A modern átalakítások alig-alig hatoltak be a régi apátság épületeibe és területére. Hogy a régi épületeket megvédjék egy türelmetlenebb építészet túlkapásaitól, az új bővítéseket a régi kőfalon kívül helyezték el, sőt az országúton túl — olykor a kényelem rovására. A régi refektóriumot le kellett bontani, mert berogyott a teteje, és most az új refektóriumot csak az országúton át lehetett elérni. Ezen valamicskét könnyített az út alatti aluljáró, azon át vonultak napi étkezéseikre a barátok.
A több évszázados, de nemrég felújított országút ugyanaz az út volt, amelyen jártak már pogány seregek, zarándokok, parasztok, szamaras kordék, nomádok, keletről jött vad lovasok, tüzérség, tankok, tíztonnás teherautók. A forgalom olykor hömpölygött, olykor csak szivárgott rajta, a korszaktól-évszaktól függően. Egyszer régen, nagyon régen, hat sáv volt rajta, és robotok irányították a forgalmát. Aztán a forgalom megszűnt, a burkolat megrepedezett, a repedésekben az egy-egy ritka eső után kinőtt a ritkás fű. Az utat belepte a homok. A sivatag lakói fölszedték a töredezett betont, kalyibákat, barikádokat emeltek belőle. Az utat az erózió sivatagi ösvénnyé vékonyította, a kietlen homoktengeren átvezető puszta nyomvonallá. Most azonban hat sáv volt rajta, és robotok irányították a forgalmát, mint azelőtt.
— Gyér ma a forgalom — jegyezte meg az apát, ahogy kiléptek a régi főkapun. — Menjünk át fent! Abban az alagútban meg lehet fulladni a porviharok után! Vagy nincs kedved a tragacsok elől ugrálni?
— Menjünk — hagyta rá Joshua testvér.
Alacsony építésű, gyenge fényű teherautók dübörögtek el mellettük érzéketlenül, sivító kerekekkel, zúgó turbinákkal. A lámpáik csak a helyzetüket jelezték, az utat nem világították meg — azt a parabolaantennák figyelték, az út alá épített acél vezetősavukat mágneses érzékelők tapogatták ki, egyben útbaigazítást is kaptak belőlük, ahogy tovaszáguldottak a sima, rózsaszínes, fluoreszkáló betonfolyam felszínén. Mint megannyi gazdasági vérsejt az emberiség artériájában, a behemótok esztelenül robogtak a két szerzetes mellett, akik sávról sávra ugrálva kerülgették őket. Akit valamelyik elütött volna, azon teherautó teherautó után gázolt volna át, amíg egy arra haladó karbantartó jármű észre nem veszi az ellapított emberi lenyomatot a betonon, és meg nem áll, hogy feltakarítsa. A robotvezérlés érzékelői könnyebben érzékelték a fémtömegeket, mint a húst és vért.
— Ez hiba volt — mondta Joshua, amikor odaértek a középső járdaszigetre, és megálltak, hogy kifújják magukat. — Nézze csak, ki áll ott!
Az apát összehúzott szemmel odakémlelt, aztán a fejére csapott.
— Mrs. Grales! Teljesen kiment a fejemből! Mindig így esténként szokott lesni rám! Már eladta a paradicsomát a nővérek refektóriumának, és most megint rám vadászik…
— Magára; apát uram? Ott állt tegnap este meg tegnapelőtt este is. Azt hittem, föl akar szállni valamelyik autóra. Mit akar magától?
— Ó, voltaképpen semmit. Miután sikeresen megkopasztotta a nővéreket a képtelen paradicsomáraival, most a haszna nagy részét nekünk adományozza, a szegények javára. Rituális játék az egész. A játékot nem is bánom, hanem az a rossz, ami utána jön! Majd meglátod.
— Menjünk vissza?
— Hogy megbántsuk szegényt? Ugyan! Most már észrevett minket. Gyérünk!
Megint bevetették magukat a teherautók ritkás sorai közé.
A kétfejű öregasszony és hatlábú kutyája egy üres zöldségeskosár társaságában várakozott az új kapu mellett; az asszony halkan duruzsolt a kutyának. A kutya négy lába rendes, egészséges láb volt, a harmadik pár tehetetlenül csüngött az oldalán. Az asszony második feje ugyanolyan haszontalan volt, mint a kutya harmadik pár lába. Aprócska volt, angyalfejecske, de sohasem nyitotta fel a szemét. Semmi jelét nem adta, hogy részt venne akár gazdája lélegzésében, akár gondolkodásában. Haszontalanul billegett az öregasszony vállán, vakon, süketen, némán, csak vegetálva. Lehet, hogy nem volt benne agy, mert nem adta jelét sem önálló tudatnak, sem személyiségnek. Az asszony másik arca megöregedett, megráncosodott, ez az arc azonban csecsemőarc maradt, noha a bőrt kicserzette a homokot sodró szél, megbarnította a sivatagi napsütés.
