrázta a fejét.
— Nem szükséges.
— De nagyon jó volna, ha megbeszélhetnénk…
— Várhat a dolog? Most éppen nagyon elfoglalt vagyok.
— Hogyne — mondta a tudós.
— Nemsokára visszajövök. — Az apát visszalépdelt fölfelé. Az udvaron Gault atya várta.
— Értesültek már róla, Domne? — kérdezte komoran a perjel.
— Nem kérdeztem meg tőlük, de bizonyos vagyok benne, hogy nem — felelte Dom Paulo. — Szamárságokról folyik a szó odalent. Valami olyasmiről, hogy elvinnék magukkal Kornhoer testvért Texarkanába.
— Akkor semmi esetre sem hallhattak még róla.
— Nem. Hol van az a szerencsétlen?
— A vendégházban, Domne. Vele van az orvos. Nincs magánál.
— Hány testvérünk tudja, hogy itt van?
— Várjunk csak… négy. Éppen zsolozsmáztunk, amikor bevánszorgott a kapun.
— Szóljál annak a négynek, hogy senkinek se tegyenek említést róla! Aztán menj le a pincébe a vendégeinkhez. Legyél kedves velük, és ne mondj nekik semmit!