„Nem akarom bántani, kezdtem. Kocsira, lovakra van mindössze szükségem… a lovakra, melyeket a legelőn hagytam az éjjel.” Úgy rémlett, nem hallja szavaimat, közelebb húzódott azzal a határozott szándékkal, hogy a lámpa fénykörébe von.
És ekkor megláttam Lestatot mögötte, árnyéka a téglafalon egybeolvadt Babette árnyékával. Ideges volt és veszedelmes. „Ideadja a kocsit?” — ismételtem meg kérésemet. Magasra emelte a lámpát, rám nézett, és épp amikor el akartam fordítani tekintetemet, láttam, hogy arca elváltozik. Mozdulatlan, kifejezéstelen lett, mintha lelke veszítené el eszméletét. Lehunyta szemét, és tagadóan rázta meg fejét. Arra gondoltam, hogy akaratlanul bár, de én idéztem elő e révületet nála. „Mi maga!” — suttogta. — „Az ördög küldötte. Az ördög küldte, amikor eljött hozzám!”
„Ördög!” — kiáltottam fel. Ez mélyen elcsüggesztett. Ha ezt hiszi, akkor rossznak fogja tartani a tanácsomat — kételkedni fog önmagában. Élete gazdag volt, jótettekkel teli, tudtam, hogy nem szabad kételkednie magában. Mint minden erős ember, ő is magányérzettől szenvedett állandóan, valamelyest kívülálló volt, egyfajta titkos lázadó. És az egyensúly, életének alapja, felborulhat, ha kételkedni kezd saját jóságában. Leplezetlen irtózással bámult rám. Úgy tűnt, mintha irtózatában megfeledkezne a maga gyenge, védtelen, támadásnak kitett helyzetéről. Lestat pedig, akit úgy vonzott a gyengeség, mint szomjúságtól tikkadt embert a víz, megragadta Babette csuklóját, aki felsikoltott, és elejtette a lámpát. A lángok felszökkentek a szétfröccsent olajban, és Lestat hátrafelé, a nyitott ajtó felé rángatta az asszonyt. „Adjon kocsit!” — mondta neki. Adjon azonnal, és lovakat is! Halálos veszélyben van! Ne beszéljen ördögökről.”
Eltapostam a lángokat, és nekitámadtam Lestatnak, rákiáltva, hogy engedje őt el. Mindkét csuklóját lefogta, és Babette dühbe jött. „Ha nem hallgatsz el, felvered a házat!” — szólt hozzám Lestat. „Őt pedig megölöm! Szerezzen kocsit… vigyen bennünket oda! Szóljon a lovásznak!”
Lassan nyomultunk át a sötét udvaron, gyötrődésemet szinte elviselhetetlennek éreztem; Lestat előttem volt, és mindkettőnk előtt Babette, aki hátrálva ment, szeme merőn nézett ránk a sötétben. Hirtelen megállt. Egyetlen halvány fény világított fent a házban. „Semmit sem adok maguknak!” — jelentette ki. Lestat karja után nyúltam, és közöltem vele, hogy ezt nekem kell elintézni. „Ha nem hagyod, hogy beszéljek vele, mindenki előtt felfed bennünket” — súgtam oda Lestatnak.
„Akkor láss neki, és akadályozd meg” — mondta utálkozva. „Légy határozott. Ne tétovázz!”
„Amíg én beszélek vele, te menj… menj az istállóhoz, és szerezd meg a kocsit meg a lovakat. De ne ölj!” Hogy engedelmeskedett-e vagy sem, azt nem tudom, de amint odaléptem Babette-hez, elszáguldott. Harag és elszántság tükröződött Babette arcán. „Távozz tőlem, sátán!” — szólt. Ott álltam előtte szótlanul, csak a tekintetemmel tartottam fogva éppoly kétséget kizáróan, ahogy ő tartott fogva engem.
Ha hallotta is Lestatot az éjszaka csendjében, nem adta jelét. Gyűlölete irántam lángolt, mint a tűz.
„Miért mondja ezt nekem?” — kérdeztem. „Talán rossz tanácsot adtam? Ártottam magának? Segíteni jöttem, erőt adni. Magára gondoltam akkor is, amikor nem is kellett volna ezt tennem.”
Fejét rázta. „Miért, miért beszél így velem?” — kérdezte. „Tudom, mit művelt Pointe du Lac-ban, sátáni életet élt! A rabszolgák elképesztő történeteket mesélnek! Az emberek egész álló nap a Pointe du Lac felé vezető folyóparti utat járják. A férjem is ott járt. Látta a romokban heverő házat, a rabszolgák holttesteit mindenfelé a gyümölcsösben, látta a földeket. Mi maga? Miért beszél velem nyájasan? Mit akar tőlem?” A bejárati oszlopokba kapaszkodott, és lassan a lépcsőház felé hátrált. Valami megmozdult odafent, a kivilágított ablakban.
„Nem tudok most válaszolni erre” — mondtam neki. „Higgye el, ha mondom: egyedül azért jöttem, hogy jót tegyek magával. És ha rajtam múlt volna, semmi kincsért nem okoztam volna bajt és kellemetlenséget magának az éjjel.”
A vámpír elhallgatott.
A fiú előrehajolt ültében, szeme tágra nyílt. A vámpír gondolataiba, emlékeibe merülve, megkövülten ült, és merőn nézett a távolba. A fiú hirtelen lesütötte szemét, mintha így kívánná a tisztesség. Ismét a vámpírra pillantott, majd elfordította tekintetét, arca éppoly csüggedt volt, mint a vámpíré, mondani kezdett valamit, de elhallgatott.
