Anne Rice
Interjú a vámpírral
ELSŐ RÉSZ
— Értem — szólt a vámpír elgondolkodva, és lassú léptekkel átment a szobán az ablak felé. Sokáig állt ott, a Divisadero utca halovány derengésében és az elhaladó járművek fel-felvillanó fényében. A fiú világosabban láthatta már a szoba berendezését, a kerek tölgyfa asztalt, a székeket. Egyik falra mosdókagyló volt szerelve tükörrel. A fiú az asztalra tette aktatáskáját, és várt.
— Mennyi magnószalag van magánál? — kérdezte a vámpír, és a fiú felé fordult úgy, hogy az láthatta a profilját. — Elegendő egy élettörténethez?
— Feltétlenül, ha ez az élet jó. Szerencsés esetben három-négy embert is meginterjúvolok egy éjszakán. De a történetnek jónak kell lenni. Így van rendjén, nem igaz?
— A legteljesebb mértékben — felelt a vámpír. — Szeretném hát elmondani életem történetét. Nagyon szeretném.
— Nagyszerű — mondta a fiú. Sebtében kivette magnóját az aktatáskából, ellenőrizte a kazettát és az elemeket. — Arra vagyok legfőképp kíváncsi, miért hisz ebben, miért…
— Nem — vágott közbe a vámpír. — Így nem kezdhetjük. Elő van minden készítve?
— Igen — szólt a fiú.
— Akkor üljön le. Meggyújtom a fenti lámpát.
— Azt hittem, a vámpírok nem szeretik a fényt — mondta a fiú. — Ha úgy gondolja, hogy a sötétség fokozza a hangulatot… — De nem folytatta. A vámpír háttal állt az ablaknak, és nézte őt. Arcából most semmit sem látott a fiú; a mozdulatlan alakban volt valami nyugtalanító. Újra szólni akart, de mégis inkább hallgatott. Megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor a vámpír az asztal felé indult, és a felettük csüngő villanyzsinór után nyúlt.
Egyszeribe éles sárga fény árasztotta el a szobát. A fiú a vámpírra bámult, és tátva maradt a szája. Ujjai táncolva kerestek támasztékot az asztal szélén. — Úristen! — suttogta, és tágra nyílt szemmel, szótlanul nézte a vámpírt.
Mintha színtelen csontból faragták volna, a vámpír arca teljesen fehér és sima volt. Tekintete élettelennek tűnt, akár egy szoboré, csupán a ragyogóan fénylő zöld szempár — mint koponyában égő kettős láng — pillantott le áthatóan a fiúra. Majd szomorkásan elmosolyodott, és halottfehér arca egy torzkép roppantul hajlékony, de elenyészően kevés vonalával húzódott mosolyra. — Látja? — kérdezte halkan.
A fiú megremegett, és felemelte a kezét, mintha védekezni akarna az erős fénytől. Lassan végigjáratta szemét az elegáns szabású fekete zakón, amelyet csak futólag pillantott meg a bárban, a körgallér hosszú ráncain, a fekete selyem nyakkendőn és a fénylőn fehér galléron, olyan fehéren, mint a vámpír teste. Nézte a vámpír dús, fekete haját, a fülcimpára fésült hullámokat, a fehér gallér szélét súroló fürtöket.
— Még mindig óhajtja az interjút? — kérdezte a vámpír.
A fiú kinyílt száján nem jött ki mindjárt hang. Majd így szólt: — Igen.
A vámpír leült vele szemben, előrehajolt, és nyájasan, bizalmasan így szólt: — Ne féljen. Indítsa el nyugodtan a magnót.
S ekkor átnyújtotta kezét az asztalon. A fiú visszahőkölt, verejték csorgott le arcán. A vámpír a fiú vállára tette kezét, és így szólt: — Higgye el, nem bántom. Én akartam ezt a lehetőséget. Fontosabb nekem, mint gondolja. Kezdje el, kérem. — Visszahúzta kezét, nyugodtan ült és várt.
A fiú sebtében végigtörölte zsebkendőjével homlokát és száját, azt dadogta, hogy a mikrofon benne van a gépben, megnyomta a gombot, és szólt, hogy a magnó megindult.
— Nem volt mindig vámpír, ugye? — kezdte.
— Nem — felelte a vámpír. — Huszonöt éves koromban, ezerhétszáz-kilencvenegyben lettem vámpír.
A fiút meglepte a pontos válasz, amit ő is elismételt, mielőtt megkérdezte: — Hogyan történt?
— Erre egyszerűen lehet válaszolni, és én nem szeretek egyszerű válaszokat adni — mondta a vámpír. — A történetet szeretném a maga valóságában elmondani…
— Jó — vágta rá gyorsan a fiú. Újra meg újra összehajtotta zsebkendőjét, és megtörölte a száját.
