— Nem értem — mondta a fiú. — Én azt hittem, hogy az esztétikai döntések tökéletesen immorálisak lehetnek. Vegyük a sablonos példát: a művészt, aki elhagyja feleségét, gyerekeit, hogy festeni tudjon. Vagy Nérót, aki hárfázott, miközben Róma égett.
— Mindkettő morális elhatározás volt. A művész felfogása szerint mindkettő magasabb célt szolgált. A konfliktus nem esztétika és erkölcs között általában, hanem a művész és a társadalom erkölcse között rejlik. De ezt gyakran nem értik, és ennek folyománya lesz az elkallódás, a pusztulás, a tragédia. Egy festőművész például, aki festéket lop az áruházból, azt képzeli, hogy elkerülhetetlen, de ugyanakkor erkölcstelen elhatározásra jutott, úgy tekint magára, mint aki elvesztette a kegyelem állapotát, ezt követi a kétségbeesés, hitvány felelőtlenség, mintha az erkölcs üvegből való világ lenne, amelyet egyetlen cselekedettel ízzé-porrá lehet zúzni. De akkoriban nem törődtem ezzel. Nem tudtam efféle dolgokról. Úgy véltem, pusztán esztétikai okokból ölök állatokat, és nem vallottam színt olyan súlyos morális kérdésben, hogy puszta mivoltomnál fogva kárhozott vagyok-e, vagy sem.
Mert Lestat ugyan említést sem tett nekem ördögökről vagy pokolról, én kárhozottnak hittem magam, mikor átálltam hozzá, ahogyan Júdás is annak tekinthette magát, amikor nyaka köré vetette a hurkot. Érti már?
A fiú nem válaszolt. Szólni próbált, de nem tudott. Vörös foltok gyúltak ki arcán. — Az volt? — suttogta.
A vámpír csak ült és mosolygott, halvány mosoly derengett fel időnként ajkán. A fiú úgy meresztette rá a szemét, mintha először látná.
— Talán… — szólt a vámpír, kihúzva magát, és keresztbe vetve a lábát. — …talán vegyük egyenként a dolgokat. Talán folytatnom kellene történetemet.
— Legyen szíves… — mondta a fiú.
— Ahogy már mondtam, izgalom fogott el azon az éjszakán. Mind ez idáig nem vallottam színt a vámpír mivoltommal kapcsolatos kérdésben, most azonban teljes erővel sújtott le rám, megrendített, és e megsemmisült állapotban nem kívántam élni. A halálvágy viszont — így van ez az emberi léleknél is — heves sóvárgást váltott ki bennem az után, ami legalább a fizikai vágyamat kielégíti. Lehet, hogy ürügynek használtam ezt. Elmondtam már, mit jelent az ölés aktusa a vámpírnak, ebből aztán elképzelheti, mekkora a különbség patkány és ember között.
Lementem Lestat után az utcára. Több háztömböt magam mögött hagytam. Az utcák sárosak voltak, a háztömbök szigetként emelkedtek a vízlevezető árkok fölött, és mai szemmel nézve, az egész város rendkívül sötétnek látszott. A fények jelzőtüzeknek tűntek egy sötét tengeren. Még a lassan közeledő pirkadatban is csak a házak tetőablakai, magasban épült erkélyei emelkedtek ki a sötétségből, és a szűk sikátorok, amelyekre bukkantam, szurokfeketének látszhattak földi emberek számára. Kárhozott vagyok? Sátánfajzat? Lényemben ördög vagyok hát? — faggattam magam szüntelen. És ha így van, miért lázongok ellene, miért reszketek, amikor Babette égő lámpát dob rám, miért fordulok iszonyodva el, amikor Lestat gyilkol? Mivé lettem, amikor vámpír lettem? Merre tartok? És ámbár halálvágyam elfeledtette velem szomjamat, szomjúságom mind mohóbb lett, ereim a fájdalomnak valóságos nyilaivá váltak húsomban, halántékom lüktetett, és végül nem bírtam tovább. Egyfelől gyötörve a vágytól, hogy ne cselekedjek — éhezzek, gondolatokba merülve elsenyvedjek —, másfelől űzve-hajtva, hogy öljek, álltam egy néptelen, sivár utcában, és gyereksírás hangja ütötte meg fülemet. Odabenn volt. A falak mellé húzódtam, és szokott közönyösségemben sírásának jellegét próbáltam csak megállapítani. Elcsigázottságot, sajgó fájdalmat, elhagyatottságot fejezett ki. Olyan régóta sírhatott már, hogy hamarosan magától a kimerültségtől kell majd abbahagynia. Kezemet a nehéz ablaktábla fája alá csúsztattam, és megrántottam. A retesz engedett. Ott ült a kislány a sötét szobában egy halott nő mellett, aki már napok óta nem élhetett. A szoba zsúfolva volt bőröndökkel, csomagokkal, mintha jó néhány ember távozni készült volna, de az anya csak félig volt felöltözve, bomlásnak indult már a teste, és a gyereken kívül senki sem volt a szobában. Pillanatok múlva vett csak észre, de akkor azután nekifogott mondókájának, hogy segítenem kell az anyján. Legfeljebb ötéves lehetett, nagyon sovány volt, arca piszoktól és könnyektől mocskos. Könyörögve kért, hogy maradjak. Hajóra kellett volna szállniuk, mondta, még mielőtt a pestis kitört, apjuk várja őket. Rángatni kezdte anyját, szívszaggató, kétségbeesett sírásban tört ki, majd újra rám nézett, és ömlött szeméből a könny.
