Ilyen pillanatokban megdöbbentem, oly mértékig kiszámíthatatlan, előre nem sejthető volt az észjárása.
De aztán ölembe ült, ujjait a hajamba fúrta és keblemre hajtott fejjel szendergett, halkan suttogva, hogy csak akkor leszek olyan felnőtt, mint ő, ha már tudom, hogy a gyilkolás a fontosabb, nem a könyvek, nem a muzsika. „Mindig csak a muzsika…” — suttogta. „Baba, babuska” — mondtam neki. Mert az volt. Varázslatos baba. Kacagás, végtelen értelem, gömbölyded orcák, rózsabimbó száj. „Hadd öltöztesselek, hadd fésüljelek” — kértem, régi szokásunkhoz híven, jól tudva, hogy mosolygó, enyhén unott arccal néz majd rám. „Tedd, amiben kedved telik” — lehelte a fülembe, amint lehajoltam, hogy gyöngyházgombjait begomboljam. „Csak jöjj velem ölni ma éjjel! Sosem mutatod meg, hogyan ölsz, Louis!”
Most már külön koporsót akart magának, amivel olyan fájdalmat okozott, hogy leplezni voltam kénytelen előtte. Miután jól nevelt ember módján beleegyeztem, tüntetően eltávoztam hazulról, hiszen nem is tudom, hány éven át aludtam vele, mintha csak része lenne életemnek. Az Orsolya-zárda mellett, mint sötétben eltévedt árvára, találtam rá, egyszeribe felém szaladt, és emberi kétségbeeséssel kapaszkodott belém. ,,Ha bánt téged, inkább nem akarom” — közölte oly halkan, hogy ha mindkettőnket átölel valaki, akkor sem hallotta volna meg szavait, nem érzékelte volna szájának mozgását. „Veled maradok mindig. De látnom kell, értsd meg. Egy gyereknek készült koporsót.”
El kellett hát mennünk a koporsókészítőhöz. Kész színház volt, tragédia egy felvonásban: ott hagyni őt a fogadószobában, és az előszobában bizalmasan közölni az emberrel, hogy a kislány meg fog halni. Beszéltem szeretetről, meg hogy a koporsókészítőnek meg kell a koporsót csinálni a gyerek számára, méghozzá a legjobb minőségben, de a gyereknek nem szabad tudni róla. A koporsókészítőt megrendítette a tragédia, és elképzelve őt a fehér atlaszselyemben kiterítve, élemedett kora ellenére egy könnyet préselt ki szeméből.
„Mire való ez, Claudia?” — próbáltam lebeszélni. Irtóztam az egész dologtól, irtóztam macska-egér játékot űzni a tehetetlen emberrel. De mint reménytelen szerelmese, elvittem oda, leültettem a pamlagra, összefont kezét ölében tartotta, kicsiny sapkáját lehajtotta, mintha nem tudná, mit suttogunk róla a hallban. A temetkezési vállalkozó öreg és rendkívül kifinomult színes bőrű volt, aki tüstént félrehúzott, nehogy meghallja a „csöppség”. „De miért kell meghalnia?” — kérdezte esengve, mintha én lennék az Isten, aki elrendelte. ,,A szíve miatt. Nem maradhat életben” — feleltem, s a szavak, úgy éreztem, különös erőt, zavaró utózengést öltöttek magukra. Az elérzékenyülés ezen a vékony, mély ráncokkal barázdált arcon zavarba hozott, eszembe juttatott valamit — sajátságos fényt, gesztust, valaminek a hangját… gyerek sír egy bűzös szobában. Ekkor kinyitotta tágas szobáinak sorát, és megmutatta a koporsókat, feketére lakkozottakat és ezüstöket; Claudia ez utóbbit választotta. S máris távoztunk a koporsóraktárból, s nagy hirtelen megfogtam Claudia kezét. „A rendelést felvették” — mondtam neki. „De én megőrülök ettől!” Szinte fuldokolva szívtam a friss utcai levegőt, s ekkor észrevettem, hogy teljes részvétlenséggel figyeli arcomat. Kicsiny. kesztyűs kezét az enyémbe csúsztatta. „De én akarom, Louis” — mondta türelmesen.
És azután egyik éjjel Lestat társaságában felment a temetkezési vállalkozóhoz a koporsóért, és a gyanútlan koporsókészítőt holtan hagyták, az íróasztalán heverő iratok mocskos halmazára borulva. Ott hevert a koporsó a hálószobánkban, és amikor még új volt, Claudia óránként többször is megnézte, mintha mozogna vagy élne, esetleg olyan titkot fedne fel előtte, amilyenre változó dolgok képesek. De nem aludt benne. Velem aludt.
Egyéb dolgokban is megváltozott. Nem tudom a pontos időpontokat, sem azt, hogy milyen sorrendben következtek be e változások. Már nem ölt válogatás nélkül, nyakra-főre. Szelektált, igényeket támasztott. A szegénység izgatta, és kérte Lestatot vagy engem, hogy a Faubourg St. Marie-n keresztül vigyük kocsival a folyópartra, ahol a bevándorlók éltek. Főleg nők és gyerekek megszállottja volt. Minderről Lestat számolt be nagy élvezettel, mert én nem szívesen mentem, előfordult, hogy semmi módon sem hagytam magam rábeszélni. Claudiának volt ott egy családja, akiket egyenként küldött a másvilágra. Kérte, hogy elmehessen a Lafayette nevű külváros temetőjébe, és ott, a márvány sírkövek között bolyongva kutasson olyan hajléktalan nyomorultak után, akik utolsó filléreiken egy üveg bort vesznek, és egy korhadt sírboltban keresnek hálóhelyet. Lestatra ez mély, szinte lenyűgöző hatással volt. Micsoda képet kerekített róla! Gyermekhalálnak nevezte őt el. Nővérhalálnak, Édeshalálnak is hívta, engem meg gúnyosan, mély meghajlás kíséretében a Könyörületes Halál névvel illetett, amit úgy ejtett ki, mint amikor egy nő, összecsapva kezét, egy pletyka legizgalmasabb szavát kürtöli világgá: ó, irgalmas egek! , a legszívesebben megfojtottam volna.
