SZERKESZTŐ: Fenyeget-e háborús veszély?
HONVÉDELMI MINISZTER: Én nem látok ilyen veszélyt. De mint tudják, fegyveres erőink bizonyos egységeit a Világbíróság mozgósíthatja a döntései kikényszerítésére, ha szükséges. Én nem hiszem, hogy ilyen szükség előadódna, de nem beszélhetek a bíróság nevében.
ELSŐ RIPORTER: Az ázsiai koalíció viszont azzal fenyegetőzik, hogy azonnali és totális csapást mér az űrlétesítményeinkre, ha a bíróság nem ellenünkre dönt. Mi lesz, ha a bírósági eljárás elhúzódik?
HONVÉDELMI MINISZTER: Nem adtak át ilyen ultimátumot. Szerintem a fenyegetőzés ázsiai házi használatra szólt, hogy eltereljék a figyelmet az Itu Wan-i baklövésükről.
RIPORTERNŐ: És hogy van ma az Anyákba vetett megingathatatlan hite, Lord Ragelle?
HONVÉDELMI MINISZTER: Remélem, hogy az Anyák legalább annyira megingathatatlanul hisznek bennem, mint én az Anyákban.
RIPORTERNŐ: Legalább annyira rászolgál, abban biztos vagyok.
A sajtókonferenciát a Föld fölött huszonkétezer mérföld magasan lebegő műhold sugározta, s a nyugati félteke legnagyobb részét elárasztotta a vibráló URH-sugárzás, mely mindezt a tájékoztatást eljuttatta a széles tömegek fali képernyőire. A széles tömegek egyik tagja, Dom Zerchi apát kikapcsolta a készüléket.
Egy darabig föl-alá járkált, Joshuát várta, megpróbált nem gondolkodni. Nem gondolkodni azonban képtelenség volt.
Ide hallgass, Uram, reménytelenek vagyunk? Arra ítéltettünk, hogy megtörténjék újra és újra és újra? Nincs más választásunk, mint hogy főnixek legyünk a fölemelkedések és bukások végeérhetetlen sorozatában? Asszíria, Babilon, Egyiptom, Görögország, Karthágó, Róma, Nagy Károly birodalma, a török birodalom. A földdel egyenlővé téve, sóval behintve. Spanyolország, Franciaország, Britannia, Amerika… porrá égve eltűntek az évszázadok homályában. És megint, megint, megint!
Ez a végzetünk, Uram? Hozzá vagyunk bilincselve saját tébolyult óraművünk ingájához, hogy meg nem állíthatjuk a lengését?
Ezúttal akkorát fog lendülni, hogy leszakad a tengelyéről, gondolta.
A kétségbeesése hirtelen eltűnt, amikor Pat testvér bevitte a második táviratot. Az apát feltépte, egy pillantással elolvasta, aztán vígan kuncogott egyet.
— Itt van már Joshua testvér?
— Odakint vár, apát uram.
— Küldd be!
— Isten hozott, testvérem, csukd be az ajtót, és kapcsold be a hangtompítót! Aztán olvasd el ezt!
Joshua ránézett az első táviratra.
— Válasz Új-Rómából?
— Ma reggel érkezett. De először kapcsold be a hangtompítót! Meg kell beszélnünk egyet-mást.
Joshua becsukta az ajtót, átbillentett egy falikapcsolót. A rejtett hangszórók egy pillanatra méltatlankodva felnyüszítettek. Amikor a nyüszítés elhallgatott, hirtelen mintha a szoba egész akusztikája megváltozott volna.
Dom Zerchi hellyel kínálta a szerzetest. Joshua némán elolvasta az első táviratot.
— „…egyelőre semmiféle lépést sem a Quo peregrinatur grex vonatkozásában” — ismételte meg fennhangon.
— Beszélj hangosabban, amíg be van kapcsolva az a vacak — szólt az apát, a hangtompító felé intve. — Mit mondasz?
— Csak olvastam. Eszerint a tervet törölték?
— Ne vágj olyan megkönnyebbült képet! Az reggel érkezett. Ez viszont délután! — Az apát odalökte a második táviratot.