A vénasszony térdhajtással üdvözölte őket, amikor a közelébe értek, a kutyája viszont vicsorogva hátrált.
— Jó estét, Zerchi atya — mondta a kofa mézesmázos hangon —, szép jó estét magának, és magának is, testvér!
— Nocsak! Jó estét, Mrs. Grales…
A kutya vad ugatásba kezdett, felborzolta a szőrét, és vadul ugrálni kezdett körülöttük; vicsorgó agyarát szemlátomást az apát bokájára fente. Grales anyó egyből fejbe vágta dédelgetett kedvencét a zöldségeskosárral. A kutya belemart a kosárba, aztán gazdája ellen fordult. Mrs. Grales a kosárral tartotta távol magától, amíg néhány Visszhangzó főbe kólintás után a kutya visszavonult, és morogva leült a kapuban.
— Milyen jókedvében van ma Priscilla — jegyezte meg nyájasan Zerchi. — Kölykei lesznek?
— 'sten bocsássa meg, tiszteletes uraim — mondta Grales anyó —, de nem az anyaság eszi a lelkit az ördögadtának, hanem az emberem csinálta ki! Megbabonázta szegény jószágot, meg az az átok, csak úgy szórakozásból, hogy most fél tőle mindenki! Bocsássanak meg, tiszteletes uraim, a rosszaságáért!
— Ugyan, semmi baj! Hát akkor jó éjszakát, Mrs. Grales!
De nem tudtak ilyen könnyen megmenekülni. Az öregasszony elkapta az apát csuhája ujját, és fogatlan szájával ellenállhatatlanul rámosolygott.
— Csak egy percet, atyám, csak egy percecskét szánjon az öreg paradicsomos kofára!
— Hogyne, szíves örömest.
Joshua sandán rámosolygott az apátra, és elindult, hogy tisztázza a kutyával az úthasználat kérdését. Priscilla szembetűnő megvetéssel méregette a közeledő szerzetest.
— Tessék, atyám, tessék — mondta Grales anyó. — Egy kis pénzmag a perselyükbe. Tessék… — Megcsördültek az érmék, miközben Zerchi tiltakozott. — Nem, csak tessék, vegye el! — erősködött az öregasszony. — Ó, tudom én már, hogy mit szók mindég mondani, de nem vagyok ám én olyan kódis, mint amilyennek hisz! És maguk jóra használják. Ha maga nem veszi el, hát elszedi az a semmirekellő emberem, és akkor aztán az ördögé lesz! Tessék… eladtam a paradicsomot, még a számításom is meglett majdnem, megvettem a heti kaját is, még egy csecsebecse is jutott Rachelnek. A többi a magáé. Tessék…
— Nagyon kedves magától…
— Grrrumpf! — harsant fel a tiszteletet parancsoló ugatás a kapu irányából. — Grrrumpf! Vrau! Vrrrau! Hrrrgggh… VROAUU! — Majd vakkantások, nyüszítés és a sebesen menekülő Priscilla vonítása.
Joshua a csuhája ujjába dugott kézzel visszabaktatott hozzájuk.
— Megharapott?! — kérdezte az apát.
— Grrrumpf! — mondta a szerzetes.
— Mi a csodát csináltál vele?
— Grrrumpf! — ismételte meg Joshua testvér. — Vrau! Vrrrau! Hrrrgggh… VROAUU! — Aztán megmagyarázta: — Priscilla, úgy látszik, hisz a vérfarkasokban. Ő nyüszített, nem én! Most már szabad az út.
A kutya eltűnt; de Mrs. Grales megint elkapta az apát ujját.
— Csak még egy percecskét, atyám, aztán nem tartom föl! A kis Rachel dógában akartam beszélni magával. Mert hát gondúni kell a keresztelőre már, és meg akartam kérni, hogy megtisztelne-e…
— Mrs. Grales — szólt közbe szelíden az apát —, keresse föl a saját lelkészét! Az ő dolga ez, nem az enyém. Nekem nincs is egyházközségem, csak az apátság. Beszéljen Selo atyával a Szent Mihály-templomban! A mi templomunkban még keresztelőmedence sincsen. Nők sem jöhetnek be, csak az…