— Ne tedd meg, lányom! Az a lényeg, hogy ne tedd meg!
— Majd meggondolom — mondta hűvösen az asszony.
— Régen, még kamaszkoromban volt egy macskám — mormolta vontatottan az apát. — Nagy, szürke kandúr volt, olyan vállas, mint egy kisebbfajta buldog, hozzá illő nyakkal, fejjel és azzal a lezser pökhendiséggel, amitől egyik-másik úgy fest, mintha az ördög édestestvére volna, ízig-vérig macska volt. Ismered a macskákat?
— Egy kicsit.
— A macskabarátók nem szokták ismerni a macskákat. Aki ismeri őket, az nem szeretheti válogatás nélkül mindegyiket, és amelyiket szeretheti az, aki ismeri őket, azt a macskabarátok észre sem szokták venni. Ziki ilyen macska volt.
— Ebből persze tanulság lesz, ugye? — A nő gyanakodva méregette.
— Csak annyi, hogy megöltem.
— Hagyja abba! Akármit akar mondani, hagyja abba!
— Elütötte egy teherautó, összezúzta a hátsó lábát. Bevonszolta magát a tornác alá. Időnként olyan lármát csapott, mint amikor verekedni szokott, de jórészt csak csendben feküdt és várt. Mindenki azt mondogatta, hogy el kellene pusztítani. Néhány óra múlva elővonszolta magát a tornác alól. Segítségért sírt. El kellene pusztítani, hajtogatták. Nem hagytam. Azt mondták, kegyetlenség életben hagyni, úgyhogy végül azt mondtam, ha muszáj, majd megteszem én magam. Fogtam a puskát meg az ásót, és kivittem Zikit az erdő szélére. Lefektettem a földre, amíg ástam egy lyukat. Aztán átlőttem a fejét. Kis kaliberű puska volt. Ziki rángatózott párat, aztán feltápászkodott, és a bokrok felé kezdte vonszolni magát. Megint belelőttem. Kinyúlt, úgyhogy azt hittem, meghalt, és betettem a lyukba. Amikor rászórtam egy kis földet, Ziki megmozdult, kievickélt a lyukból, és megint elindult a bokrok felé. Én hangosabban sírtam, mint a macska. Az ásóval kellett megölnöm. Vissza kellett nyomnom a lyukba, és nekiesni az ásóval, mint egy bárddal. És miközben kaszaboltam, Ziki még mindig vergődött. Később azt mondták, hogy csak gerincvelői reflex volt, de nem hittem el. Én ismertem azt a macskát! Oda akart jutni azokhoz a bokrokhoz, lefeküdni és várni. Bárcsak hagytam volna, hogy odamenjen, bárcsak engedtem volna, hogy úgy haljon meg, ahogy a macska meghal, ha békén hagyják — méltósággal! Sohasem tudtam helyre tenni magamban. Ziki csak macska volt, de…
— Hallgasson! — suttogta a nő.
— …de még az ősi pogányok is észrevették, hogy a természet senkire sem szokott olyan terhet róni, amelynek az elviselésére nem készítette föl. Ha ez már a macskára is igaz, akkor nem sokkal igazabb-e a gondolkodó elméjű és szabad akaratú lényre, akárhogy vélekedjék is Istenről?
— Hallgasson! Fogja be már a száját! — sziszegte a nő.
— Ha egy kicsit brutális vagyok — mondta a pap —, akkor is csak veled, nem a gyermekkel. A gyermek, ahogy mondottad, nem értheti meg. Te pedig, ahogy mondottad, nem panaszkodol. Ennélfogva…
— Ennélfogva azt kéri, hogy hagyjam lassan haldokolni, és…
— Nem! Nem kérem! Mint Krisztus papja, a mindenható Isten nevében megparancsolom, hogy ne emelj kezet a gyermekedre, ne áldozd fel az életét a kényelmes könyörület hamis istenének oltárán! Nem tanácsolom, hanem átok terhe alatt, Krisztus király nevében parancsolom! Világos?!