De nem civakodtunk. Magunkban tartottuk véleményünket. Alkalmazkodtunk új körülményeinkhez. Tágas lakásunk könyvekkel volt tele, földtől mennyezetig fénylő bőrkötetek végeláthatatlan soraival, így Claudia és én örökletes kedvtelésünket űztük, Lestat pedig pompázatos holmik beszerzésével foglalatoskodott. Míg csak Claudia kérdezni nem kezdett. A vámpír elhallgatott. A fiú a korábbihoz hasonló aggodalmas tekintettel nézte, mint akinek a türelem túl nagy erőfeszítést igényel. A vámpír egymáshoz érintette hosszú fehér ujjait, mintha templomtornyot építene, aztán behajlította és erősen összeszorította tenyerét. Úgy rémlett, teljesen megfeledkezett a fiúról. — Tudnom kellett volna, hogy ez elkerülhetetlen, és látnom kellett volna az előjeleit. Mert annyira hozzáhangolódtam, olyan fenntartás nélkül szerettem, oly mértékig társam volt minden ébren töltött órámban, egyetlen társam a halálon kívül, akit valaha is a magaménak mondhattam. Tudnom kellett volna. De valami tudta benne, hogy sötétség és feneketlen mélység tátong közvetlen mellettünk, mintha állandóan egy meredek szikla mellett járnánk, és váratlanul, de már túl későn, meg is pillantjuk, ha elvétjük az utat, vagy túlságosan elmerülünk gondolatainkban. Néha a fizikai világ nem is létezett körülöttem, csak ez a sötétség maradt meg. Mintha a föld egy rétege megnyílna, és láthatnám az irdatlan hasadást, amely elnyeli a Royale utcát, és az összes épület porrá zúzódik a robajban. De ami a legrosszabb volt: az épületek átlátszóak voltak, pókháló vékonyságúak, mint a színpadi selyemfüggönyök. De… egészen zavart vagyok. Mit is mondtam? Hogy nem vettem tudomást az őbenne rejlő tünetekről, hogy kétségbeesetten ragaszkodtam a boldogsághoz, amit nyújtott számomra. Akkor is, azelőtt is. Minden egyebet figyelmen kívül hagytam.
De jöttek a jelzések. Elhidegült Lestattól. Órákon át merőn bámult rá. Ha Lestat szólt hozzá, sokszor nem válaszolt, és nem lehetett tudni, semmibe veszi-e őt, vagy nem hallja. Ingatag házi békénk szertefoszlott a sérelemtől. Lestat nem igényelte, hogy szeressék, de levegőnek nézni nem hagyta magát, és egy ízben már rá is támadt, fenyegette, hogy pofon vágja, és én szerencsétlen, kénytelen voltam verekedni vele, mint utoljára évekkel korábban, Claudia érkezése előtt. „Nem gyerek már” — súgtam Lestatnak. „Nem tudom, micsoda. Felnőtt nő.” Biztattam, hogy vegye könnyedén, és Lestat hol megvetést színlelt iránta, hol nem vett tudomást róla. Ám egy este izgatottan jött be, és elmondta, hogy Claudia nyomon követte; noha előzőleg visszautasította, hogy vele menjen ölni, később utána ment, és követte. „Mi ütött belé?” — ordibált rám, mintha én hoztam volna világra, és tudnom kellene. Aztán szolgáink eltűntek egy éjjel. A két legjobb szobalány, akit valaha is felfogadtunk, anya és lánya. Elküldtük hozzájuk a kocsist, aki azzal tért vissza, hogy eltűntek, majd az apa jött a bejárathoz, és verte a kopogtatót. Hátrább, a téglajárdán állt meg, és azzal a fenyegető gyanakvással nézett rám, ami előbb vagy utóbb minden ember arcára kiült, aki ismert már bennünket egy ideje, hírnökei voltunk a halálnak, mint sápadtság a gyilkos láznak. Próbáltam elmagyarázni neki, hogy ők — anya és lánya — nem voltak itt, és kutatni fogunk utánuk. „Claudia volt!” — sziszegte Lestat a sötétből, amikor bezártam a kaput. „Csinált velük valamit, és veszélybe sodort mindannyiunkat. Majd én kiszedem belőle!” És súlyos léptekkel felvágtatott az udvari csigalépcsőn. Tudtam, hogy Claudia elment, kisurrant, míg a kapuban voltam, és még valami mást is tudtam: hogy sajátságos bűz terjeng az udvaron át a lezárt, használaton kívüli konyhából, bűz, amely kellemetlenül vegyült el a lonc szagával, bűz, amely temetőben érezhető. Hallottam, hogy Lestat lejön az emeletről, amikor odamentem a téglaházikó rozsdától megvetemedett ajtajához. Minthogy a szögek elporladtak, kinyíltak az ajtótáblák, és hallottam, hogy Lestat zihálva vesz lélegzetet, amint beléptünk a bűzlő sötétségbe. Ott feküdtek együtt a téglán, anya és lánya, az anya karjával átfogta a lány derekát, a lány feje az anya mellére hanyatlott, mindketten ürülékkel és rovarok hadával voltak borítva. Hatalmas szúnyogfelhő szállt fel, amikor az ajtótábla kidőlt, és én görcsös undorral hessegettem el őket magamról.