Meg kell mondanom, hogy addigra már csaknem elepedtem a szomjúságtól. Nem bírtam volna ki még egy napot vérszívás nélkül. Többféle lehetőség is akadt: patkányok hemzsegtek az utcákon, közvetlen közelben valahol kétségbeesetten vonított egy kutya. Elszökhettem volna, ha kedvem tartja, jóllakottan, könnyedén visszajöhettem volna. De a kérdés egyre csak ott lüktetett bennem. Kárhozott vagyok? Ha igen, miért érzek ekkora szánalmat a gyerek iránt, sovány kis arca iránt? Miért kívánom megérinteni csöppnyi puha karját, ölemben tartani, érezni ahogy feje hozzám simul, míg én selymes haját simogatom lágyan? Miért teszem ezt? Ha elkárhoztam, akkor meg kéne ölnöm, tápláléknak használni csupán egy átkos lét fenntartására, mert ha kárhozott vagyok, gyűlölnöm kell őt.
S mikor erre gondoltam, Babette gyűlölettől dúlt arca jelent meg előttem, amikor kezében tartotta a lámpát, hogy meggyújtsa, és Lestatot láttam gondolatban, gyűlöltem őt, és éreztem, igen, éreztem, hogy kárhozott vagyok, ez itt a pokol, és ekkor lehajoltam, puha kis nyakába mélyesztettem a fogamat, és halk kiáltást hallatva, a forró vért ajkamon érezve, így suttogtam: „Egy perc az egész, és a fájdalomnak vége.” De ő szorosan hozzám simult, úgy, hogy kisvártatva semmit sem tudtam mondani. Négy éve nem ízleltem embert, négy éve nem tudtam, voltaképp mi ez, most viszont hallottam szívének félelmetes ritmusát, nem ember, nem állat szívét, hanem a gyerek gyors, kitartó szívverését, amint egyre erősebben dobog, nem hajlandó meghalni, ver, mint ököl az ajtón, és kiált: Nem fogok meghalni, nem akarok meghalni, nem tudok meghalni, nem halhatok meg!… Azt hiszem, amikor felálltam és átölelve tartottam, szíve még erősebben, a megállás minden reménye nélkül döngette enyémet, a pompás ifjonti vér túl gyorsan tódult ki számomra, forgott körülöttem a szoba, és a gyerek lehajtott feje, nyitott szája fölött akaratom ellenére az anya arcára néztem a homályban, akinek félig nyitott szemhéja mögül úgy pillantott rám a szeme, akár egy élő emberé. Ledobtam a gyereket. Úgy feküdt ott, mint egy rongybaba. És amikor dermedt iszonyattal fordultam el az anyától, hogy meneküljek, ismerős figura jelent meg az ablak mögött. Lestat volt, aki nevetve lépett hátra, és meghajlott testtel ugrándozott-táncolt a sáros utcán. „Louis, Louis” — szólt csúfondárosan, s felém bökött cérnavékonyságú ujjával, mintegy jelezve, hogy most aztán tetten ért. S átugorva az ablakpárkányon, félresöpört engem, felkapta a halott bűzlő testét az ágyról, és táncra perdült vele.
— Jóságos isten! — suttogta a fiú.
— Igen, ugyanezt mondhattam volna én is — helyeselt a vámpír. — Bele-belebotlott a gyerekbe, ahogy mind nagyobb körben táncolva-énekelve rángatta magával az anyát, akinek a feje előrebukott, csapzott haja arcába hullott, és fekete váladék folyt ki a száján. Ekkor ledobta. Én már kívül voltam az ablakon, s futni kezdtem az utcán, ő meg utánam. „Félsz tőlem, Louis?” — kiáltotta. „Megijedtél? A gyerek él, Louis, lélegzett, amikor otthagytad. Menjek vissza, és csináljak vámpírt belőle? Jól jönne nekünk, Louis, és gondold el, milyen szép ruhákban járathatnánk. Várj meg, Louis! Visszamegyek érte, ha akarod!” Futva jött utánam a szálloda felé vezető úton, végig a háztetőkön át, ahol reméltem, hogy magam mögött hagyom, míg csak be nem ugrottam a szalon ablakán, dühösen megfordultam, és bevágtam az ablakot. Kinyújtott karral verte, mint a madár, amelyik át akar repülni az üvegen, és rázni kezdte az ablakkeretet. Teljesen magamon kívül voltam. Ide-oda járkáltam a szobában, azon tűnődve, hogyan ölhetném meg. Elképzeltem, hogy teste salakká ég az alattam fekvő szomszédos háztetőn. Józan eszemet teljesen elveszítve, féktelen düh fogott el, és amikor a törött ablaküvegen át belépett, olyan verekedésbe kezdtünk, mint még soha. A pokol állított meg, a pokol gondolata, hogy mi ketten gyűlölettől dulakodó pokolbeli lények vagyunk. Elvesztettem önbizalmamat, célomat, erőmet. Lent voltam a földön, ő meg hideg pillantással, de még hullámzó kebellel állt fölöttem. „Bolond vagy, Louis” — mondta. Hangja nyugodt volt. Olyan nyugodt, hogy magamhoz tértem tőle. „Felkelőben van a nap” — folytatta, kissé lihegve még a verekedéstől, és összeszűkült szemmel nézte az ablakot. Sohasem láttam még ilyennek. A verekedés felszínre hozott valami benne rejlő pozitívumot, de az is lehet, hogy nem a verekedés tette. „Hozd be a koporsódat, szólt hozzám, a harag legcsekélyebb nyoma nélkül. De holnap este…beszélni fogunk.”