Dom Zerchi még soha életében nem beszélt ilyen hangon, és őt magát is meglépte, hogy milyen könnyen jöttek a szájára a szavak. Ahogy nézte, nézte a nőt, az lesütötte a szemét. Előtte Zerchi egy pillanatig attól tartott, hogy a nő a szemébe nevet. Amikor az anyaszentegyház hébe-hóba célzást tett arra, hogy a hatalmát még mindig a nemzetek fölöttinek és az állami hatalomnál magasabb rendűnek tekinti, mostanában rendszerint lenéző kuncogás volt a válasz. És lám, a parancs jogosságát mégis, még mindig meg tudja érezni egy nekikeseredett anya, akinek haldoklik a gyermeke! Csakugyan brutális dolog volt megpróbálni győzködni, és Zerchi már meg is bánta. Az egyszerű, egyenes parancs képes volt arra, amire a meggyőzés nem. A nőnek most sokkal inkább a hatalmi szóra volt szüksége, mint győzködésre. A pap tisztán látta ezt abból, ahogy megjuhászodott, pedig a tőle telhető legszelídebb hangon parancsolt rá az imént…
Beértek a városba. Zerchi feladott egy levelet, aztán bement a Szent Mihály-templomba, váltott néhány szót Selo atyával a menekültkérdésről, bement még a HV-hez, hogy kérjen egy példányt a legfrissebb polgári védelmi útmutatóból; minden alkalommal, amikor visszatért az autóhoz, félig-meddig arra számított, hogy nem találja ott a nőt, de az csak mozdulatlanul ült, fogta a gyermeket, és rezzenéstelenül bámult a semmibe.
— Megmondod, hová akartál menni, gyermekem? — kérdezte tőle végül.
— Sehová. Meggondoltam magam.
Az apát elmosolyodott.
— Pedig annyira sietős volt az utad a városba!
— Nem baj, atyám. Meggondoltam magam.
— Jól van. Akkor hazamegyünk. Miért nem bízod rá a gyermeket néhány napig a nővérekre?
— Majd gondolkodom rajta.
Az autó visszaszáguldott az úton az apátság felé. Ahogy a zöld csillagos tábor közelébe értek, az apát látta, hogy valami nincs rendben. A tüntető novíciusok már nem vonultak fel-alá. Egy csoportban álltak és beszélgettek… vagy csak hallgatták a két rendőrt meg egy harmadik férfit, aki ismeretlen volt Zerchinek. Az apát átirányította az autót a lassú sávba. Az egyik novícius észrevette, megismerte, és integetni kezdett a táblájával. Dom Zerchinek esze ágában sem volt megállni, amíg a nő ott ült az autóban, de az egyik rendőr kilépett a sávba eléjük, és forgalomirányító botját a jármű akadályérzékelő detektora felé emelte; a robotvezérlés automatikusan reagált, megállította az autót. A rendőr intett, hogy álljon félre. Zerchi kénytelen volt engedelmeskedni. A két rendőr odament, megnézte a rendszámot, aztán az iratokat kérte. Az egyik kíváncsian szemügyre vette a nőt és a gyermeket; nem kerülték el a figyelmét a piros cédulák. A másik odamutatott az immár egy helyben álló tüntetőkre.
— Szóval maga a karmestere ennek az egésznek, mi?! — mordult rá az apátra. — Hát annak a barna ruhás úrnak hírei vannak a maga számára! Szerintem nem árt, ha meghallgatja. — A fejével intett a köpcös, törvényszolga kinézetű alak felé, aki fontoskodó arckifejezéssel iparkodott arra.
A gyermek megint felsírt. Az anyja nyugtalanul mocorgott.
— Uraim, ez az asszony és a gyermek rosszul van! Átveszem az idézést, de kérem, engedjenek vissza most az apátságba! Aztán visszajövök egyedül.
A rendőr megint szemügyre vette a nőt.
— Hölgyem…?
A nő a tábor felé bámult, aztán felnézett a bejárat fölé tornyosuló szoborra.
— Én itt kiszállok — mondta színtelen hangon.
— Jobb is lesz magának, hölgyem — mondta a rendőr, és ismét a piros cédulára tévedt a szeme.
— Ne! — Dom Zerchi karon ragadta. — Gyermekem, megtiltom…
A rendőr villámgyorsan elkapta a pap csuklóját.
— Engedje el! — csattant fel, aztán halkabban azt kérdezte: — Hölgyem, maga a gyámleánya vagy valami ilyesmi?
— Nem.
— Akkor hogy képzeli, hogy megtiltja a hölgynek, hogy kiszálljon?! — förmedt rá Zerchire a rendőr. — Már amúgy is elegünk van magából, uram, úgyhogy ajánlom…
Zerchi ügyet sem vetett rá, hadarva mondott valamit a nőnek. Az csak a fejét rázta.