— Tragédia történt — kezdte a vámpír. — A testvéröcsémmel… Meghalt. — Nem folytatta tovább. A fiú a torkát köszörülte, és megint megtörölte az arcát, aztán türelmetlen mozdulattal zsebébe gyömöszölte a zsebkendőt.
— Fájó emlék, ugye? — kérdezte bátortalanul.
— Annak látszik? — tudakolta a vámpír. — Nem az — rázta meg a fejét. — Pusztán arról van szó, hogy egyvalakinek mondtam csak el ezt a történetet. És az is olyan régen volt. Nem, nem fáj már…
— Akkoriban Louisianában éltünk. Földet kaptunk az államtól, és két indigócserje-ültetvényt telepítettünk a Mississippi partján, New Orleans közvetlen közelében.
— Innen van hát az akcentus… — szólt halkan a fiú.
A vámpír egy pillanatig meghökkenten nézett rá. — Akcentussal beszélek? — kérdezte nevetve.
A fiú zavartan sietett választ adni. — Már a bárban észrevettem, amikor a foglalkozása után érdeklődtem. Kissé élesebben ejti a mássalhangzókat. Nem gondoltam volna, hogy a francia nyelv az oka.
— Semmi baj — nyugtatta meg a vámpír. — Nem vagyok annyira megbotránkozva, amennyire mutatom. — Csak megfeledkezem róla néha. De hadd folytassam…
— Folytassa — szólt a fiú.
— Az ültetvényekről beszéltem. Voltaképpen nagy szerepük van abban, hogy vámpír lettem. De erre rátérek majd. Ottani életünk fényűző és egyben puritánul egyszerű volt, amit mi módfelett kellemesnek találtunk. Sokkal jobban éltünk ott, mint ahogy Franciaországban valaha is élhettünk volna. Lehet, hogy Louisiana ősvadon világa tüntette ilyennek fel, ám ha ilyennek tűnt, akkor ilyen is volt. Emlékszem a külföldről hozatott bútorokra, amelyek zsúfolásig megtöltötték a házat. — A vámpír mosolygott. — És a csembalóra — finom hangszer volt. A nővérem játszott rajta. Nyári estéken a nyitott erkélyajtó előtt a billentyűkhöz ült. Most is emlékszem a muzsika törékeny, finom hangzuhatagára, a háttérben elterülő mocsárra, az ég felé törő, mohalepte ciprusokra. A mocsár hangjaira, állatok kórusára, madárzsivajra. Mindannyian szerettük, úgy hiszem. Becsesebbé tette számunkra a rózsafa bútort, élvezetesebbé, kívánatosabbá a muzsikát. Még nem egészen egy év múlva is, amikor a lilaakác tönkretette a manzárdablakok zsaluját, és indáival a meszelt téglákba hatolt… Igen, szerettük. Mindannyian, kivéve fivéremet. Nem hiszem, hogy valaha is panaszkodott volna bármire, de tudtam, miként érez. Apám akkor már nem élt, én voltam a családfő, és szüntelenül a fivérem védelmére kellett kelnem anyámmal és nővéremmel szemben. Látogatóba akarták hurcolni, összejövetelekre vinni New Orleansba, holott minden ilyesmitől irtózott. Emlékezetem szerint már tizenkét éves kora előtt minden effélével felhagyott. Az ima volt egyedül fontos számára, az imádkozás és a szentek életéről szóló bőrkötéses könyvek. Távol a háztól kápolnát építtettem számára, és ő a nap jó részét, gyakran a kora estéket is ott töltötte. Hát nem a sors iróniája, hogy ő volt az, aki annyira különbözött tőlünk, annyira más volt, mint mindenki, én meg olyan szabályszerű? Az égvilágon semmi rendkívüli, semmi szabálytalan, szokatlan tünet nem volt észlelhető nálam. — A vámpír mosolygott.
Esténként néha elmentem hozzá, és a kápolna mellett, a kertben találtam rá. Nyugodtan üldögélt egy kőpadon. Elmondtam, mennyi bajom van a rabszolgákkal, mennyire nem bízom a felügyelőben, az időjárásban, ügynökeimben… minden problémámról beszámoltam. Végighallgatott, megjegyzéseket tett, megértőn, együttérzőn viselkedett, és én azzal a határozott benyomással jöttem el, hogy ő mindent megoldott helyettem. Úgy éreztem, semmit sem tudnék megtagadni tőle, és ünnepélyesen megfogadtam, hogy ha beleszakad is szívem az elvesztésébe, nem akadályozom, hogy annak idején majd papi pályára lépjen. Mondanom sem kell, tévedtem. — A vámpír elhallgatott.