Most aztán igazán elképedtem. Lestat és a beszélgetés! El sem tudtam képzelni. Lestat és én valójában sohasem beszéltünk. Úgy hiszem, elég alaposan beszámoltam magának harcainkról, dühös összecsapásainkról.
— Elkeseredetten áhítozott a maga pénze, a maga házai után — jegyezte meg a fiú. — Vagy talán félt az egyedülléttől, éppúgy, mint maga?
— Ezek a kérdések nekem is eszembejutottak. Még arra is gondoltam, hogy Lestat meg akar ölni, valamilyen számomra ismeretlen módon. Nem voltam például biztos benne, hogy miért ébredek fel minden este akkor, amikor felébredek, automatikusan ér-e véget halálszerű álmom, és miért következik ez be néha korábban, mint máskor. Egyike volt ez azoknak a dolgoknak, amiket Lestat nem akart megmagyarázni. Ő gyakran már előttem fent volt. Mint említettem, minden gyakorlati jellegű dologban előttem járt. Némi kétségbeeséssel zártam magamra aznap reggel a koporsót.
El kell magyaráznom, hogy a koporsó lezárása mindig nyugtalanító dolog. Olyan, mint a műtét előtti altatás manapság. Véletlen hiba is halált okozhat.
— De hogyan ölhette volna meg magát? Nem tehette ki a napvilág hatásának, hiszen azt ő maga sem tudta volna elviselni.
— Ez igaz, de felkel előttem, és leszögezheti a lezárt koporsómat. Vagy felgyújtja. Főképp arról van szó, hogy nem tudtam, mit csinálhat, mit tudhat, amit én még nem tudok.
De hát ezzel kapcsolatban akkor úgysem tehettem semmit, és minthogy még mindig a halott asszonyra és a kisgyerekre gondoltam, meg aztán a nap is felkelőben volt, nem maradt erőm, hogy vitatkozzak vele, inkább álomra — szörnyűséges álomra — hajtottam fejem.
— Maga álmodik!? — kiáltott fel a fiú.
— Gyakran — mondta a vámpír. — Néha azt kívánom, bárcsak ne álmodnék. Mivel ilyen álmaim, ilyen hosszan tartó, eleven álmaim halandó életemben nem voltak, és ilyen gyötrelmes lidércnyomásaim sem soha. Kezdetben annyira belemerültem ezekbe az álmokba, hogy nemegyszer úgy éreztem, küzdök a felébredés ellen. Fektemben néha órákon át ezekre az álmokra gondoltam, míg csak félig el nem múlt az éjszaka, és álmaimtól elkábulva gyakran ide-oda kóboroltam, és próbáltam megfejteni jelentésüket. Sok tekintetben olyan megfoghatatlanok voltak, mint a halandók álmai. Álmodtam például a fivéremről, hogy valamilyen élet és halál közti állapotban a közelemben van, és segítséget kér tőlem. Nemegyszer álmodtam Babette-ről, és gyakran — szinte mindig — sivár, kietlen háttere volt álmaimnak, az a sivár, kietlen éjjel, amikor Babette megátkozott. Olyan volt, mintha minden szereplő kárhozott lelkem nyomorúságos otthonában járkálna és beszélne. Nem emlékszem, mit álmodtam aznap, talán meg nagyon is jól emlékezem, mit vitattunk meg Lestattal másnap este. Úgy látom, maga is szeretné tudni.
Nos, amint mondtam, elképesztett Lestatnak ez az újdonsült nyugalma, előzékenysége. De aznap esti ébredésemkor nem találtam ilyennek, legalábbis eleinte nem. Nők voltak a szalonban. Néhány gyertya borította fénybe a kis asztalokat és a hidegtálakat, Lestat pedig átölelte és csókolta az egyik nőt. A nő nagyon részeg és nagyon szép volt, nagy termetű babaszépség, gondosan elrendezett főkötője szép lassan lehullott meztelen vállára és félig szabadon hagyott mellére. A másik nő a vacsora romjai fölött ült az asztalnál, és egy pohár bort ivott. Láttam, hogy mindhárman megvacsoráztak (Lestat csak úgy tett, mintha vacsorázna… meglepődne, mennyire nem veszik észre az emberek, hogy a vámpír csak színleli az evést), és az asztalnál ülő nő unatkozik. Az egész látvány rettentő nyugtalansággal töltött el. Nem tudtam, mit forgat Lestat a fejében. Ha bemennék a szobába, a nő figyelme rám terelődne. Hogy mi fog történni, azt el sem tudtam képzelni, annyi azonban világos volt, hogy Lestat szándéka szerint mindkettőt el kell tennünk láb alól. A nő, aki mellette ült a kanapén, máris ugratta csókjai miatt, hidegsége miatt és hogy híján van a szerelmi vágynak. A másik nő az asztal mellől látható elégedettséggel figyelt mandulavágású fekete szemével, és amikor Lestat felkelt, odajött hozzá, és csupasz fehér karjaira tette mindkét kezét, a vendég arca felragyogott. Lestat pedig, ahogy lehajolt, hogy megcsókolja a nőt, az ajtó hasadékán keresztül megpillantott. Egy pillanatig rám bámult, azután tovább beszélgetett a hölgyekkel. Lehajolt, és elfújta a gyertyákat az asztalon. „Nagyon sötét van itt!” — mondta a kanapén heverő nő. „Hagyj minket békén!” — szólt a másik. Lestat leült, és intett, hogy üljön az ölébe. A nő szót fogadott, bal karját Lestat nyaka köré fonta, jobb kezével hátrasimította a férfi szőke haját. „Jéghideg a bőre” — jegyezte meg, kissé visszahőkölve. „Nem mindig” — felelte Lestat, és a nő nyakába temette arcát. Elbűvölten figyeltem. Lestat mesterien ügyes és mélységesen elvetemült volt. Páratlan ügyességéről akkor győződhettem meg, amikor fogait a nő nyakába mélyesztette, hüvelykujjával leszorította áldozata torkát, másik karjával szorosan magához ölelte, úgyhogy alaposan teleszívta magát, mielőtt a másik nő bármit is észlelt volna. „A barátnője nem bírja a bort” — jegyezte meg, észrevétlenül felszökve a székről, és odaültetve az eszméletlen nőt, akinek két karja összefonódott asztalra bukó arca alatt. „Ostoba teremtés” — szólt a másik nő az ablak mellől, ahonnan a kinti fényeket nézte. New Orleansban — mint ahogy bizonyára tudja — akkortájt sok volt még az alacsony épület. És az ilyen tiszta éjszakákon a lámpafényes utcák szépek, látványosak voltak az új spanyol szálloda magasan fekvő ablakaiból nézve, a csillagok — mintha tenger fölött ragyognának — alacsonyaknak, közelieknek tűntek a lámpák tompa fényében. „Én jobban fel tudom hevíteni a maga hideg bőrét, mint ő” — mondta a nő Lestat felé fordulva, én pedig — bevallom, némi megkönnyebbüléssel — arra gondoltam, hogy Lestat őt is gondjaiba veszi. Ám ő nem ilyen egyszerű tervet szőtt. „Azt hiszi?” — kérdezte. Megfogta a nő kezét, mire az így szólt: „De hiszen meleg!”