A vámpír feléje fordult, és fürkészve nézte, olyannyira, hogy a fiú elvörösödött, és nyugtalanul fordította el újra a pillantását. De azután felnézett, egyenesen bele a vámpír szemébe. Nyelt egyet, de állta a vámpír rászegeződő pillantását.
— Ezt akarta? — kérdezte halkan a vámpír. — Ez az, amit hallani akart?
Hangtalanul hátratolta székét, és az ablakhoz lépett. A fiú majdhogynem kábán ült, a széles vállakat és a körgallér hosszan leomló kelméjét nézte. A vámpír felé fordította kissé a fejét. — Nem válaszol. Nem azt kapja tőlem, amit akar, ugye? Maga interjút akart. Valamit, amit le lehet adni a rádióban.
— Nem baj. Eldobom a szalagokat, ha akarja. — A fiú felállt. — Nem mondhatom, hogy mindent értek, amit mond nekem. Ha ezt állítanám, tudná, hogy hazudok. Hogyan kérhetem hát, hogy folytassa, ha nem mondom meg, mit értek… ahhoz képest, amit értek, szinte semminek számít az, amit valaha is értettem azelőtt. — Egy lépést tett a vámpír felé. Úgy látszott, a vámpír a Divisadero utcát nézi odalenn. Azután lassan hátrafordította fejét, a fiúra pillantott, és mosolygott. Arca derűs, szinte gyengéd volt. A fiú egyszerre kényelmetlenül érezte magát. Zsebébe dugta kezét, és az asztal felé fordult. Fürkészőn nézett a vámpírra, és így szólt: — Lesz szíves… kérem, folytatni?
A vámpír összefont karral megfordult, és az ablaknak támaszkodott. — Miért? — kérdezte.
A fiú zavarba jött. — Mert hallani szeretném. — Vállat vont. — Mert tudni szeretném, mi történt.
— Rendben van — mondta a vámpír, ugyanazzal a mosollyal ajkán. Visszament a székhez, leült a fiúval szemben, kissé megfordította a magnót. — Csodálatos szerkentyű, igazán… hadd folytassam hát.
Meg kell értenie, hogy amit akkor Babette iránt éreztem, az kapcsolat utáni vágy volt, minden akkori vágyamnál erősebb, nem számítva… fizikai vágyódásomat… a vér után. Oly erős volt bennem ez a vágy, hogy megéreztette velem, milyen mély a magányossághoz való képességem. Amikor régebben beszéltem vele, az rövid, de közvetlen kapcsolat volt, egyszerű és kielégítő, mint megfogni valakinek a kezét. Megszorítani. Óvatosan elengedni. Mindezt a szükség, a csüggedés pillanatában. Ám most meghasonlottunk egymással. Babette számára szörnyeteg voltam, amit én magamra nézve borzalmasnak találtam, és bármit megtettem volna, hogy legyőzzem benne ezt az érzést. Emlékeztettem, hogy annak idején helyes tanácsot adtam neki, márpedig az ördögnek semmilyen szolgálója nem tudna helyesen cselekedni, még ha szándékában állna is.
„Tudom!” — felelte. De ezzel azt akarta mondani, hogy bennem sem bízik jobban, mint magában az ördögben. Közelebb léptem hozzá, mire hátrálni kezdett. Felemeltem a kezem, elhúzódott, és a korlát felé nyúlt támaszért. ,,Jól van hát” — mondtam, mélységesen elkeseredve. „De akkor miért nyújtott védelmet múlt éjjel? Miért jött be hozzám egyedül?” Furfangos kifejezést olvastam le arcáról. Megvolt a maga indoka, de azt semmi esetre sem fedi fel előttem. Lehetetlen volt számára, hogy szabadon, nyíltan beszéljen velem, és olyan kapcsolatot teremtsünk, amilyenre vágytam. Elcsigázottan néztem rá. Késő éjszaka volt már, láttam-hallottam, hogy Lestat a borospincébe osont, és kivitte a két koporsónkat, szükségét éreztem, hogy távozzak, meg még másnak is… szükségét éreztem, hogy öljek és vért szívjak. De nem ez csigázott el. Valami más, valami sokkal rosszabb. Úgy éreztem, mintha ez az éjszaka csupán egy lenne az éjszakák ezrei közül, hogy vég nélküli a világ, hogy az éjszaka éjszakába hajlik, s végül hatalmas ívelt vonalat alkot, amelynek nem látom a végét, éjszakát, amelyben egyedül bolyongok hideg, közömbös csillagok alatt. Azt hiszem, elfordultam tőle, és kezemet a szememre tettem. Egyszeribe levertnek, gyengének éreztem magam. Akaratlanul is egy hang hagyta el számat. És ekkor, az éjszakának e határtalan és kietlen vidékén, ahol egyedül álltam, és ahol Babette csupán ábrándkép volt, egy lehetőség merült fel hirtelen előttem, lehetőség, amelyet sohasem mérlegeltem, lehetőség, mely elől menekültem, bármennyire elbűvölt is a világ, bármennyire magamévá tettem is a vámpír ösztönét-tudatát, rajongtam színért és formáért, hangért és énekért, halk szelídségért és véget nem érő változásért. Babette megmozdult, de nem figyeltem rá. Valamit kivett a zsebéből, nagy kulcskarikája csilingelt a kezében. Elindult a lépcsőn felfelé. Hadd menjen, gondoltam.