ELŐZŐ TÁVIRATOT TEKINTSE SEMMISNEK. „QUO PEREGRINATUR” HALADÉKTALANUL KÉSZENLÉTBE HELYEZENDŐ SZENTATYA KÍVÁNSÁGÁRA. LEGÉNYSÉG FELKÉSZÍTENDŐ TÁVOZÁSRA HÁROM NAPON BELÜL. INDULÁS ELŐTT VÁRJA MEG MEGERŐSÍTŐ TÁVIRATOT. TÁJÉKOZTASSON ESETLEGES HIÁNYRÓL LEGÉNYSÉGBEN. TOVÁBBI INTÉZKEDÉSIG TERV MEGVALÓSÍTANDÓNAK TEKINTENDŐ. ERIC HOFFSTRAFF BÍBOROS, FÖLDÖNKÍVÜLI PROVINCIÁK APOSTOLI VIKÁRIUSA.
A szerzetes arca falfehér lett. Visszatette a táviratot az asztalra, és összeszorított szájjal hátradőlt a széken.
— Tudod, mi a Quo peregrinatur?
— Hogy micsoda, azt tudom, Domne, de a részleteket nem ismerem.
— Nos, eredetileg úgy indult, hogy egy telepescsoporttal néhány szerzetest is elküldtünk volna az Alfa Centauri felé. Ez azonban nem ment, mert ugyebár a papokat csak püspökök szentelhetik fel, s az első telepesnemzedék után újabb papokat kellett volna küldeni és így tovább. A kérdés végül nagy vitává fajult, hogy vajon fenn fognak-e maradni a kolóniák, és ha igen, gondoskodni kell-e előre arról, hogy a telepesek bolygóin a Föld segítsége nélkül is biztosítani lehessen az apostoli jogfolytonosságot. Tudod, hogy az mit jelentene?
— Hogy legalább három püspököt kell elküldeni, gondolom.
— Igen, az meg kissé nevetségesen festett volna. A telepescsoportok mind meglehetősen kis létszámúak voltak. A legutóbbi világválság során azonban a Quo peregrinatur átalakult a legvégső esetben megvalósítandó tervvé, amely fenntartaná az egyházat a telepesbolygókon, ha a Földön bekövetkezne a legrosszabb. Van egy hajónk.
— Csillaghajó?
— Az bizony! És szakképzett legénységünk is hozzá.
— Hol?
— A legénység? Itt, helyben.
— Itt, az apátságban? De hát ki?… — Joshua elhallgatott. Az arca még sápadtabb lett, mint addig. — De Domne, én csak orbitális űrhajókon szolgáltam, csillaghajón soha! Mielőtt Nancy meghalt, és elmentem a ciszterci…
— Ezt mind tudom. Vannak mások, akik a csillaghajókhoz értenek. Tudod is, hogy kik. Még viccek is közszájon forognak arról, hogy a jelek szerint milyen sok volt űrhajós érez elhivatottságot a rendünk iránt! Természetesen nem véletlen… És emlékszel, hogy posztuláns korodban mennyit faggattak az űrbéli tapasztalataidról?
Joshua bólintott.
— Arra is bizonyára emlékszel, hogy megkérdezték, hajlandó volnál-e újra űrhajóra szállni, ha a rend ezt kérné tőled.
— Igen.
— Eszerint azért sejthetted, hogy feltételesen be vagy osztva a Quo peregrinaturhoz?
— Igen… attól féltem, igen, apát uram.
— Attól féltél?
— Mondjuk inkább, hogy gyanítottam. Egy kicsit félteni is tőle, mert mindig azt reméltem, hogy az életem hátralevő részét a rend tagjaként élhetem le.
— Mint pap?
— Azt… hát azt még nem döntöttem el.
— A Quo peregrinatur nem fog fölmenteni a fogadalmad alól, és nem kívánja azt sem, hogy itt hagyd a rendet.
— A rend is megy?! Zerchi elmosolyodott.
— És vele a Memorabíliák.
— Az egész hóbele… Ja értem, mikrofilmen! Hová?
— A Centaurus-kolóniára.
— Mennyi ideig lennénk távol, Domne?
— Aki elmegy, sosem tér vissza.
A szerzetes nehezen lélegzett, tekintete a második táviratra szegeződött, de mintha nem is látta volna. Megvakarta a szakállát, zavarodottnak látszott.
— Három kérdés — mondta az apát. — Most ne válaszolj, hanem gondolkodj el rajtuk, méghozzá alaposan. Először: hajlandó vagy elmenni? Másodszor: érzel magadban papi elhivatottságot? Harmadszor: hajlandó vagy elvállalni a csoport vezetését? És a hajlandóságon nem engedelmességet értek, hanem lelkesedést vagy legalább a lelkesedésre való hajlandóságot! Gondold át jól; van rá három napod — de lehet, hogy annyi sem!